2.) A NEMZETÁLLAM CSAPDÁJA:

Korunkban egyszerre van jelen utópikus és a katasztrofális kimenettel számoló disztópikus túlélési stratégia.

A politikusok sajnálatosan, de érthető módon nem önmagában a bioszféra helyrehozhatatlan károsodása, vagy a klímaválság miatt aggódnak, hanem azok beláthatatlan következményei: a népvándorlás miatt. A fő kérdés tehát az, hogy miképpen lehet elérni, hogy az életfeltételeik végzetes romlása miatt ne keljen útra száz és száz milliónyi ember Dél-Amerikától, Afrikán át Ázsiáig, az életet adó északi félteke irányába Észak-Amerikától Európáig?

Egyszerű, de utópikus megoldás lenne a túlnépesedett emberiség nagy részének az átköltöztetése a fölszerűvé formált Marsra. Ám józanul tudomásul kell venni, hogy a Föld egyszerre bölcsőnk és minden kényelemmel ellátott „börtönünk” is, ahonnét nem tudunk elmenekülni. Dédelgethetünk magunkban olyan vágyat, hogy miután feléltük a földi erőforrásokat, teleszemeteltük a talajt és megmérgeztük a vizeinket, akkor itt hagyunk csapot-papot és elindulunk a Marsra, de ez lehetetlenség. Egyelőre mind a Marsra való utazáskor, mind a Mars felszínén való tartózkodáskor annyi kozmikus sugárzás érne bennünket, ami rákos megbetegedéshez vezetne. És akkor még nem beszéltünk a Marsnak az Antarktisznál sokkal hidegebb, viharos éghajlatáról és a mérgező légköréről. Különben is, ma hány ember él a Marsnál sokszorta kedvezőbb adottságú Antarktiszon? Nem több, mint néhány száz kutató.

Meglehet a marsi vágyálom nem más, mint az Elon Muskhoz hasonló szupergazdag, magasan képzett zárt, globális kisebbség menekülési kísérlete az általuk menthetetlennek ítélt Földről. Olyan normális élettel kecsegtető mesterséges „elíziumi paradicsomba”, amelynek az előképe a 17. századi üldözött, angol puritánoknak, az úgynevezett „zarándokatyáknak” a kimenekülése volt a számukra „élhetetlenné” vált Európából Észak-Amerikába. De ez akkor is illúzió, mint ahogy az is, hogy túl lehet élni az atomháborút és főleg az azt követő, akár 20 évnél is tovább tartó radioaktivitással szennyezett, „nukleáris telet” néhány kiválasztottnak egy luxus módon berendezett atombunkerben.

Ezzel szemben több realitása van a világháborús disztópiának.

Az emberi történelem paradoxona, hogy az okosan szervezett, sokszor ritmusra végzett csapatmunka egyszerre szolgálhat jó és rossz ügyet. Példa erre az ókori Róma hadserege, amely egyszerre volt fegyelmezett, ütőképes haderő, békeidőben pedig szakképzett híd-, és városépítő munkahadsereg. Az „embergép” a világ legrégibb „ember-csavarból” álló, jól irányítható és tanulóképes gépezete. Az ókori, de már korábban, a csiszolt kőkorszak civilizációi is magas szervezettségi fokot értek el. Ha ma már csak homályos elképzeléseink lehetnek az akkori „háborús embergépekről”, azért a hatékonyságukat jól bizonyítják a közösségi identitást erősítő kultikus „melléktermékek”, mint a több tonnás megalitikus építmények, piramisok és más ókori csodák. Jellemző, hogy amilyen mértékben megszűnt az ókori városias civilizáció, hogy átadja helyét a középkor falusias társadalmainak, oly mértékben csökkentek a nagyszabású építkezések is.

Idővel, az európai birodalmak felívelésével és azok egymással való rivalizálásával párhuzamosan megjelentek az egyre nagyobb és fejlettebb „embergépek”. A felvilágosult abszolutizmus egyszerre volt oka és „terméke” az államgépezet hatékonyabbá válásának, vagyis az uniformizálódásnak, a civil és katonai bürokrácia szakszerűbbé válásának. A racionális működés követelménye, a világ megismerésének és birtokbavételének vágya viszont magát a feudalizmus kereteit feszítették szét. A legfőbb értékmérőnek már nem a születési kiváltságok, nem a nemesi „kék vér”, hanem a kompetencia és az innováció számított, ami a feltörekvő polgárságnak kedvezett. Azonban a polgárság a valláson és tekintélytiszteleten alapuló identitás helyére egy sokkal dinamikusabb és versenyképesebb gondolkodási keretet kínált: a nemzeti kultúrára, nyelvre alapozó modern nemzetállamot.

A nemzetállam „márkájú” embergép a világ eddigi leghatékonyabb modellje, ezért is terjedt el világszerte a kapitalizmus globálissá válásával együtt. A nemzetállamok kezdetben mesterséges képződmények voltak, akárcsak a birodalmak, vagyis sokszor több, egymástól különböző történelmi, nyelvi, vallási régióból álltak össze, csak eredményesebben, magyarán kíméletlenül voltak képesek homogenizálni a társadalmat. Jó példa erre a „minta-nemzetállamnak” tekintett Franciaország, ahol minden embertelen iskolai tiltás ellenére a helyi beszélt nyelvek nyomokban fennmaradtak ugyen, de életmód tekintetében még így is nagyobb a különbség Korzika és Elzász közt, mint Elzász és a németországi Rajnavidék között.

