A hadseregnek, a robottá változtatott felnőtt embereknek és a „gondolkodás nélküli önfeláldozásnak” a bálványozása őrület.
A militarizmus abszurd dolog, és nem Vanek úr a hülye, hanem a rendszer!
„…Az őrmester vészesen mosolygott. Vanek úr szerényen visszamosolygott, és kedélyesen bólogatott. Ekkor jött a századparancsnok, és azonnal megakadt a szeme a bólogató újoncon.
- Közlegény!
– Na, mi van? - kérdezte a közlegény kedélyesen, hogy rokonszenvesnek lássék.
A századparancsnok kimeredt szemmel hátralépett. Gent, a káplár ezt sziszegte Vanek úr mögött:
- Barom! A parancsnok előtt áll! Tisztelegjen!
- Bocsánat - mondta az újonc észbekapva. - Nem ismerem még a rangjelzéseket. - És megemelte a sapkáját. - Alázatos tiszteletem...
A századparancsnok úgy nézte, mint aki kísértetet lát. Talán ez volt a világtörténelemben az első eset, hogy egy katona megemelte a sapkáját köszönésképpen.
Verdier őrmester a kapitány mögött halotthalványan mutatta a szalutálást. Mire Vanek úr feléje is megemelte a sapkáját, és csodálkozva mondta:
- Mi már találkoztunk! Hogy van?
- Vigyázz! - kiáltott a kapitány elképedve. - Mi ez?! Hülyék intézete? –
Nem hiszem - felelte Vanek úr bizonytalanul.
- Vigyázz! Miféle vigyázz ez?
- Mi értelme van ennek, kérem!...
- Hogy hívják?!
- Nevem Van... Nevem van: Petrovics.
- Hollandi?
- Én?
- Ne kérdezzen!
- Na jó, így nem lehet tárgyalni...
- Miért mondja, hogy Van Petrovics! Vanek úr előrelépett, és egy karmesterszerű kézmozdulattal leintette a szólni készülő káplárt.
- Pardon... Én Gorcsev vagyok. Visszavonom a többit...
A parancsnoknak egy másodpercre bágyadtan lehunyódtak a szemei, és mély lélegzetet vett.
- Őrmester! Ezt az embert kihallgatásra! Tíz nap salle de police-ra terjessze fel! És megtörni a fegyelmezetlenségét! - Végigmérte Vanekot. - Maga az erőd fennállása óta az első újonc, akit az érkezése napján megbüntetnek! Szégyellheti magát! - Azután az altiszthez fordult. - Maguk is! Rompez! Altisztek velem jönnek a beosztásért!
És ment. Mögötte az altisztek. Egy fiatal hadnagy, aki eddig szótlanul nézte a jelenetet, most odajött. - Ide hallgasson, barátom. Ugye, tudja jól, hogy vannak kitenyésztett vadászebek és gondosan megválasztott ősök után létrehozott különös tehenek. Hát maga, sajnos, egy tiszta tenyészete a nyárspolgárnak!
- Őrnagy úr állattenyésztő?
- Nem. Valamikor pszichológus voltam. Maga, barátom, igen szerencsétlen lelki alkat. Tudja, mi az, hogy antikatona?
- Hogyne. Régi porcelánból készült Napóleon-szobor.
- Maga ízig-vérig civil! - folytatta sóhajtva a tiszt. - Az őscivil, akinek éppúgy nincs érzéke a katonasághoz, mint ahogy egy süket nem értheti meg Mozartot. Én borzasztóan sajnálom. Megértett?
- Nagyjából - felelte Vanek úr - csak az homályos előttem, hogy mi köze a különleges teheneknek a régi porcelán csészékhez?
- Szomorú egy alak - a hadnagy legyintett, és bólintva továbbment. Vanek úr felsietett az emeletre, és belépett az ajtón, amelyen ez állt:
Zászlóalj Iroda
Ribou őrnagy
Engedély nélkül belépni tilos!
Benyitott, és az ott ülő őrnagy előtt megemelte a sapkáját.
- Jó napot, káplár úr. Gorcsev névre nem jött levél? Újonc... II. század...
Az őrnagy felállt és végignézte.
- Közlegény! Ezért vasra veretem!
- Miért olyan idegesek itt? Biztos van már levelem, csak nézze meg: Petrovics.
- Takarodjon innen - mondta csendesen az őrnagy. - Az altisztjét is megbüntetem! Mars!
„Itt mindenki ideges...” - gondolta, miközben lefelé ment a lépcsőn. Amikor az udvarra ért, éppen sorakozó volt ismét. Mire leért, már állt a sor. Vanek úr végiglépett az arcvonal előtt, mint valami tábornok, és nézte a legényeket.
- Közlegény! Mit csinál?! - kiáltotta a kapitány.
- A helyemet keresem... Egy hosszú paraszt és egy vörös bajuszú között... Ahá!... Na, eresszenek!
- Gazember!
- Jó! Jó! Már beálltam! Mit izgatja magát?!
- Holnap nyolckor kihallgatásra megy! Huszonkét nap áristom, kettős őrség! Rövidesen megtanítják itt magát... Ne féljen...”
(Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó - XII. fejezet)
