Az eredettörténet: A feudális nagyhatalmak által több irányból is megtámadott, végveszélybe került francia forradalom harci indulója, a Marseillaise vált a későbbi polgári Francia Köztársaság himnuszává (Verseghy Ferencnek az 1794-es fordításán jobban érződik a szöveg vadsága)
Ébredj hazánknak bajnok népe
Ragadd ki híres kardodat
Nevednek esküdt ellensége
Dühödve hozza láncodat
A vérszopó tyrannus fajzat
Melledre szegezi fegyverét,
S véredbe mártja rút kezét,
Ha szolgaságra nem hurcolhat.
Fegyverbe bajnokok,
Levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjukra
Szabdaljuk halmokra. /…/
Öld, bajnok, a gaz despotákat,
Kik embervérben fürdenek,
S kik megtaposván jussainkat,
Lopott bíborban fénylenek.
De szánd meg embertársainkat,
Kiket magukhoz csaltanak,
Vagy másképp arra bírtanak,
Hogy ostromolják honainkat.
Fegyverbe bajnokok,
Levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjukra
Szabdaljuk halmokra
A főszereplő: Serge Gainsbourg, aki zsidó származása miatt bujdokolnia kellett a nácik által elfoglalt Franciaországban, majd később az Eurovíziós Dalfesztiválon nyertes dal szerzője lett, Boris Vian barátja és akinek olyan muzsikus társa volt, mint a korábban a Nagymező utcai Arizona mulató gitárosa: Bacsik Elek.
A provokatőr: Gainsbourg a világsikert a „Je t’aime” című számával aratta, amelynek csak az egyik botrányos eleme volt a szexuális aktus hanghatása, a másik az „anti-szerelmes” szöveg volt, amelynek magyar fordítása: „Szeretlek…én sem szeretlek szerelemmel”.
https://www.youtube.com/watch?v=GlpDf6XX_j0&list=RDGlpDf6XX_j0&start_radio=1
A másik botrány a francia himnusz reggae-változata volt (amihez hasonló visszatetszést okozott Magyarországon az „István a király” végén hallható himnusz-feldolgozás, de amit aztán gyorsan el is tüntettek). A Gainsbourg-féle Marseillaise az 1960-as években zárójelbe tette nemcsak az anakronisztikus, vérszomjas szöveget, nemcsak az „indulót”, mint zenei formát, de annak fehér-franciaságát is, amikor annak kíséretét Bob Marley jamaikai (angol akcentusos) énektársulata adta elő. Ez utóbbival mintegy jelezte, hogy a kozmopolitává váló Franciaországban, főleg Párizsban, a „fehér-keresztény” etnikai homogenitás megszűnt és ezért a hagyományos identitást érdemes volna újra gondolni.
https://www.youtube.com/watch?v=Ea4TKq_nurc&list=RDEa4TKq_nurc&start_radio=1
Az azonosságtudatnak pontosan ezt a fajta újragondolását gyűlölik a világon mindenütt a szervetlen hagyományokhoz mereven ragaszkodó, újabban „patriótának” hívott egydimenziós emberek; a vakhitű nacionalisták.
A modernkori művészet értelme: Az eredetileg a szocialista, egyenlősítő eszmék ellen kitalált és kifejlesztett nacionalista eszmerendszer mára a hatalommal visszaélő politikai maffiózók egyik legfontosabb manipulációs eszközévé vált. A manipuláció lényege a misztifikálás, a megjátszott komolyság, a tekintélyek beidomított és kikényszerített tisztelete – ezek mögé bújva aztán megkérdőjelezhetetlenné válik a büntető hatalom, amely amúgy egyébként nem habozik törvénytelen, sőt alvilági eszközöket is bevetni a saját hatalmának megtartása érdekében.
A modernkori művész – ha nem megalkuvó – akkor lázad a közhelyek és a hatalom által szentesített kánonok ellen. Ezért gyűlölte és gyűlöli minden despota az „elfajzott művészetet”, mert forradalmian új nézőpontokat vet fel, elgondolkodtat és ezért destabilizáló jellegű.
Dekadencia, vagy felsőbbrendűség? Akár kedveljük, akár nem Serge Gainsbourg ikonná vált Franciaországban. Ünnepélyes temetésénél két volt kulturális miniszter is részt vett és a francia köztársasági elnök, François Mitterrand, a következőkett mondta róla: „Ő volt a mi Baudelaire-ünk, vagy Apollinaire-ünk… A művészetek szintjére emelte a dalt.”
Kelet-Európában, de még Amerikában sem képzelhető el ehhez fogható gesztus. Erre nem mondható, hogy az „identitását vesztő, haldokló Európa” tünete; ellenkezőleg: ez az európai civilizáció életerejéről tanúskodik, amely képes az ellentmondásokat, a lázadásokat tolerálni, beépíteni magába ezzel hosszú távon biztosítva a fiatalos, rugalmas fejlődőképességét.
