A „Wall Street Journal” véleményrovatában június 15-én egy udvariashangú vita zajlott a háború utáni Oroszország jövőjéről. Az egyik olvasói levél írója, Leon Aron, a neves külpolitikai szakértő, Robert D. Kaplan cikkére hivatkozva, arra emlékeztetett, hogy Oroszország az 1990-es években történelmének legszabadabb és leggyorsabban gyarapodó időszakát élte és hogy a cél az lenne Putyin esetleges távozása után Oroszország, legalább részben, visszataláljon ehhez a kissé anarchikus, de szabad időszakhoz. Válaszul az Egyesült Államokban élő magyar közgazdász, közíró Dobozi István a Nyugat felelősségét emlegette, mivel a nyugati tanácsadók által javasolt „sokkterápia” miatt – vagyis aminek következtében aprópénzért eladott ipari vállalkozások révén olyan oligarcha réteg jött létre, amely kezdetben Jelcint, majd Putyint támogatta – a Nyugat közvetett felelősséget visel a tekintélyuralmi rendszer kiépüléséért. Dobozi István arra a következtetésre jutott, hogy a kapitalizmust nem lehet kívülről rákényszeríteni egy adott országra, hanem „a változásnak belülről kell fakadnia”.
Megjegyzéseim:
- Nem igaz, hogy a sokkterápiának volt köszönhető az 1990-es években „Oroszország történelmének legszabadabb és leggyorsabban gyarapodó időszaka”! Ami a fejlődés ütemét illeti az első világháború előtti cári Oroszország hasonló gyors és látványos gazdasági építkezésre volt képes, mint Kína az utóbbi harminc évben. Akkor készült el, - méghozzá a Föld egyik legzordabb természeti környezetében - a 9000 kilométeres transzszibériai vasútvonal, 1914 előtt az orosz művészet fej fej mellett haladt a nyugat-európaival, sőt az akkor élt orosz tőkések korábban és nagyobb számban gyűjtöttek avantgárd nyugati alkotásokat, mint a nyugati „műértő közönség”! De az elvesztett „Nagy Háború” és az azt követő bolsevik forradalom után minden megváltozott, jellemző, hogy az Európára nyitott Szentpétervár helyett a bezárkózást, a „szocializmust egy országban” jelképező Moszkva lett az új főváros. Ugyanakkor Lenin kényszerűségből, annak érdekében, hogy elkerülje Szovjet-Oroszország összeomlását, lehetővé tette a szocialista állami szektor mellett a piacgazdaság működését is. Ez a NEP (Új Gazdasági Politika) korszak – amely egy tisztán belső, orosz konszolidációs időszak volt! - nevezhető olyan mintaszerűen szabadnak, ami példátlan volt nemcsak az orosz történelemben, de a húszas évek polgári világában is: sajtószabadsággal, teljes vallási-, és lelkiismereti szabadsággal, nemzetiségi, kisebbségi jogok védelmével, az élet minden területére kiterjedő női egyenjogúsággal, gyerekvédelemmel, szabad házasságkötési és abortusz-joggal. Ezt a „káoszt” szüntette meg Sztálin 1927-ben, amiként tette aztán Putyin 100 évvel később a jelcini-liberális korszak lezárásával. Jellemzően mindketten a szabadság elvételét a soviniszta birodalmi tudattal-öntudattal pótolták a néptömegek számára.
- Egyetértek Dobozi István megjegyzésével, miszerint a tőkés fejjel gondolkodó külföldi tanácsadók sokkterápiás javaslatai nem hozták meg a kívánt eredményt, tehát Putyin után semmiképpen sem kéne ott folytatni, ahol azok abbahagyták.
Dobozi István szerint a „változásoknak belülről kell fakadniuk”. Amit én úgy úgy értelmezek, hogy Kelet-Európában és Kelet-Ázsiában nem a varázsütésre életre-kelt oligarcha-tulajdonosokra van szükség, hanem a NEP-ből, majd a még nevében is arra rímelő magyar Új Gazdasági Mechanizmusból sokat tanuló kínai vegyes, „állami+magángazdaság kombónak” a követésére!
