Orbán a vallásosságot a nemzeti identitás nélkülözhetetlen elemévé kívánta tenni, ami kívülről nézve nem annyira a hitének erősségéről tanúskodott, hanem a tömegek feletti uralom bebiztosításáról és megszilárdításáról. Az „uborkafára felkapaszkodott”, parvenü Orbán abból a falusi közegből származott, ahol nincs nagy becsülete sem az állami, sem a köztulajdonnak; a sikert a gazdagodás mértékében mérik. A fideszesek közt azért nem okozott komolyabb ellenérzést az orbánista nagycsaládok és klikkek hatalommal való visszaélése, mert az erkölcsük alapja nem a keresztényi szeretet és szolidaritás volt, hanem a vallásos külsőségek mögött húzódó anyagias racionalitás. Főleg, ha az ellenség más vallású, vagy külföldi volt, mert akkor a morális gátlásokat elvetve a dekadens, gazdag Nyugatot (plusz Ukrajnát) megsarcoló, belevaló „kurucnak, betyárnak” képzelhették magukat.

Magyar Péter másfajta etikát követ, aminek az is oka, hogy Magyarország egyik legismertebb, konzervatív hagyományt követő jogász-értelmiségi közegéből származik.

Szemérmes vallásosságára és szigorú, sztoikus kötelességtudatára a Reformkor nagy magyar államférfiainak mintája nyomta rá a bélyegét. Mert a magyar nemzeti megújhodást nem lehet megérteni Széchenyi, Deák és Eötvös mély vallásossága nélkül! Rájuk egyfelől a katolicizmus világra nyitott, „nemzetközisége”, másfelől a „szegény adózó nép” iránti együttérzés volt jellemző.

Magyar Péter magatartását és tetteit tehát nem az anyagiasság, hanem a nemzeti közösség iránti felelősségtudat és idealista jobbító szándék vezeti.

Ezt érezte meg a választók döntő többsége.