Bruck Gábor jegyzete:
A Búcsúkoncert című filmben van egy jelenet, amely sokat mond a bizalomról. Egy csellóművész a New York-i zeneiskolában tanít. A saját osztályának mesélte:
25 éves voltam, amikor megismertem Pablo Casalst. Annyira izgultam, hogy megszólítani sem tudtam. Casals érezhette, mert nem kezdett el csevegni, csak kérte, hogy játsszam el egy Bach-darabot.
Ahogy kell: nagy levegő, a figyelem összpontosítása, a hangok szálltak a levegőben – és pocsékul játszottam. Annyira, hogy a felénél abba kellett hagynom. De Casals gratulált, azt mondta: szép volt.
Aztán kért egy másik darabot. Kaptam még egy esélyt, gondoltam – de ez még rosszabb lett. Megint nagyon megdicsért: Gyönyörű volt – mondta.
Este hazafelé nem az zavart nagyon, hogy leszerepeltem – hanem az, hogy Casals nem volt őszinte.
Évekkel később már profi zenész voltam. Találkoztunk Párizsban, ahol együtt léptünk színpadra. Elég jóba lettünk, és az egyik vacsora után elmondtam, hogy mit gondolok akkori őszintétlenségéről.
Casals nagyon mérges lett, egészen megváltozott. Elővette a hangszerét, és játszani kezdett. „Ezt játszottad, ugye? Az ujjrended volt újdonság, és jó volt. A másik darabot pedig egy felfelé vonóval kezdted – az is nagyon tetszett.”
Ekkor értettem meg, hogy Casals a jó dolgokra figyelt. A szépet emelte ki. Azt tanította a tanítványainak, hogy legyünk hálásak minden szép frázisért, minden emelkedett pillanatért. A többit bízzuk a fafejekre – akik csak a hibáknak örülnek.
Casalsnál ez nem naivitás volt. Nem azért élvezi a szépet, mert nincs benne hiba, hanem azért, mert van benne élet. A szokatlan ujjrendtől valami megszületett. A felfelé tartó vonótól pedig váratlan és játékos lett.
A történet nemcsak a zenéről szól, hanem a bizalomról is. Arról, hogy ami fejlődik, azt a bizalom formálja – nem a bírálat. Arról, hogyan bánunk azokkal, akik még úton vannak.
Most itt van Magyar Péter. Nem zenél, hanem rendszert bont. De a fafejek csak a hibákat számolják. Pedig senki sem születik készre. Se Casals, se Magyar. Nincs rendszerváltás tökéletlen emberek nélkül. Mégis sok ellenzéki leginkább csak bírál. Valószínűleg úgy hiszik, hogy csak szimpatikus emberek csinálhatnak forradalmat.
Elképzelem, mit szólnának Trumanhoz? Egy vidéki kereskedő. Ben Gurion? Egy makacs vénember. De Gaulle? Egy pökhendi tábornok. Churchill? Egy alkoholista ripacs. Csakhogy mind ott volt, amikor igazán kellett. Nem az számított, hogy kik voltak. Hanem az, amit tettek.
Nem hasonlítom Magyar Pétert hozzájuk. De a kérdés ma is ugyanaz: mit nézünk? Milyen ember? Vagy mit tesz?
Nem kell szeretni. De ha ő van az élen, adjuk meg az esélyt, hogy jobb vezetővé váljon. A kérlelhetetlen kritika nem előre visz – csak rombol. Segíteni kell, hogy felnőjön a feladathoz.
Casals tanítása itt is érvényes:
Ha valami új születik, ami az emberek százezreit mozdítja meg, akkor nem a hibák számolása a dolgunk – hanem az, hogy észrevegyük a lényeget: egy félhalott ország végre megmozdul.
A dicséret kultúrája nem önbecsapás. Hanem annak a felismerése, hogy a változás első pillanatai mindig tökéletlenek. De ezekből nő ki valami új.
A kritikus értelmiség kérdése jogos: Magyar Péter valódi rendszerváltó – vagy a saját egoja és a hatalom foglya?
De a válasz rajtunk is múlik. Mit várunk el tőle? Milyen kultúrát teremtünk köré? Ha csak hibát keresünk – sokat találunk. Ha értelmes, jóindulatú párbeszédet kínálunk – ő is fejlődik, és vele együtt mi is.
Az új vezető olyan, mint egy új hangszer: recseg, nyekereg, mire megszólal. Ne várjuk, hogy tökéletes legyen – inkább kezdjünk játszani vele. És a lényeg nem is az ő személye, hanem a kapcsolat:
vezető és közösség között. Ez maga a rendszerváltás.
A valódi kapcsolat azt jelenti: Nemcsak bírálunk – hanem formálunk. Nemcsak elvárunk – hanem javaslunk. Nemcsak kérünk – hanem adunk.
Magyar Péter tud figyelni. Ez ritka képesség. De akkor érdemes figyelnie, ha van mit meghallani. Ezért beszéljünk. Kérjünk. Mondjunk véleményt. Vegyünk részt.
A világ nem ott jár, hogy a politikus mindent eldönt, mi meg csak legyintünk. Dániában vagy Norvégiában közösségi viták előzik meg a fontos törvényeket. A polgárok beleszólnak – és észrevételeik bekerülnek a döntésekbe.
Észtországban és Litvániában digitális platformokon vesznek részt az emberek a döntések előkészítésében – nem csak négyévente, hanem minden nap. A politikai kultúra nem a harcról, hanem a részvételről szól.
Új-Zélandon Jacinda Ardern járvány alatti kommunikációja nyitott, kérdező, emberséges volt. Ez növelte a kormány tekintélyét – és az emberek felelősségérzetét is.
Tajvan a digitális demokrácia mestere. Az online viták konszenzuskereső algoritmussal működnek – a közös pontok kerülnek előtérbe. De Finnország, Írország és Németország is tanulja a részvételi demokráciát. A politika figyel, és tanul.
Van magyar példa is. A Józsefvárosi Önkormányzat működtet részvételi demokrácia projektet. Érdemes megismerni.
Zárásként: Ha Magyar Péter tényleg figyel – és mi tényleg értelmesen szólunk – akkor az rendszerváltás. Mert egy érett közösség nemcsak kér. Hanem ad is: felelősséget, gondolatot, türelmet, közös szándékot.