HVG – 2022. szeptember 15.
Hegedűs Dániel: Oroszország még közvetlen katonai fenyegetés nélkül is biztonsági kockázatot jelent
A központi kérdés az, hogy az Unió ki akarja-e szolgáltatni magát Moszkva politikai zsarolásának, vagy ezt biztonsági fenyegetésnek tekinti, és megpróbálja függetleníteni magát ettől – mondja Hegedűs Dániel, a German Marshall Fund elemzője.
HVG: Mit kezdhet az Európai Unió azzal a dilemmával, hogy hiába próbál menekülni egy autokrácia függőségéből, csak más autokraták karjaiba tud rohanni? Európa csak úgy tud leválni az orosz energiahordozókról, ha például iráni gázt vásárol, ha pedig a környezetbarát technológiák felé akar elmozdulni, akkor Kína ritkaföldfémvagyonától kezd függeni.
Hegedűs Dániel: Úgy látom, van egy különbség a jelenlegi Oroszországtól való energiafüggés, illetve ennek alternatívájaként más, szintén nem demokratikus államoktól mint energiaszállítóktól való függés között. Nyilvánvalóan lehetetlen kizárólag demokratikus partnerekkel kereskedni. De szerintem nagyon nagy különbség van aközött, hogy egy rezsim nem demokratikus, és aközött, hogy a nemzetközi rendszer alapvető szabályait veszi semmibe és rúgja fel, beleértve a támadó háborúnak az ENSZ Alapokmányában megfogalmazott tilalmát. Ebben a tekintetben nem lehet semmilyen formában egyenlőségjelet tenni Oroszország és – mondjuk – Algéria közé, amely egyébként az Öböl menti országok mellett talán a leggyakrabban emlegetett potenciális földgázexportőr. Spanyolország és Portugália azt szorgalmazza, hogy épüljön ki egy észak–déli irányú gázvezeték is az Európai Unión belül Németország és az Ibériai-félsziget között. Ezek az országok már régebben importálnak energiát Algériából, és megvan a megfelelő kikötői infrastruktúrájuk is a cseppfolyósított földgáz fogadására, amiből egyébként szintén hiány van az Európai Unióban. Ez valószínűleg egy sokkal reálisabb forgatókönyv, legalábbis rövid távon, mint Irán.
Persze a komoly szénhidrogénkészletek felett rendelkező országoknak a nagy része, legyen szó például Azerbajdzsánról, nem demokratikus, de az Európai Uniónak jelenleg nem jó és rossz között, hanem nagyon rossz és kevésbé rossz között kell választania. Hosszú távon a megújuló energiaforrások arányának a bővítése az, ami a fosszilisenergia-függőséget csökkentheti. Oroszország a nemzetközi jog szerint egy illegális támadó háborút folytat, az energiaköteléket pedig az Európai Unióval szembeni zsarolásra használja, így tehát nem lehet a kettő közé egyenlőségjelet tenni.
HVG: Meddig tarthat ki Európa az elvei mellett?
Nem gondolom, hogy feltétlenül csak elvi alapú politizálást láthatunk az Európai Unió részéről, szerintem a brüsszeli politikai döntések mögött markánsan érdekalapú megfontolások is húzódnak. Kevés realistább megközelítése van a nemzetközi politikának, mint hogy ha azt a saját biztonságunk szempontjából alakítjuk. Oroszország jelenleg biztonsági fenyegetés, nemcsak Ukrajna, hanem az uniós tagországok számára is. Ebből a szempontból a balti államoknak, Lengyelországnak, Csehországnak, Romániának a véleménye meglehetősen egyöntetű és határozott.
De még csak közvetlen katonai fenyegetésre sincs szükség ahhoz, hogy biztonsági kockázatként tekintsünk Oroszországra,hiszen a Gazprom jelenleg sem egy megbízható szállító, miközben Putyin az energiaszállítás kérdését politikai zsarolásra használja. Oroszország jelenleg egyáltalán nem teljesíti a megkötött szállítási egyezményeket, még olyan stratégiai partnerekkel szemben sem, mint Németország.
