Szépen szerepelnek a magyar sportolók az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb világversenyen; az olimpián. De még ez a magyar siker sem feledtetheti el, hogy problémák vannak az olimpiai mozgalom jövőjével kapcsolatban.

Ami a dolog „hardver” oldalát illeti, egyre kevesebb felelősen gondolkodó és gazdálkodó ország látja vendégül az olimpiát, annak veszteségessége, a vele járó környezetrombolás és újabban a járványveszély miatt. Egy olimpia olyan gigaberuházásokat igényel, amelyet egy szegény ország nem engedhet meg magának, noha vannak olyan megavárosok, vagy még inkább önkényuralmi berendezkedésű országok, amelyek erejükön felül, leginkább politikai okokból kívánják reklámozni magukat az eseménnyel.

Ami a „softver”/emberi oldalt illeti: az újkori olimpiai mozgalom addig követte az ókori elődöt, amíg az amatőr sporton, vagyis egyfelől a brit birodalmi elit testedzéses hobbiján, másfelől a Coubertin-féle ifjúságneveléssel kapcsolatos idealizmuson alapult, amelyet az általa írt „Óda a sporthoz” imigyen fogalmaz meg: „…Mert önbecsülést tanulnak az ifjak tőled, s más népek jellemét is éppúgy megértik s nagyra tartják, hogyha te tanítod őket túlszárnyalni egymást: mert versenyed a béke versenye”. Ennek a pacifista, kozmopolita és amatőr korszaknak vetett véget a náci Németország által profin megrendezett és propaganda célokat szolgáló 1936-os olimpia. Azóta az olimpiai mozgalom két hajtóereje a nacionalista rivalizálás és a globális médiafelhajtás, amely utóbbinak célközönsége a Föld északi részén élő, viszonylag nagy vásárlóerejű, - de amúgy tespedt – TV-ét néző szurkolója. Ebből is fakad, hogy az ókori görög olimpia-minta helyett egyre inkább az ókori római gladiátorjáték-minta jellemzi az újkori olimpiákat.

Sokan mondják, hogy minden jó úgy, ahogy van, de elképzelhető más jellegű világméretű esemény is, amely visszatérést jelenthetne a Coubertin-i szándékokhoz, ráadásul nagyságrenddel több embert mozgatna meg, méghozzá szó szerint, a bolygónkon!

Hogy pontosan milyennek kéne lenni, erről csak sejtéseink lehetnek: olcsóbbnak kellene lennie, vagyis decentralizáltnak. Maga az olimpiát jelképező „ötkarika” sugallja, hogy a játékok nem annyira nemzetállamok, mint inkább földrészek-közti játékok legyenek, több központtal, kontinens-öntudatot erősítő jelleggel. A cél valóban nem „a világ legjobbjának” sztárkultusza, hanem a sok hősies küzdelmet folytató férfi és nő, idős és fiatal, a Föld északi és déli részéből származó ember portréjának felmutatása volna. A versenyek lehetnének sűrűbben (mondjuk kétévente), hogy több bizonyítási lehetőséget kapjanak a tömegsportból kiemelkedő igazi amatőrök. A sportágak lehetnének egzotikusabbak: az afrikai, indiai, török birkózástól, a sárkányhajó-versenyeken, az azeri lovaspólón át a Felső-Tisza-vidéki tutaj-úsztatásig.

Az olimpiák mindig felkészítettek valamire: a háborús időkben a harcedzettségre, a csapatszellem kialakítására, aztán a sportszerűségre, a Fair Play-re - és ha a természeti és emberi megpróbáltatásokkal teli jövőre gondolunk, akkor fontosak lesznek a közösségi média által is közelünkbe hozott önzetlen, segítőkész személyes és kollektív erőfeszítések bemutatása és az azokba való bekapcsolódás lehetősége is.

Nincsenek kész receptek, de fontos lenne gondolkodni ezeken a dolgokon, mert „Future Is Coming”.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Olimpiai_jelk%C3%A9p#/media/F%C3%A1jl:Olympic_flag.svg