3.) KONTROLL ÉS ÖNKONTROLL:

A kérdések kérdése: hogyan lehet elérni, hogy az emberiség puritánabbá és természetkímélőbbé váljon, vagyis ne élje fel a bioszférát? A válasz a kontroll-, és önkontroll-mechanizmusok finom és rugalmas beállításában keresendő.

Kezdjük az önkontrollal, amelynek morális fogódzóit az emberiség történetében a vallások, a közösségi életmódminták és a filozófiák adják. A geocentrikus, tehát az egész bolygónkat átölelő, Föld-központú identitás, ezt az évezredes múlttal rendelkező szellemi, erkölcsi örökséget nemhogy nem kívánja megszüntetni, hanem éppenséggel ezekre a vallásokon átívelő etikai alapokra kíván építkezni!

A különböző vallások az emberek közti és az ember és a természet közti együttélés szabályait fogalmazták meg, amiknek a lényege azonos: akkor jársz el helyesen, „Istennek tetsző módon”, ha példamutató módon élsz, ha nem egyedül az anyagi javak felhalmozására teszed fel az életed, ha nem okozol se magadnak kárt (káros szenvedéllyel, életmóddal), se másoknak szükségtelen szenvedést (beleértve a természeti környezetet). Akkor jársz el bölcsen, ha imáid/meditációid féléber állapotában kívülről tudod magad látni, ha képessé válsz a velünk született egoizmust leküzdve, önvizsgálatot tartani, ítélkezni magad felett és törekedni jobb emberré válni. Ez az a lényegi üzenet, amelyet a különböző egyházak más-más hangsúllyal, más-más teológiai köntösben képviselnek.

Aki nem vallásos, annak számára ott van a hasonló szellemű erkölcsi iránymutatás, az ókori világ egyik legnépszerűbb filozófiai irányzata: a sztoicizmus. Marcus Aurelius modern felfogású intelmeiben hangsúlyozza a másikra való figyelés fontosságát, a dialógus szükségességét, vagyis azt, hogy próbáljuk megérteni a másikat; azt, hogy mit miért mond. A sztoikusok felfogása szerint lelkünk „fellegvár”, amelyben fontos, hogy ne az előítélet uralkodjon és amelyet fel kell vértezni mind az anyagi javak, mind a gyorsan elillanó dicsőség utáni sóvárgással szemben. A sztoikus hagyomány szerint, - amelyből egyébként jócskán merítettek a monoteista vallások is - a jó cselekedet önmagában hordozza a jutalmát és hogy a törekvéseink célja a személyes életünk harmonikussá tétele, összhangban a „kozmikus harmóniával” - akár teológiai, akár költői értelemben.

A geocentrikus erkölcs a különböző, keleti és nyugati hitek és filozófiai irányzatok etikájának ötvözését szorgalmazza. Az lenne ideális, ha klímaváltozással összefüggő kényelmetlenségek elviseléséhez az egyházak és a világi intézmények együttesen a geocentrikus erkölcsiség kultiválásával járulnának hozzá. Azt mondják, hogy „sok jó ember kis helyen is elfér”: közös felelősségünk és kötelességünk a túlnépesedett emberiség békességének, „jóságának” a biztosítása!

A feladat nagyságát illetően nem lehetnek illúziónk, nem elegendő az öntudat, a hit és az önkontroll – kontrollra is szükség van! Olyan kontrollra, amely mindig is a társadalmi élet szerves része volt és maradt.

Amíg egy törzs legfeljebb 100-120 főből állt, addig mindenki ismerte a másikat és mindenki alkalmazkodott a közösségi normákhoz. Mindenki tisztában volt azzal, hogy az egyéni élete a közösségtől függ és ha nem veti magát alá a közösség szabályainak, vagy a törzsfő akaratának, akkor kiűzhetik a közösség adta biztonságból az életveszélyes vad természetbe. A fejlődés során a törzsek szerepét egyre inkább átvették az olyan nagyobb közösségek, mint az államok, amelyek hatékonyabbak voltak, de megszűnt bennük a közemberek szintjén a személyesség. (Jól illusztrálja ennek a folyamatnak a szélsőséges megjelenését a királyi testőrségek robothadsereghez hasonló uniformizáltsága, például a perzsáknál, a „halhatatlanok” 10.000 fős gárdájának felállítása, amelyben minden elesett helyét egy külsőre, felszereltségre ugyanolyan harcos foglalta el és így az ellenség számára képtelenségnek tűnt a „halhatatlanok” legyőzése.)

