"Ez egy totális háború. Az egyik legbrutálisabb, amit valaha láttam" - mondja a "Rzeczpospolita" c. lapnak az Orvosok Határok Nélkül brüsszeli irodájának vezetője, Christopher Stokes, aki az elmúlt negyedszázadban több mint egy tucat konfliktus szemtanúja volt világszerte.
- Napi 1000, 1500 halott az orosz oldalon, hatalmas veszteségek az ukrán oldalon is: az ukrajnai összecsapásokat az első világháború legrosszabb szakaszaihoz, a somme-i vagy verduni csatához hasonlítják.
Több mint negyed évszázada dolgozom az Orvosok Határok Nélkül szervezetnek. Jártam Azerbajdzsánban, Afganisztánban, Csecsenföldön, Angolában, Ruandában, Koszovóban, Libanonban, Gázában és Szíriában. Ez a háború az egyik legbrutálisabb, amit valaha láttam. Emlékszem, hogyan kezdődött. 2022. február 20-án Kijevbe repültem, hogy az ukrán egészségügyi minisztériummal az együttműködésről tárgyaljak. Vasárnap volt. A szerdáról csütörtökre virradó éjszaka orosz helikopterekre ébredtem, amelyek a fejem fölött repültek. És így kezdődött a háború. Közel két évig maradtam Ukrajnában, és utána is rendszeresen visszatértem oda. A lövészárkokból előbújó, a ködben az ellenséges tűzzel szemben futó katonák látványa: ilyen jeleneteket, mintha az első világháborúból elevenedtek volna meg, láttam már korábban, az Azerbajdzsán és Örményország közötti összecsapásokban 1993-ban, 1994-ben. De Ukrajnában az állóháborúban bekövetkező halál mindennapos esemény, nem valami kivételes dolog. És így van ez most a negyedik évben is. Egész városok váltak rommá. Igaz, Gázában az izraeli csapatok is rombolják az épületekben, a pusztítás mértéke elképzelhetetlen. Ott azonban egy aszimmetrikus háborúval van dolgunk: az egyik fél valóban ipari méretű fegyverekkel rendelkezik, a másik sokkal kevésbé. Ukrajnában két hatalmas hadigépezet csap össze.
- Ez a civil lakosság számára is óriási szenvedést jelent.
Csakhogy a háborúban a pusztítást különböző módon lehet véghez vinni. Még a civil lakosság népirtásának végrehajtása sem igényel kifinomult haditechnikát. Sajnos csak jó szervezés kell hozzá. Ruandában 1994-ben naponta 15, 20, 30 ezer embert öltek meg. Hétköznapi machetékkel ölték meg őket. Ukrajnában más a helyzet. Ott azzal kezdtük a segítségnyújtást, hogy támogattuk a sebesültek vonatokkal történő evakuálását. Lvivben és Ivano-Frankivszkban voltak bázisaink. Abban az időben a frontvonal nagyon gyorsan mozgott. Ez súlyos civil veszteségeket jelentett. Különösen ott, ahol a jelentések szerint az oroszok nagyon brutálisan viselkedtek a megszállt területeken.
- Ezt láttuk például Bucsában és más Kijevtől északra fekvő városokban, ahol közvetlenül az orosz csapatok kivonulása után jelentünk meg. A pusztítás mértéke megdöbbentő volt. Holttestek hevertek az utcákon. Mindenütt aknák voltak. Az emberek kivégzésekről meséltek nekünk, olyan emberekről, akiket az oroszok elraboltak, amikor visszavonultak. Akiket hátra hagytak, mélyen megrázta a trauma.
Orvosi humanitárius szervezetként nem az a feladatunk, hogy megállapítsuk, hogy háborús bűncselekményről van-e szó. Erre a megfelelő nemzetközi intézmények és bíróságok hivatottak. De amit a betegeink szemszögéből láttunk, az megdöbbentő.
- Az oroszok kínozták őket?
Elmondták nekünk, hogy milyen körülmények között tartották őket fogva: gyakran sötét pincékben, ehetetlen ételekkel. Sokuknak fogászati ellátásra volt szüksége, mert az orosz katonák szándékosan kiverték a fogaikat. Az emberek gyakran mesélték, hogy megverték őket. Pedig ezek egyszerű civilek voltak, nem az oroszok ellen harcoló emberek.
