1956-ban a Nyugatot választottuk, és ma mit választanánk?
A magyar történelemben, egyebek mellett, két politikai irányzat birkózik egymással: a „tág-magyar” és a „szűk-magyar” látószög. A „tág-magyar” megközelítés alatt a nyitott, szövetséget kereső, magunkat a tágabb környezetünkhöz integrálni szándékozó törekvést értem. A „szűk-magyar” politikán pedig az „öncélú”, bezárkózó magyar államot, amely a belső integrációt az egyneműsítésig kívánja elvinni.
„Tág-magyar” megoldásra a példa a Kiegyezés. Az ezt követő időszakról - a magyar jobboldal által is elismert történész Nemeskürty István ezt írja a "Kőszívű ember unokái" című könyvében (Magvető, Bp, 1987; 262-263.old.) - „Úgy tűnik, hogy a huszadik századi Magyarország sorsa ekkor, 1896 táján dőlt el. Pontosabban: a Bánffy Dezső-kormány uralomra jutásával. Addig a politikai játszma /…/ legalábbis kétesélyes volt. Egyik esély: folytatódik a kiegyezéskor megfogalmazott szabadelvű politika - és ez előbb-utóbb elvezeti a nemzetet egyfajta szociális jólétig, az általános választójogig, a nemzetiségiekkel kötött valamiféle békéig, a birodalmon belüli függetlenség és okos beilleszkedés szükségszerű kompromisszumainak vállalásáig (közös hadsereg, külpolitika); a másik esély: kemény erőszakos nemzeti politika, a birodalmon belüli beilleszkedés felmondása, a szociális nyugtalanságoknak karhatalommali letörése, a nemzetiségek elnyomása.” Mint utóbb láthattuk ez a „szűk-magyar” nacionalista politika váltotta ki azt a nemzetiségi szembefordulást a szent-istváni Magyarországgal, amely aztán a trianoni tragédiához vezetett.
Utána természetszerűleg maradt a „szűk-magyar” mozgástér az ellenséges kis-antant gyűrűjében, valamint a kényszerpálya az első világháborút lezáró békekötésekkel szemben harcot hirdető fasiszta Olaszország és Németország oldalán. Aztán következett a második világháború elvesztése és a szovjet megszállás. Sztálin halálát követően enyhült a zsarnoki elnyomás, ennek volt köszönhető, hogy robbanásszerűen felszínre kerültek a mélyben rejtőző feszültségek; a korábbi kelet-német, lengyel megmozdulások után végül Budapesten is rendszer-ellenes lázadás tör ki, amely forradalomba torkolt.
1956 október 23-tól kezdődően egy rövid ideig a magyar nép úgy hihette, hogy végre szabadon dönthet arról, hogy merre menjen, nincs többé kényszerpálya, a „szűk-magyar” élettér a múlté, a Nyugathoz csatlakozhatunk! Az előjelek biztatóak voltak: volt precedens arra nézve, hogy a szövetséges nagyhatalmak hagytak egy országot, nevezetesen Ausztriát függetlenné válni, hogy onnan minden megszálló katonai erő, így a vörös hadsereg is békésen kivonult.
A jaltai titkos paktumról nem tudó és Varsói Szerződéssel mit sem törődő magyarok azt hihették, hogy a Nyugat teljes mellszélességgel támogatja majd a felkelt Magyarországot. Amit nem lehet eléggé hangsúlyozni: a magyar nép csodálatos nemzeti egységben hitet tett amellett, hogy „tág-magyar” módon ahhoz a Nyugathoz, nyugati civilizációhoz akar tartozni - Ausztriához hasonlóan, független államként - ahol jogállamiság, sajtó és szólásszabadság, piacgazdaság és demokratikus önigazgatás van.
2016 október 23-hoz közeledvén fel kell tennünk a kérdést, hogy a mai magyarok vajon merre veszik az irányt?
Félek, túl sok honfitársam gondolja, hogy Magyarország ma a „dekadens” Nyugat, a kapitalista globalizmus és a „nihilista”/„hitetlen” Európai Unió miatt kényszerpályán mozog. Holott ellenkezőleg; pont a „szűk-magyar” látásmódú politika az, ami elszigetel, visszavet a fejlődésben, kiszolgáltat minket a honi önkénynek - és amely szemben áll 1956 szellemiségével!