A kontroll milyenségével és mennyiségével függ össze, hogy a némileg antikapitalista, közhelyes gondolkodás számára az egyik oldalon áll a falvak erkölcsi tisztasága, a másik oldalon pedig a városi élet romlottsága és dekadenciája. Holott itt arról van szó, hogy minden kisebb településen élőt, annak gondolkodásmódját, életmódját a szomszédság árgus szemmel figyelte és megítélte. A középkori mondás, hogy „a városi levegő szabaddá tesz” nemcsak arra vonatkozott, hogy a városlakó kiszabadult a földesurának személyi függéséből, hanem arra is hogy a városban nagyobb esély volt kikerülni a figyelem középpontjából. A polgárosodás egyszerre teremtette meg a magántulajdon és a magánélet szentségét.

A tömegtársadalom megjelenésével új helyzet állt elő. A 19. századtól kezdve az állami, katonai bürokráciák módszeresen arra törekedtek, hogy a lakosság ne arctalan masszát alkosson, hanem fényképes személyi okmányokkal, ujjlenyomattal, netán DNS-mintával is beazonosítható egyénekből álljon. Mára a biztonságtechnika fejlődésével: az utcai kamerák, a digitális arcfelismerő szoftverek használatának általánossá válásával, a bankkártyás fizetés elterjedésével, számítógépes kémprogram nélkül is viszonylag könnyen lehet valakinek a digitális nyomát követni országokon, földrészeken át.

A kibernetika fejlődése következtében a globális világunk újra egy nagy faluvá vált, amelyben néhány féltve őrzött katonai, banki és magánéleti titok kivételével minden nyilvános. A kérdés nem az, hogy a digitális kontroll jó-e nekünk, mert – a bűnözés, a terrorveszély, a marketing hírszerzés és a hadiállam mindenre kiterjedő kíváncsisága miatt – már ma is folyamatos ellenőrzés alatt állunk, ami csak fokozódni fog a mesterséges intelligencia beépülésével a személyes életünkbe. A kérdés valójában az, hogy miképpen lehet elkerülni a vele való visszaélést, a kínai típusú digitális diktatúrát?!

Az egyik lehetséges válasz, a „kutyaharapást szőrivel” elv alapján a személyre szabott mesterséges intelligenciában keresendő. A szakemberek szerint ugyanis nem vagyunk messze attól, hogy kinek-kinek úgynevezett „személyes digitális asszisztense, testőre” legyen, ami arra is szolgálhat, hogy megvédjen bennünket az illetéktelen, külső digitális behatolásoktól. De a lényegi válasz az, hogy a digitális kontroll kontrollját a „világkormányként” működő Bolygóügyi Tanács mellé rendelt, tehát sem országhoz, sem magáncéghez nem kötődő, független, pártatlan szervezet felállítása jelentené.

2.) A NEMZETÁLLAM CSAPDÁJA:

Korunkban egyszerre van jelen utópikus és a katasztrofális kimenettel számoló disztópikus túlélési stratégia.

A politikusok sajnálatosan, de érthető módon nem önmagában a bioszféra helyrehozhatatlan károsodása, vagy a klímaválság miatt aggódnak, hanem azok beláthatatlan következményei: a népvándorlás miatt. A fő kérdés tehát az, hogy miképpen lehet elérni, hogy az életfeltételeik végzetes romlása miatt ne keljen útra száz és száz milliónyi ember Dél-Amerikától, Afrikán át Ázsiáig, az életet adó északi félteke irányába Észak-Amerikától Európáig?