- Az oroszok terrorral akarják az ukránokat behódolásra kényszeríteni?
Éppen azután jártam Herszonban, hogy a katonák kivonultak onnan. Beszéltem olyan emberekkel, akik túlélték az orosz megszállást. Néhányan elmondták, hogy elég szabadon mozoghattak, elmehettek a kórházba vagy a gyógyszertárba, bár természetesen ellenőrzőpontokba ütköztek. Mások azonban, akik egy másik faluból vagy körzetből származtak, teljesen más tapasztalatokat szereztek. Kilenc hónapig gyakorlatilag otthon kellett maradniuk. És ez még akkor is így volt, amikor súlyos, krónikus betegségben szenvedtek. Az idősek, ha csak cukorbetegségben szenvedtek is, gyógyszer nélkül maradtak. Minden attól függött, hogy melyik orosz parancsnok irányította az adott területet. Nehéz volt itt bármilyen stratégiát felismerni az orosz oldalon. A legrosszabb azonban az, amikor az orosz offenzíva felgyorsul. Ilyenkor az embereknek drámai döntéseket kell hozniuk.
Ez a háború azonban azon ritka háborúk egyike, ahol nem mehetünk a másik, jelen esetben az orosz oldalra. Afganisztánban például rendszeresen átkeltem a frontvonalon, a tálibok mindig megengedték, hogy az általuk ellenőrzött területen végezzük a küldetésünket. Ahogy az amerikaiak is. A sebesülteket is át tudtuk szállítani a front másik oldalára, ha kellett. Ugyanez volt a helyzet az angolai háború alatt is: a front mindkét oldalán dolgoztunk.
- Miért nem engedik be az oroszok az Orvosok Határok Nélkül szervezetet?
Ezt soha nem mondták nekünk. Az a gyanúm, hogy teljes ellenőrzést akarnak gyakorolni a megszállt területek felett, és nem akarják, hogy független segélyszervezetek tartózkodjanak ott. A másik egyedülálló dolog ebben a háborúban az oroszok által lerombolt kórházak, ambulanciák, rendelők száma. Olyan sok van belőlük, hogy nagyon nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy ezek egy szándékos, parancsra végrehajtott akciók. Annál is inkább, mert a hadsereg ma már nagyon precíz fegyvereket használ, így a célpont eltalálása tudatos döntés eredménye, nem pedig véletlen. A modern háborúkban eddig csak Gázában találkoztam hasonlóval, ahol az izraeliek kórházakat is leromboltak.
Az oroszok egyre gyakoribb akciója az úgynevezett kettős csapás. Ennek lényege, hogy amikor egy rakéta eltalál egy épületet, egy piacot, egy kórházat, egy idő után jön egy drón, hogy megnézze, megérkeztek-e már a mentők. Aztán egy második rakéta érkezik... Ez kegyetlen dilemma elé állít bennünket: hagyjuk ott a rászorulókat, akik néha haldokolnak, vagy kockáztassuk az önkéntesek, az orvosok életét.
- Mit mond ez az oroszokról?
Hogy totális háborúval állunk szemben. Mert végül is nem csak kórházakról van szó. 2022-ben egy nappal a kramatorszki vasútállomás orosz bombázása előtt voltunk: emberek százai vártak arra, hogy vonatokkal evakuálják őket, amikor egy orosz rakéta eltalálta őket. Mivel a kórházakat lerombolják, megpróbálunk mobilklinikákat építeni. De ezzel is van egy probléma, hiszen az orosz drónok egyre mélyebbre hatolnak a frontvonal mögé. Ez korlátozza a hozzáférésünket azokhoz az emberekhez, akiknek segíteni szeretnénk, mert a háborús övezet egyre mélyebb. Sok olyan esetünk is volt, amikor egy jól megjelölt mentőautókat találtak el. Nem tudjuk, hogy szándékosan, de ez egyre nagyobb probléma. Ennek ellenére megpróbáljuk a sebesülteket a frontvonal területéről mélyen Ukrajnába, Kijevbe vagy akár Lvivbe evakuálni. Tavaly több mint 15 ezer embert sikerült így elszállítanunk. De minden alkalommal nehéz döntés előtt állunk, hogy milyen közel tudunk eljutni a fronthoz, hogy elvigyük a rászorulókat. Ez nagyon veszélyes. A berdjanszki kórház, a bahmuti kórház, ahol dolgoztunk, nem létezik. Emlékszem, hogy az egyik klinika vezetőjével felállítottuk az együttműködésünk szabályait, de egy hét múlva már nem volt ott az épület.
