Az 1848-as „népek tavasza” Párizstól Pest-Budáig lázadás volt a tekintélyuralmon, vagyis a nem a valóságos érdemeken, hanem valami ködbevesző régi kiváltságon alapuló és azt valami zavaros „isteni elrendeléssel” alátámasztó feudális rend ellen. 
„Szabadságot!” volt a harci kiáltás. A szabadság fogalma alatt több dolgot is értettek a kortársak, olyasmiket például hogy
- le a korrupt módon működő királysággal, legyen köztársaság! Olyan respublika, ahol a szabadpiac mintájára győzzön a legjobb, legnépszerűbb politikai program, de ha az mégsem válna be, akkor – a monarchikus berendezkedéssel ellentétben - leváltható legyen a csalódást okozó párt és politikus. 
- az államalkotó nemzet fogalmát terjesszék ki a nem-nemesi, adófizető pórnépre is, vagyis váljék választóvá és választhatóvá minél több ember a népképviseleti, országgyűlési politizálás keretén belül!
- fel kell számolni a röghöz kötést; egyfelől a jobbágy személyi függését a földesurától, másfelől meg kell szüntetni általában is a kaszt jellegű társadalmi berendezkedést, amelynek mottója az is lehetett volna, hogy „suszter maradjon a kaptafánál” méghozzá hetedíziglen. Módot kell tehát adni a tehetségek kibontakozásának, a hadseregbeli és egyházi karrier lehetőségeken túl!
- a szabadpiachoz hasonló szabad politikai szervezkedés feltétele a szólás-, és sajtószabadság megléte. Tehát meg kell szüntetni mind az állami, mind az egyházi, vagyis a „valláserkölcs védelmének” ürügyén létrehozott cenzúrát!
A szabadelvűség akkori és mai ellenségei az egyház által megszentelt Rendre hivatkoztak, amely nemcsak kijelöli a „tekintélyek” és alattvalók, de a nők és a gyerekek helyét is a hierarchiában.
A nemzeti, nemzetiségi, „faji” jogegyenlőség pártján álló európaias liberalizmus ellenségei akkor és ma is a soviniszták, a vallási fanatikusok, no meg a reakciós monarchista hatalmak, elsősorban Oroszország voltak.