Egyszerű, de utópikus megoldás lenne a túlnépesedett emberiség nagy részének az átköltöztetése a fölszerűvé formált Marsra. Ám józanul tudomásul kell venni, hogy a Föld egyszerre bölcsőnk és minden kényelemmel ellátott „börtönünk” is, ahonnét nem tudunk elmenekülni. Dédelgethetünk magunkban olyan vágyat, hogy miután feléltük a földi erőforrásokat, teleszemeteltük a talajt és megmérgeztük a vizeinket, akkor itt hagyunk csapot-papot és elindulunk a Marsra, de ez lehetetlenség. Egyelőre mind a Marsra való utazáskor, mind a Mars felszínén való tartózkodáskor annyi kozmikus sugárzás érne bennünket, ami rákos megbetegedéshez vezetne. És akkor még nem beszéltünk a Marsnak az Antarktisznál sokkal hidegebb, viharos éghajlatáról és a mérgező légköréről. Különben is, ma hány ember él a Marsnál sokszorta kedvezőbb adottságú Antarktiszon? Nem több, mint néhány száz kutató.

Meglehet a marsi vágyálom nem más, mint az Elon Muskhoz hasonló szupergazdag, magasan képzett zárt, globális kisebbség menekülési kísérlete az általuk menthetetlennek ítélt Földről. Olyan normális élettel kecsegtető mesterséges „elíziumi paradicsomba”, amelynek az előképe a 17. századi üldözött, angol puritánoknak, az úgynevezett „zarándokatyáknak” a kimenekülése volt a számukra „élhetetlenné” vált Európából Észak-Amerikába. De ez akkor is illúzió, mint ahogy az is, hogy túl lehet élni az atomháborút és főleg az azt követő, akár 20 évnél is tovább tartó radioaktivitással szennyezett, „nukleáris telet” néhány kiválasztottnak egy luxus módon berendezett atombunkerben.

Ezzel szemben több realitása van a világháborús disztópiának.

Az emberi történelem paradoxona, hogy az okosan szervezett, sokszor ritmusra végzett csapatmunka egyszerre szolgálhat jó és rossz ügyet. Példa erre az ókori Róma hadserege, amely egyszerre volt fegyelmezett, ütőképes haderő, békeidőben pedig szakképzett híd-, és városépítő munkahadsereg. Az „embergép” a világ legrégibb „ember-csavarból” álló, jól irányítható és tanulóképes gépezete. Az ókori, de már korábban, a csiszolt kőkorszak civilizációi is magas szervezettségi fokot értek el. Ha ma már csak homályos elképzeléseink lehetnek az akkori „háborús embergépekről”, azért a hatékonyságukat jól bizonyítják a közösségi identitást erősítő kultikus „melléktermékek”, mint a több tonnás megalitikus építmények, piramisok és más ókori csodák. Jellemző, hogy amilyen mértékben megszűnt az ókori városias civilizáció, hogy átadja helyét a középkor falusias társadalmainak, oly mértékben csökkentek a nagyszabású építkezések is.

Idővel, az európai birodalmak felívelésével és azok egymással való rivalizálásával párhuzamosan megjelentek az egyre nagyobb és fejlettebb „embergépek”. A felvilágosult abszolutizmus egyszerre volt oka és „terméke” az államgépezet hatékonyabbá válásának, vagyis az uniformizálódásnak, a civil és katonai bürokrácia szakszerűbbé válásának. A racionális működés követelménye, a világ megismerésének és birtokbavételének vágya viszont magát a feudalizmus kereteit feszítették szét. A legfőbb értékmérőnek már nem a születési kiváltságok, nem a nemesi „kék vér”, hanem a kompetencia és az innováció számított, ami a feltörekvő polgárságnak kedvezett. Azonban a polgárság a valláson és tekintélytiszteleten alapuló identitás helyére egy sokkal dinamikusabb és versenyképesebb gondolkodási keretet kínált: a nemzeti kultúrára, nyelvre alapozó modern nemzetállamot.

A nemzetállam „márkájú” embergép a világ eddigi leghatékonyabb modellje, ezért is terjedt el világszerte a kapitalizmus globálissá válásával együtt. A nemzetállamok kezdetben mesterséges képződmények voltak, akárcsak a birodalmak, vagyis sokszor több, egymástól különböző történelmi, nyelvi, vallási régióból álltak össze, csak eredményesebben, magyarán kíméletlenül voltak képesek homogenizálni a társadalmat. Jó példa erre a „minta-nemzetállamnak” tekintett Franciaország, ahol minden embertelen iskolai tiltás ellenére a helyi beszélt nyelvek nyomokban fennmaradtak ugyen, de életmód tekintetében még így is nagyobb a különbség Korzika és Elzász közt, mint Elzász és a németországi Rajnavidék között.

