A személyiségjegyek óhatatlanul felszínre kerülnek a politikában, főleg akkor amikor valaki elveszti az önkontrollját.

Orbán személyiségének lényege, hogy nála szó sem lehet egyenrangúságról: vagy ő vezet, vagy teljesen alárendelődik. Vagy a világ, de legalábbis Európa, valamennyi vallásos-nacionalista konzervatívjának akar a vezére lenni, vagy kéretlenül, stréber módjára kívánná szolgálni a számára „Hatalmas Vezetőt”, aki lehet Trump, Putyin vagy Hszi Csin-ping.

Ő is megpróbált az Európai Unió „tömbjének” szellemi-erkölcsi-politikai Vezetője lenni – emlékezzünk például az európai nagy lapokban megjelent egészoldalas politikai hirdetéseire – de a kísérlete megbukott. Meg is sértődött Európára!

Ha Európa közvéleménye nem kér a javaslataiból; a keresztény-konzervatív-állam-központú megváltásból, akkor ő sem kér Európából… Jöjjön a Keleti nyitás! Fedezzük fel a magyarságban a kipcsak-türk-turáni identitást… Fedezzük fel az Iszlámban a nyugati dekadens-hippis liberalizmus ellenszerét! Legyen minta a hazai egyházak számára a Felvilágosodástól és a szexuális szabadosságtól mentes, a mindenkori államot fetisizáló görögkeleti vallás szellemisége!

Sértődöttsége okán Európát már nem tartja politikai tényezőnek; szerinte az ukrajnai háború lezárásáról az Egyesült Államoknak és Oroszországnak kellene egyeztetni – ott már semmi keresnivalója nem lenne sem Ukrajnának(!), sem az Európai Uniónak.

Orbán szembefordult a „Nyugattal” és csodálkozik, hogy erre a „Nyugat” ellenségesen reagál. És mivel magát Magyarország tulajdonosának tartja, ezért az ő személyével, politikájával kapcsolatos kritikákat valamilyen rejtélyes „magyar-ellenesség”, vagy „keresztény-ellenesség” számlájára írja. Ezzel vissza is tértünk a magyar történelmet végig kísérő, jól ismert duzzogó, mindenért az idegeneket hibáztató sérelmi politikához. Ebből a magyar fülnek ismerős panaszkodásból Orbán politikai tőkét kovácsolhat, de ettől még Magyarország Kelet és Nyugat közt, a periférián ragadhat, tehetetlenségre kárhoztatva addig-ameddig Orbán az úr…