"Egy indiai bölcs - Swami Buddharakita Teyra – szerint megdöbbentően fegyelmezetlen az európai emberek gondolkodása. Képzeletükben mindig az irrealitásokban kóborolnak. Vagy a múltjukon töprengenek, ami már nincs. Vagy a jövőjüket tervezik, ami még nincs. És a két nincs között alig élik át az egyetlen vant, a jelent.

Örök jelenben kellene hát élni, s főként bátran, vállalva vágyainkat, igényeinket, a szív követeléseit…

Csak a jó életet követheti jó halál. Amikor az ember már nem kívánkozik vissza. Egy teljes életet élő ember iskoláskorban nem vágyik vissza az óvodába. Felnőtt korában nem akar kamasz lenni. Öregen nem akar fiatal lenni. S talán, amikor jó vénségében betelt az élettel, nem akar tovább élni…

Ennyi múlik rajtunk. A többi a világon múlik. A társdalom viselkedéskultúráján, amit egyedül abból lehet megítélni, hogy miként bánnak az éppen kiszolgáltatott helyzetben lévő emberrel. A szülő a gyerekével, a tanár a tanítványával, az orvos a betegével, a hivatalnok az ügyféllel, a kereskedő a vevővel, a pincér a vendéggel, az autóban ülő a gyalogossal…

Az ember mindenekfelett jó életre vágyik. Először ezt kellene számára biztosítani.

Valóra kellene váltani az újszülöttet körülrajzó ígéreteket, terveket, álmokat. Török Sándor írja: „Mikor megszületik valaki, mennyi mosoly, öröm és gyengédség veszi körül. És amikor meghal, mennyi fájdalom, könny és gyász. De, ami e kettő között történik vele… Emberek, irgalom! Gyermek voltam, és halott leszek!”

Popper Péter: Fáj-e meghalni? Saxum, 2012;  95-100. old.