Vannak olyan hitek és hiedelmek, amelyek elhalnak az őket képviselő generációk kiöregedésével, de vannak, amelyek alakváltozó módon vissza-visszatérnek a történelem folyamán. Ezek szerencsés esetben erőt adnak, de vannak olyan eszmék, amelyek szellemi csapdát állítanak a későbbi nemzedékeknek. Ilyen a magyar kultúrkörben a „kurucos nacionalizmus”.

Az eredete különös, mert visszamegy a Dózsa-féle parasztháborúhoz. Eredetileg az oszmán-török fenyegetés miatt, pápai áldással kísért keresztes háborúhoz toborozták az embereket a ferences rendi szerzetesek. Nagy valószínűséggel ide vezethető vissza a „kuruc” szó megszületése, a kereszttel kapcsolatos latin „cruxifix” kifejezéshez.

Több mint száz évvel később, paradox módon a Habsburg-ellenes, tehát törökbarátként is felfogható felkelés résztvevőit hívták kurucoknak. A „kurucosság” mindazonáltal egy szociálisan vegyes összetételű népi-vallásos, de főleg önvédelmi megmozdulás volt a Habsburg-katolikus elnyomással (és részben a törökök elől menekülő, de vadul terjeszkedő szerbekkel szemben).

Pár évtizeddel később a Habsburgokkal szembeni ellenállás egészen más alakot öltött. Mária Terézia és II. József uralkodási idejére a magyar nemesi rend betagozódott a monarchiába. Mivel a modern, etnikai alapon álló nemzet fogalma csak a nagy Francia Forradalom idején alakul ki, ezért akkoriban természetszerűleg csak nemesi nemzetről beszélhetünk. Ez a magyar nemesi nemzet az, amely abban a háborús időszakban inkább az „életét és vérét” ajánlja fel Mária Teréziának, mintsem hogy egy árva garas adót fizessen a császári kincstárnak!

Ezt a 18. századtól a 20. század elejéig tartó, Béccsel szembeni ellenállást hívjuk közönségesen „kurucosnak”.

A kurucos ellenállásnak ebben a korai szakaszában a magyar nemesség a nemesi adómentességek és kiváltságok megőrzése érdekében makacsul ellenállt a felvilágosult abszolutizmus - többek közt a köznép helyzetét is javító - minden nyugat-európaias modernizációs törekvésének. A függetlenségpártiak később állandóan Bécs „gyarmatosító” szándékának tudták be a magyar ipart ellehetetlenítő kettős vámrendszert, holott annak a kialakítása éppen a magyar nemesség kiváltságai miatt volt szükséges. Ha adót csak a magyarországi jobbágyok fizettek, de az urak soha, akkor viszont „császárságnak és magyar királyságnak” másik bevételi forrást kellett keresnie, ez volt a vámrendszeren keresztüli, gazdaságot torzító adóztatás.

A Reformkor és a Kiegyezés utáni első időszak üdítő kivétel volt a magyar történelemben, mert akkor szerencsésen összekapcsolódott nyugatias modernizáció a nemesi nemzet meghaladásával, hiszen a „császári és királyi” Magyarország minden állampolgára tagjává vált a nem-etnikai alapon létesült magyar politikai nemzetnek.

A magyar, etnikai alapú, Bécs-ellenes, függetlenség-párti politika 1895-től kezdte éreztetni a hatását. A kurucos nacionalizmus nemcsak azért volt veszélyes, mert egy európaias államalakulatot, az Osztrák-Magyar Monarchiát fenyegette széteséssel, hanem mert Magyarországot magát is!

Nemcsak a magyar szeparatizmus válhatott követendő példává, precedenssé a horvátok, románok stb. számára, hanem a veszélyt fokozta az orosz titkosszolgálat által gerjesztett pánszláv izgatás is. Be kell látni, hogy az első világháború utáni trianoni országvesztésnek nemcsak nagyhatalmi okai voltak (létrehozni a kis-antantot az Osztrák-Magyar Monarchia romjain a német militarizmus és orosz kommunizmus ellen), hanem a magyar „kurucos” nacionalizmus is!

1920-ban a kurucosság elérte a célját: Magyarország független lett, viszont megcsonkult. Nemcsak a területvesztésről van szó, hanem a kurucos nemzettudat önfelmentő és önigazoló hazugságairól is: „Trianonért a franciák, a Tanácsköztársaságért a zsidók tehetők felelőssé” és pont.

Döbbenetes módon a „kurucos nemzettudat” továbbélt a második világháború utáni időszakban. Először is a sztálinizmus csak annyiban volt internacionalista, hogy „Szovjetunió-kultusz” volt, de a „béketábor” többi országa valójában érdektelen maradt. Másodszor főleg az 1948-as centenáriumi ünnepségek kapcsán elővették a „kurucos nemzettudat” kliséit: a magyar történelem osztályharcok története abban az értelemben, hogy a szegény magyar nép állandó szabadságharcot vívott a gyarmatosító osztrák és „idegenszívű” saját arisztokráciájával szemben. Aztán a manipulációs célzattal felmelegített kurucos nacionalizmus bumerángként vágott vissza 1956-ban, amikor az elnyomó Habsburgok könnyen behelyettesíthetők lettek az oroszokkal és az idegenszívű kommunistákkal.

Ma a leegyszerűsítő kurucos nemzetfelfogás, a nemzeti szuverenitás ürügyén továbbra is destruktív szerepet játszik. Ha virtust lehet csinálni az Európai Unió meggyengítéséből, a Brüsszel-ellenességből – akkor ez vagy politikai rövidlátásról, vagy a nemzet valódi érdekeinek a semmibevételéről tanúskodik.

A Fidesz-KDNP kurucos nacionalizmusa lehet, hogy nagy múltra tekint vissza, de ha tovább folytatódik annak végzetes következményei lehetnek az országra nézve.