(Ha megkaparjuk a nemzetállamok felszínét előtűnnek a régió-mozaikok. A történelmi Magyarország nyelvében, vallásában „multikulturális” volt, csak a trianoni országcsonkítás, a galíciai zsidók és velük - a korábban már asszimilálódott - magyarországi zsidók második világháború alatti deportálása, majd utána a svábok tömeges kitelepítése miatt válhatott többé-kevésbé egységessé etnikai szempontból. De egy határok nélküli Európában talán megint érzékelhetővé válnának a Kárpát-medence Hamvas Béla által beazonosított öt (nem is feltétlenül magyarul beszélő) kulturális régiója/„géniusza”, ami szerint Dél-Magyarországra a „déli géniusz” (Athén és Róma); a Dunántúl délnyugati részére, a Pozsony és Szentgotthárd közötti nyugati sávra a „nyugati géniusz”; a Pozsony–Sátoraljaújhely közötti térségre az „északi”, (lengyel reláció); a Csallóköznél kezdődő és keleten Szatmár, délen Szabadka által határolt Alföldre a „Kelet” géniusza (az ázsiai, orosz, azaz a nomád kelet hatás); valamint a földrajzilag zárt  Erdélyre „Bizánc géniusza” lenne jellemző…)

Miért veszélyes a nemzetállam?

Minden elfogultság fanatizmushoz vezethet, és fordítva: az elköteleződést igénylő államgépezet a közösséghez való tartozásért cserébe egyfajta „korlátoltságot” követel meg. Az állam az állampolgárt, születésétől a haláláig végigkíséri, mert számít arra, hogy olyan polgárt tud faragni belőle, aki nemcsak a törvényeket tartja be, de éles helyzetben a nemzetállami intézményrendszerért, vagy az aktuális rezsimért is fegyvert fog és akár az életét is feláldozza. Ezt a magatartási mintát nevelik bele az iskolában és a hadseregben. Pedig a „nemzet” és a nemzetre hivatkozó „nemzetállam” két különböző dolog. Példával élve az a német, aki szemben állt a magát nagyon németnek mutató, de velejéig romlott, destruktív náci uralommal, lehetett kitűnő hazafi, sőt! Olyan, mint Willy Brandt, vagy Konrad Adenauer.

A nemzetállam-forma alapvetően a hazai piac jogi-gazdasági érdekeinek védelmére szolgál, de kritikus helyzetben mindig hajlamos „hadiállammá” alakulni. A hadiállam abban különbözik a normál piaci működésben érdekelt nemzetállamtól, hogy az állam átveszi a hatalmat a piac felett, mindent alárendel a honvédelem érdekének, rendkívüli törvényeket hoz; korlátozza a magántulajdont és a szabadságjogokat. A különbség polgári demokrácia és hadiállami diktatúra közt ott húzódik, hogy a rendkívüli állapot elmúlttával a piacgazdaság visszatér a liberális, tehát a „nem-államközpontú” társadalmi szerkezethez, addig a diktatúrában marad centralizált és zsarnoki módon vezetett hadiállam, ahogy ez látható volt az első világháború utáni kezdetektől kezdve egészen a mai napig Szovjetunióban, illetve Oroszországban.

A nemzetállami forma nemcsak azért veszélyes, mert a kakaskodó hadiállamok képesek dominó-szerűen egymást háborúba sodorni, hanem azért is mert a nemzetállam szemellenzőssé tesz. A nemzetállami keretben gondolkodó politikus nem tud, de nem is akar globális méretekben gondolkodni, alapvetően csak a „saját portája előtt seper”. És még ha fel is ismerné, hogy a jelenlegi nemzetállamokra építő világrend túlélte önmagát és nem képes az égető globális problémák orvoslására, akkor sem szüntetné meg a nemzetállamot, mert ez nem érdeke; egoista/egzisztenciális okokból ragaszkodik az íróasztalához.

A populista, tehát a csőcselék nyelvét beszélő hadiállam válasza a migrációra az aknazáras kerítések építése, vagy a bevándorlók elleni hajtóvadászat és akár a tömeggyilkosság lehet.