- Ezek a körülmények rendkívüli kimerültséget jelentenek azoknak az ukránoknak, akik a front közelében maradtak?
A PTSD, a poszttraumás stresszbetegség nagyon elterjedt. Az emberek kimerültek. Negyedik éve folyamatosan hallják a légvédelmi szirénákat vagy egy közeledő drón jellegzetes zaját. Ma már gyakorlatilag mindenki, akivel találkoztam, ebben a háborúban elvesztett valakit, aki közel állt hozzá.
- Ukrajnát fenyegetik a járványok?
Visszatérnek az Európában nagyrészt legyőzött betegségek, mint például a tbc. De a krónikus betegségek kialakulása általánosságban is széles körben elterjedt. Ennek oka, hogy mivel egyre kevesebb kórház van, sok orvos számára is egyre hosszabb az út a betegekhez. Az orosz drónok és légicsapások miatt veszélyes autót vagy buszt vezetni, ezért többet kell fizetni érte. Az időseknek sokszor erre sincs pénzük, így ahelyett, hogy kezeltetnék magukat, inkább otthon maradnak. Egyre több halálesetet látunk magas vérnyomás vagy cukorbetegség miatt. De egyre több a mentális probléma is, mert az emberek elszigetelődnek. Megpróbálunk úgynevezett mobil klinikákat szervezni. Ennek nagyon fontos pszichológiai dimenziója is van számukra. Emlékszem, egyszer egy ilyen klinikánkon beszélgettem néhány idős nővel. Azt mondták nekem: maradj, ez az egyetlen alkalom, amikor beszélhetünk valakivel.
- Akkor hogyan jutnak ételhez?
Mi az Orvosok Határok Nélkülnél nem megyünk közvetlenül a frontvonal közelébe. De az ukrán önkéntesek hasonló kockázatot vállalnak. Csodálom a bátorságukat, az ukrán civil társadalom erejét. Ezek hétköznapi emberek: az egyikük, akivel beszéltem, korábban újságíró volt, most a házak renoválásában segédkezik. És most az életüket kockáztatják.
- Az elmúlt három év ilyen atrocitásai konszolidálták az ukrán társadalmat?
2022 óta azt vesszük észre, hogy a csapatunkban [a létszáma több száz fő] egyre többen használják az ukrán nyelvet, és egyre többen változtatják a nevüket ukránra. Bucsa és az emberi jogok súlyos megsértése nagy hatással volt az ukrán társadalomra.
- Donald Trump azzal fenyegetőzött, hogy megvonja az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatást, beleértve a légvédelmet is. Mit jelentene ez a civil lakosság számára?
Két telet töltöttem Ukrajnában a háború alatt. Hatalmas probléma az energetikai infrastruktúra szisztematikus bombázása az oroszok részéről. Ez azt jelenti, hogy az emberek nem csak fáznak, de gyakran egyáltalán nem tudnak normálisan funkcionálni. Kijevben sok idős ember él kommunista panelházakban. És amikor a lift nem működik, egyszerűen nem hagyják el a házat. Az elektromos áram hiánya miatt gyakran a lakásokba való vízszivattyúzás is lehetetlenné válik. Az energetikai infrastruktúra lerombolása a polgári lakosság háború idején történő védelméről szóló genfi egyezmény megsértése, csakúgy, mint a kórházak lerombolása vagy a kórházakhoz való hozzáférés megakadályozása a megszállt területeken. Kevés olyan háború van, amelyben a civilek túlélése szempontjából kulcsfontosságú infrastruktúrák szisztematikus lerombolásáról szól.”