(Ha megkaparjuk a nemzetállamok felszínét előtűnnek a régió-mozaikok. A történelmi Magyarország nyelvében, vallásában „multikulturális” volt, csak a trianoni országcsonkítás, a galíciai zsidók és velük - a korábban már asszimilálódott - magyarországi zsidók második világháború alatti deportálása, majd utána a svábok tömeges kitelepítése miatt válhatott többé-kevésbé egységessé etnikai szempontból. De egy határok nélküli Európában talán megint érzékelhetővé válnának a Kárpát-medence Hamvas Béla által beazonosított öt (nem is feltétlenül magyarul beszélő) kulturális régiója/„géniusza”, ami szerint Dél-Magyarországra a „déli géniusz” (Athén és Róma); a Dunántúl délnyugati részére, a Pozsony és Szentgotthárd közötti nyugati sávra a „nyugati géniusz”; a Pozsony–Sátoraljaújhely közötti térségre az „északi”, (lengyel reláció); a Csallóköznél kezdődő és keleten Szatmár, délen Szabadka által határolt Alföldre a „Kelet” géniusza (az ázsiai, orosz, azaz a nomád kelet hatás); valamint a földrajzilag zárt  Erdélyre „Bizánc géniusza” lenne jellemző…)

Miért veszélyes a nemzetállam?

Minden elfogultság fanatizmushoz vezethet, és fordítva: az elköteleződést igénylő államgépezet a közösséghez való tartozásért cserébe egyfajta „korlátoltságot” követel meg. Az állam az állampolgárt, születésétől a haláláig végigkíséri, mert számít arra, hogy olyan polgárt tud faragni belőle, aki nemcsak a törvényeket tartja be, de éles helyzetben a nemzetállami intézményrendszerért, vagy az aktuális rezsimért is fegyvert fog és akár az életét is feláldozza. Ezt a magatartási mintát nevelik bele az iskolában és a hadseregben. Pedig a „nemzet” és a nemzetre hivatkozó „nemzetállam” két különböző dolog. Példával élve az a német, aki szemben állt a magát nagyon németnek mutató, de velejéig romlott, destruktív náci uralommal, lehetett kitűnő hazafi, sőt! Olyan, mint Willy Brandt, vagy Konrad Adenauer.

A nemzetállam-forma alapvetően a hazai piac jogi-gazdasági érdekeinek védelmére szolgál, de kritikus helyzetben mindig hajlamos „hadiállammá” alakulni. A hadiállam abban különbözik a normál piaci működésben érdekelt nemzetállamtól, hogy az állam átveszi a hatalmat a piac felett, mindent alárendel a honvédelem érdekének, rendkívüli törvényeket hoz; korlátozza a magántulajdont és a szabadságjogokat. A különbség polgári demokrácia és hadiállami diktatúra közt ott húzódik, hogy a rendkívüli állapot elmúlttával a piacgazdaság visszatér a liberális, tehát a „nem-államközpontú” társadalmi szerkezethez, addig a diktatúrában marad centralizált és zsarnoki módon vezetett hadiállam, ahogy ez látható volt az első világháború utáni kezdetektől kezdve egészen a mai napig Szovjetunióban, illetve Oroszországban.

A nemzetállami forma nemcsak azért veszélyes, mert a kakaskodó hadiállamok képesek dominó-szerűen egymást háborúba sodorni, hanem azért is mert a nemzetállam szemellenzőssé tesz. A nemzetállami keretben gondolkodó politikus nem tud, de nem is akar globális méretekben gondolkodni, alapvetően csak a „saját portája előtt seper”. És még ha fel is ismerné, hogy a jelenlegi nemzetállamokra építő világrend túlélte önmagát és nem képes az égető globális problémák orvoslására, akkor sem szüntetné meg a nemzetállamot, mert ez nem érdeke; egoista/egzisztenciális okokból ragaszkodik az íróasztalához.

A populista, tehát a csőcselék nyelvét beszélő hadiállam válasza a migrációra az aknazáras kerítések építése, vagy a bevándorlók elleni hajtóvadászat és akár a tömeggyilkosság lehet.

A történelem arról tanúskodik, hogy a „falak”, a kínai nagyfaltól kezdve a Maginot-vonalon át a Gázai övezetet körülvevő falig mind áttörhetők. Még talán a Római Birodalom kezelte a legrugalmasabban a „migrációs vészhelyzetet”, amikor a befogadott nomád népelemek hadra-fogható részét katonai szolgálatra kötelezte, de ez sem volt tartható sokáig.

A „sok lúd disznót győz” történelmi igazsága arról győz meg bennünket, hogy az elöregedő, fogyatkozó létszámú euro-atlanti civilizáció öngyilkosságot követne el, ha az „erősebb jogán” alapuló háborús-forgatókönyvet követné. A Nyugat Kelet elleni, az Észak Dél elleni háborúja olyan halálos „kiszorítósdivá” válna, amelynek nem lenne győztese.

Ez az esszé azért íródott, hogy a világháború alternatíváját felvázolja.