A történelem arról tanúskodik, hogy a „falak”, a kínai nagyfaltól kezdve a Maginot-vonalon át a Gázai övezetet körülvevő falig mind áttörhetők. Még talán a Római Birodalom kezelte a legrugalmasabban a „migrációs vészhelyzetet”, amikor a befogadott nomád népelemek hadra-fogható részét katonai szolgálatra kötelezte, de ez sem volt tartható sokáig.

A „sok lúd disznót győz” történelmi igazsága arról győz meg bennünket, hogy az elöregedő, fogyatkozó létszámú euro-atlanti civilizáció öngyilkosságot követne el, ha az „erősebb jogán” alapuló háborús-forgatókönyvet követné. A Nyugat Kelet elleni, az Észak Dél elleni háborúja olyan halálos „kiszorítósdivá” válna, amelynek nem lenne győztese.

Ez az esszé azért íródott, hogy a világháború alternatíváját felvázolja.

A válsághullámok egymást érik országon belül és az országok között. A leggazdagabbak és a legszegényebbek közti ellentétek látványosan növekednek, amit még fokozhat a klímaváltozás a klímaváltozás kárvallottjainak népvándorlással fenyegető káosza. Ha az ellentétek összeadódnak, akkor kialakulhat a válságok cunamija amelyet a rendelkezésre álló nemzetállami eszközrendszerrel már nem lehet kezelni. Új látásmódra, új paradigmára van szükség!

Az alábbi esszé megoldásokat próbál felvázolni, mivel viszont ez időben változó, összetett problémahalmaz, ezért úgy kell felfogni, mint egy olyan térképet, amit a tájfutók használnak; vannak rajta részcéloknak megfelelő érinteni szükséges „állomások”, de az odavezető utak, az állomások érintésének sorrendje és a versenyidő (aminek nagyságrendje lehet 5-15-25 év is) nincs meghatározva; ezeket nehéz megjósolni.

A legeslegfontosabb cél a földi élet sokszínűségének a megőrzése, hiszen vallási oldalról ez a lényege a Teremtésnek, materialista oldalról pedig az evolúciónak. Arra kell tehát keresni a választ, hogy miképpen biztosíthatjuk a biodiverzitást, vagyis a növények-állatok faji sokszínűségét, valamint ezzel szoros összefüggésben miképpen őrizhetjük meg a legkülönfélébb emberi civilizációk eredményeit? A válaszadáshoz ki kell lépnünk a szubjektív nézőpontunkból és meg kell próbálnunk belehelyezkedni egy globális, „Isteni látószögbe”, mert a tárgyalt téma bolygónk egészére vonatkozik. El kell tehát hagynunk nemcsak a nemzeti, de az emberi, az ember-központú szempontokat is.

A célok:

• A földi élővilág és benne az ember túlélése érdekében megőrizni a biodiverzitást.
• Elkerülni a háborút.
• Elkerülni amennyire lehet a népességrobbanást.
• Elkerülni amennyire lehet a népvándorlást.
• Ezeknek a céloknak a biztosításához egy rugalmasan alkalmazkodni képes, válságálló, világrend kialakítása.
• Az „Isteni látószög” szerinti Geocentrikus világrend nemcsak átfogja a Földet, hanem meghaladja a kétdimenziós látásmódot; vagyis nem vesz tudomást az országhatárokról, hanem 3D-ben, a bolygó egészével foglalkozik, beleértve a digitális szférát is.

1.) FORDÍTOTT REZERVÁTUM:

Mivel az emberi faj lélekszáma ugrásszerűen nő, ezért a biodiverzitás fenntartása érdekében korlátok közé kell szorítani a terjeszkedését - szó szerint korlátozni! Eddig a fajgazdagságában dúskáló területekből alakítottak ki természetvédelmi területet, de a jövőben meg kell fordítani a dolgot: az embert kell „rezervátumba” helyezni, ezzel egyszerre védve a természet élővilágát és az embert saját magától, a saját telhetetlen mohóságától. Ebben a vonatkozásban érthető módon a tömegturizmus visszaszorítása merül fel elsőként, de ennél többről van szó: az emberek a ritkán lakott területekről a „klímaválság-álló város-régiókba” való spontán és fokozatos bevándorlásáról is.

