A milliónyi ember értelmetlen halálát okozó első világháború megbuktatta az azt kirobbantó „békebeli” dinasztikus politikát. Ezt követően két karakteres modell, - illetve ezek kombinációja - alakult ki: egyfelől az angolszász piacgazdaság, másfelől a hadigazdasági alapokon nyugvó, eurázsiai autokrata állam.
A hadiállami modell fenntartása nem mondható ésszerűtlennek, mert a versailles-i békerendszer, a nyersanyaghiány, a lakosság elszegényedése, valamint Szovjet-Oroszország polgárháborúja újabb konfliktusok veszélyét hordozták magukban. És bár az antant hatalmak Németországnak és Magyarországnak megtiltották az újra-felfegyverkezést, de a gazdaság- és a társadalomirányítási rendszer megmaradt a háborús időkben megszokott centralizált, a nemzetállamtól (és nem a bankoktól) függő meggyengült „piacgazdaság”-nak.
A hadigazdaságot folytató kormányzati gépezetet elvileg magasabb rendű célok vezérelték, mint az üzleti haszon, ezek a jobboldali politika esetében a „Nemzet” védelme és megerősítése, a baloldali politika esetében az elnyomott „Nép” felszabadítása és helyzetbe hozása. A hadiállam a tekintélyuralmi rendszer irányítói számára a kormányzás kényelmes módját jelentette és jelenti. Az ilyen típusú rendszer érdekelt az állandó rendkívüli állapot fenntartásában; a szocializmusban a NATO háborús veszélyére, a közelmúltban a migránsveszélyre, a járványra és várhatóan a közeljövőben a „keresztényüldözésre” hivatkozva. Ez az állandó veszélyhelyzet igazolja sokak szemében az irracionális, tehát nem a többség érdekeit szolgáló gazdasági, politikai és kulturális döntéseket. A gazdasági racionalitást felfüggesztő, a folyamatos mozgósításra építő „Állami/Párt Akarat” rövid úton vezet a polgári parlamentáris rendszer lerombolásához és a szólásszabadság illiberális korlátozásához.
A hadsereg az, ami mintaképül szolgál a nemzeti szuverenitást szent célként kitűző hadiállam számára. Amiképpen a hadsereg akkor ütőképes, ha homogén, ha mindenki „egy kis fogaskerék a nagy embergépezetben”, olyképpen a társadalmat is egységesíteni akarják. A külső ellenség az vagy adott volt, vagy kreálni kellett. Belső ellenségnek pedig az számított, aki „nem állt be a sorba”. Az autokrata állam erőforrásait a honvédelem szempontjainak rendeli alá és a társadalmi zűrzavarba „katonás fegyelmet” kíván belevinni. Pedig a lázadó, de kreatív ifjúság, az innovatív, de ugyanakkor kritikus értelmiségiek „megrendszabályozása”, illetve kiűzése az országból hatalmas veszélyt jelent az ország fejlődése szempontjából. Ugyanakkor a hatalom számára azért éri meg háborúban, vagy mímelt szabadságharcban lenni, mert háborúban felesleges bajlódni a jogállamisággal, bármi elvehető az ellenségtől/ellenzéktől. A protekció, a korrupció és a lopás ily módon nemes tetté alakulnak át, hiszen mindezek erősítik a „rendpárti” oldalt az ellenzékkel szemben.
Az 1. világháború szükséghelyzetében létrejött gazdasági-társadalomirányítási képlet, a Hadiállam, - hol meghatározó módon, hol csak a háttérben - immár száz év óta jellemzi a főként államilag finanszírozott magyar gazdaságot. De a nemzetállam elitje inkább zsákutcába vezeti az országot önző hatalmi érdektől vezetve, inkább megfosztja az országot jelentős bevételektől (vesd össze az 1945 után a Marshall-terv elutasítását, vagy nemrégiben a Norvég Civiltámogató Alap adományának az elvetését), és inkább a sport- és honvédelmi nevelésbe fekteti a pénzét, mintsem bármi sokkal okosabb tervbe, projektbe! Íme egy friss hír a Hadiállam újabb indokolhatatlan tettéről:
https://444.hu/2020/08/11/ujabb-11-honvedelmi-sportkozpont-epitesebe-kezd-bele-a-kormany