A politika vérmérséklet kérdése is; vannak higgadt, körültekintő bölcs vezetők, de vannak gyors és látványos eredményekre vágyó, alulról érkező, sikerre kiéhezett akarnokok, amilyen például - Magyarország szerencsétlenségére - Orbán Viktor. Mivel mindent uralni akart, méghozzá a lehető leggyorsabban, hogy gazdag legyen (és mondhassa: „Apa mégis megérte taníttatni, látod, ez is sok pénzt hoz!”), de főleg, hogy kielégíthesse a becsvágyát, hogy világpolitikai tényező lehessen és okosabb a liberális „nagyokosoknál”!
A 2000-es évek Európai Uniója és magyar állama az orbáni temperamentumhoz képest lassú volt és kevéssé hatékony. Elege lett a jogszerűséget kínosan betartó, egymással vitatkozó szabadelvű demokratákból: az akaratát fegyelmezetten végrehajtó államra volt szüksége, amelynek meglehet biztosabb támaszai a nacionalistává váló egyházak, mint a saját, civilekből álló pártja. Mert a civilekben általában, az értelmiségiekben meg különösképpen nem bízott. Akikre szükség volna szerinte azok a fegyelmezetté idomított katonák és sportolók, olyanokra, mint amilyen a szófogadó Szijjártó és a Külügyminisztériumba helyezett sportoló haverjai!
Ahhoz, hogy O.V. politikai cselekvéseiben a lehető leggyorsabb, leghatékonyabb lehessen elő kellett venni a régi receptet: az "1 nemzet, 1 hitvallás, 1 vezér varázsformulát”. Ezt használták az első világháború után (a hagyományokra építő dinasztikus politika csődjét követően) a tömegtársadalmakban: a kommunista Szovjet-Oroszországban és a náci Németországban egyaránt. Ami nem más, mint a feudális abszolutizmus torzszülött változata, nem igazán nemzeti, hanem „vezérelvű” politikai alakzat. Jellemző, hogy a nácizmus idején nem Németországra esküdtek fel az állami alkalmazottak, hanem Hitler támogatására (lásd: Heil Hitler) Hasonló volt a helyzet a Szovjetunióban, ahol a soknemzetiségű katonaság sokszor Sztálin nevével az ajkán ment a biztos halálba.
A jogi végzettségű Orbán az alkotmányozásra képes kétharmados parlamenti többségével rövid idő alatt olyan buldózerré változtatta a magyar államgépezetet, amely az ő nevében minden más autonóm intézményt el tud tüntetni a föld színéről. De Orbán számára Magyarország csak addig volt érdekes, ameddig kontrasztot volt képes felmutatni a többi euroatlanti államnak: „na ilyen egy fehér, keresztény, az 1968-as szexuális forradalom által nem érintett, homogén nemzeti állam… ezt csináljátok utánam!” De nem történt áttörés, Orbán Nyugaton nem lett hős, legfeljebb botrányhős.
Egyedül Putyin látott benne fantáziát. Úgy gondolta, hogy a nyugat-ellenes, diktátori hajlamokkal rendelkező Orbán jól fogja szolgálni az orosz revansista politikát. Putyin mint ama paradicsombeli kígyó, megkísértette és nemcsak a trianoni béke revízióját lebegtette meg előtte, hanem a „konzervatív/vallásos/családbarát/idegengyűlölő” mázba csomagolt orosz befolyás növekedése esetén az európai ”oblaszty” feletti valamiféle irányítást is… Az Orbánnál okosabb Simicska, akinek talán a magyarság sorsa is többet jelenthetett, figyelmeztette a korábbi kollégiumi barátját, hogy Putyinnak, a korábban beszervezésekkel is foglalkozó titkosszolgálat emberének „hasznos idiótájává” vállhat ha nem vigyáz, de Orbánnak túl kecsegtető volt a szerep...
Ma ott tartunk, hogy egyfelől „igaz magyarnak” csak az orbánista számít, másfelől a magyar országgyűlés elnöke, Kövér László kijelentette, hogy számára nem létező személy a budapesti amerikai nagykövet.