A Homo Sapiens azért tudott kifejlődni, mert eszével és együttműködési készségével jobban tudott alkalmazkodni a természeti és éghajlati változásokhoz, mint például a neandervölgyiek. Csak most annyi a különbség, hogy az emberiség, kihasználva a klíma-változás szükséghelyzetét, maga állíthat magának korlátokat, állíthat fel magának „karantént”, amelyhez alkalmazkodnia kell a hosszú távú természeti és civilizációs túlélés érdekében.

Márpedig az ipari és fogyasztói társadalom által megsebzett, kizsigerelt természet egyetlen orvossága a regenerálódás: a természeti környezet békén hagyása!

Kezdésként tabuként kell kezelni az olyan őserdőket, sivatagokat, tengereket, vagy a parlagon maradt földeket, amelyek nem állnak mezőgazdasági, illetve bányászati használat alatt. Aztán innét kiindulva kell majd egyre növelni a védett, vagy egyenesen „vissza-vadítandó” zónákat, ami együtt jár az egyre növekvő emberi faj egyre inkább zsugorodó életterével. Egészen addig a pontig, ameddig az egyensúlyi állapot be nem áll természeti és mesterséges környezet között, vagyis amikorra már semmi sem fenyegeti a bolygó gén-, és biodiverzitását.

A politika vérmérséklet kérdése is; vannak higgadt, körültekintő bölcs vezetők, de vannak gyors és látványos eredményekre vágyó, alulról érkező, sikerre kiéhezett akarnokok, amilyen például - Magyarország szerencsétlenségére - Orbán Viktor. Mivel mindent uralni akart, méghozzá a lehető leggyorsabban, hogy gazdag legyen (és mondhassa: „Apa mégis megérte taníttatni, látod, ez is sok pénzt hoz!”), de főleg, hogy kielégíthesse a becsvágyát, hogy világpolitikai tényező lehessen és okosabb a liberális „nagyokosoknál”!

A 2000-es évek Európai Uniója és magyar állama az orbáni temperamentumhoz képest lassú volt és kevéssé hatékony. Elege lett a jogszerűséget kínosan betartó, egymással vitatkozó szabadelvű demokratákból: az akaratát fegyelmezetten végrehajtó államra volt szüksége, amelynek meglehet biztosabb támaszai a nacionalistává váló egyházak, mint a saját, civilekből álló pártja. Mert a civilekben általában, az értelmiségiekben meg különösképpen nem bízott. Akikre szükség volna szerinte azok a fegyelmezetté idomított katonák és sportolók, olyanokra, mint amilyen a szófogadó Szijjártó és a Külügyminisztériumba helyezett sportoló haverjai!

Ahhoz, hogy O.V. politikai cselekvéseiben a lehető leggyorsabb, leghatékonyabb lehessen elő kellett venni a régi receptet: az "1 nemzet, 1 hitvallás, 1 vezér varázsformulát”. Ezt használták az első világháború után (a hagyományokra építő dinasztikus politika csődjét követően) a tömegtársadalmakban: a kommunista Szovjet-Oroszországban és a náci Németországban egyaránt. Ami nem más, mint a feudális abszolutizmus torzszülött változata, nem igazán nemzeti, hanem „vezérelvű” politikai alakzat. Jellemző, hogy a nácizmus idején nem Németországra esküdtek fel az állami alkalmazottak, hanem Hitler támogatására (lásd: Heil Hitler) Hasonló volt a helyzet a Szovjetunióban, ahol a soknemzetiségű katonaság sokszor Sztálin nevével az ajkán ment a biztos halálba.

A jogi végzettségű Orbán az alkotmányozásra képes kétharmados parlamenti többségével rövid idő alatt olyan buldózerré változtatta a magyar államgépezetet, amely az ő nevében minden más autonóm intézményt el tud tüntetni a föld színéről. De Orbán számára Magyarország csak addig volt érdekes, ameddig kontrasztot volt képes felmutatni a többi euroatlanti államnak: „na ilyen egy fehér, keresztény, az 1968-as szexuális forradalom által nem érintett, homogén nemzeti állam… ezt csináljátok utánam!” De nem történt áttörés, Orbán Nyugaton nem lett hős, legfeljebb botrányhős.