Semmi garancia nincs arra, hogy ha enyhítik vagy felmondják az Oroszországgal szembeni szankciókat, utána Moszkva valóban teljesíteni fogja szerződéses kötelezettségeit, és ellátja energiával az Európai Uniót. Könnyen lehet, hogy további követelésekkel áll elő, és például újabb feltételként szabja az Ukrajnának nyújtott katonai és gazdasági segítség leállítását.
A központi kérdés az, hogy az Európai Unió ki akarja-e szolgáltatni magát Oroszország politikai zsarolásának, vagy ezt teljesen egyértelműen biztonsági fenyegetésnek tekinti, és megpróbálja függetleníteni magát ettől. Ez pedig nem érték-, hanem nagyon komolyan érdekalapú politizálás.
HVG: Ilyenkor jön Oroszország érve, hogy a biztonsági fenyegetés először őt érte, mert a NATO túlságosan megközelítette a határait, és inkább az Európai Uniónak kellene akceptálnia az orosz szempontokat.
Erre egy orbáni hasonlattal azt tudom mondani, hogy egy kocsmai verekedésben nem az a kérdés, ki szólt be először a másiknak, hanem hogy ki az, aki éppen üt minket. Eléggé Stockholm-szindrómás azoknak a hozzáállása, akik úgy gondolják, hogy habár Oroszország folyamatosan fenyegeti a kelet-közép-európai régió államait, ennek ellenére a hiba bennünk van, és nekünk kellene még jobban alárendelnünk a saját érdekeinket az erőszaktevőnek, hogy az esetleg változtasson a magatartásán. Semmi más nem történt, mint hogy a régió szuverén módon döntött az euroatlanti integrációja mellett, miközben a másik oldalon Oroszország szemmel láthatóan egy erőszaktevő.
Teljesen logikus és nyilvánvaló, hogy ez a hozzáállás csak megerősíti Oroszországot abban, hogy az erőszak alkalmazásával és a fenyegetőzéssel képes érvényesíteni az érdekeit, és elérni a célját. Ha elfogadnánk, hogy a NATO 1990 utáni keleti bővítése geopolitikailag megengedhetetlen és hibás lépés volt, azzal megkérdőjeleznénk Magyarország NATO-csatlakozásának a jogosságát is, vagyis a magyar választópolgárok szuverén döntése helyett a Kreml kezébe adnánk annak meghatározását, hogy a magyar állam milyen stratégiai döntéseket hozhat geopolitikai pozíciójáról és szövetségi rendszereiről. Márpedig ez az álláspont összeegyeztethetetlen Magyarország szuverenitásával és az alaptörvény szövegével is.
HVG: Az európai kormányok viszont árgus szemekkel figyelik a mögöttük álló választópolgárok számát, és kérdés, hogy ők meddig tartanak ki, ha az energiaárak megfizethetetlenek, a tél hideg, ráadásul Európa egyik vezető államában heteken belül a szélsőjobb kerülhet hatalomra.
Ebben teljesen egyetértek, és én is nagyon félek, hogy az olasz választás után egy magyar–olasz oroszbarát tengely alakulhat ki az Európai Unióban. Mellette ott vannak még a közelgő bolgár választások, és a szlovák kormány összeomlását követően az esetlegesen előrehozott választások, amelyek ugyanúgy oroszbarát erők kormányra kerüléséhez vezethetnek. Az előttünk álló potenciális forgatókönyvek között valóban bőségesen vannak olyanok, amelyek meglehetősen sötétek. Éppen ezért alapvető fontosságú, hogy az Európai Uniónak és tagállamainak legyenek politikai megoldásaik a válságra, és képesek legyenek koordinált lépésekre az elszabadult energiaárak megfékezésére. Az energiaszállításokról folyó vita nem pusztán egy demokrácia és diktatúra közötti ideológiai vagy értékalapú konfliktus. Az európai álláspont a biztonságra való törekvést szolgálja, ami pedig – a realista iskola szerint – az államok legfontosabb célja a nemzetközi kapcsolatokban.