Egyedül Putyin látott benne fantáziát. Úgy gondolta, hogy a nyugat-ellenes, diktátori hajlamokkal rendelkező Orbán jól fogja szolgálni az orosz revansista politikát. Putyin mint ama paradicsombeli kígyó, megkísértette és nemcsak a trianoni béke revízióját lebegtette meg előtte, hanem a „konzervatív/vallásos/családbarát/idegengyűlölő” mázba csomagolt orosz befolyás növekedése esetén az európai ”oblaszty” feletti valamiféle irányítást is… Az Orbánnál okosabb Simicska, akinek talán a magyarság sorsa is többet jelenthetett, figyelmeztette a korábbi kollégiumi barátját, hogy Putyinnak, a korábban beszervezésekkel is foglalkozó titkosszolgálat emberének „hasznos idiótájává” vállhat ha nem vigyáz, de Orbánnak túl kecsegtető volt a szerep...

Ma ott tartunk, hogy egyfelől „igaz magyarnak” csak az orbánista számít, másfelől a magyar országgyűlés elnöke, Kövér László kijelentette, hogy számára nem létező személy a budapesti amerikai nagykövet.

• Egy nyersanyagban és energiahordozóban szegény ország nem lehet szuverén.
• Egy ország, amely a EU-nak és a NATO-nak is tagja nem lehet szuverén.
• Egy ország, amelynek a nemzetrontó vezetése a vele szemben megfogalmazott korrupciós kritikákat a „tiszteletlenség” jelének tekinti, és ezen megsértődve odadobja az országot az oroszoknak, kínaiaknak és törököknek – a maradék szuverenitását is elveszti.

A NATO-hoz való svéd csatlakozással szembeni különös és makacs orbáni ellenállás még inkább felhívja a figyelmet az útonálló, de uraskodó hajlamú magyar és a puritán skandináv politikai mentalitás közti különbségre.

Orbánnak régen még volt szégyenérzete, például a látszat kedvéért nem akarta a Sárazsadány körüli összes földre rátenni a kezét, pedig megtehette volna… Aztán rájött, hogy a korábban általa közép-ázsiainak titulált magyaroknak talán épp olyan közép-ázsiai „basára” volna szüksége, mint amilyen ő mindig is akart lenni. Egyre jobban imponált neki a keleti államvezetők szemérmetlen gazdagsága, megingathatatlan tekintélye. A harácsolás (amely jellemző módon török eredetű szó) vezérfonala lett az orbáni politikának: lenyelni először a pártot, aztán az államot, aztán az egyházakat, aztán a média nagy részét, a megyei lapok 100 százalékát, a Magyar Tudományos Akadémia intézeteit, az egyetemeket és ha tehette volna, akkor a Putyin által, orosz győzelem esetére, beígért Kárpátalját is.

A finnugor rokonság nem volt számára, ahogy a magyar radikális jobboldalnak sem eléggé előkelő, sem eléggé „férfiasan harcos”. Inkább a gazdag és a minden hájjal megkent "rokon lelkű" Azerbajdzsánt választotta barátnak, mint a tiszta és modern Észtországot. (Magyarország 2014-ben bezárta az észtországi nagykövetségét, amit csak 2018-ban nyitottak meg újra!)

Tehát a barátságtalan viszony az északiakkal messzebbre nyúlik vissza, mint a svéd csatlakozás késleltetése.

De úgy hírlik, hogy épp Orbán minden szempontból ellentettje, az észt Kaja Kallas lehet a leköszönő NATO főtitkár utódja és akkor a meccs Magyarország és Észak-Európa közt 1:2-re módosulhat...

Az Egyesült Államok célja nem a területszerzés, vagy a keresztény (moszkovita görög-keleti) vallás terjesztése mint Oroszországnak, hanem általában a szabad nemzetközi kereskedelmi-pénzügyi rendszer fenntartása - mert számára a kapitalista (tehát nem a náci, nem a bolsevik), hanem piacgazdasági viszonyok fenntartása a lényeg, abban a legjobb.

A liberális piacgazdaság nem ideális forma, ahogy a demokrácia sem (ahogy Churchill mondta), de minden más rendszer ennél igazságtalanabb és embertelenebb.

A "szuverenitásvédelmi" törvények margójára:

Amely hatalom

a vele szembenállókat bolondnak,

vagy "gonosz idegen bácsik" által lefizetett árulóknak tartja:

az zsarnoki uralom.