A szerb hadsereg 30 évvel ezelőtt gyilkolt le 8.000 fegyvertelen férfit, gyereket, időset Szrebrenicában, a magyar határtól mindössze 300 kilométerre, a helyszínen állomásozó ENSZ erők lagymatag tiltakozása ellenére.

Mi volt a háttérben?

A történet Jugoszlávia szétesésével kezdődött, ami sok tekintetben emlékeztet Nagy-Magyarország trianoni széteséséhez: a különböző nemzeti/nemzetiségi tömbök igyekeztek kiszakadni nálunk 1918-ban a magyar, ott 1991 után a szerb fennhatóság alól.

A probléma az, hogy a többnemzetiségű államokban a lakosság nyelvi, vallási és szociális szempontból kevert volt, ezért a nemzeti önrendelkezés kinyilvánítása óhatatlanul „igazságtalan” határokat eredményezett a korábbi domináns etnikumnak; Trianonban a magyarok, a Tito-féle Jugoszlávia felbomlásakor a szerbség számára. A különbség annyi, hogy 1919-ben hiába próbált a magyar Tanácsköztársaság hadsereget toborozni a magyarlakta vidékek megvédéséhez, ez kevés volt a győztes Antanttal szemben. Viszont a 1991-1995 között lezajló délszláv háborúban a szétesés vesztese; Szerbia, a térség egyik legjobb hadseregével rendelkezett, aminek erejével egyszerre élt és visszaélt.

A szerb hadvezetés célja a szerbek által lakott összes terület visszaszerzése volt. És amennyiben más etnikumok beékelődtek volna ebbe az elképzelt Nagy-Szerbiába, akkor azokat, - mint idegen elemet - ki kellett volna onnét szorítani: a soviniszták eszményképe, az „etnikai egyneműség/homogenitás” érdekében. Ez történt Bosznia-Hercegovinában, ahol a frissen létrejött Szerbia és az elszakadt boszniai szerb kisebbség közti egység útjába bosnyákok kerültek. A bosnyákok eredetileg szerbek voltak, akik a többszáz éves török uralom alatt muszlim hitre tértek át, ugyanakkor megmaradtak szerb nyelvűnek. Ők jelentették a szálkát a szerb nacionalisták számára, akik elköltözésre akarták kényszeríteni őket, ha lehet szépszerével, de ha nem, akkor a gyilkos példa statuálással.

Orbán mit keres Bosznia-Hercegovinában?

Orbánt a magyar-szerb közös érdek mozgatja, vagyis a határok revíziója és a Nyugat-ellenes, bizantinus államegyház ideája, ami a putyini-Oroszországban már meg is valósult. Ezért ápol meleg barátságot Milorad Dodikkal, a boszniai szerbek nemzetközi körözés alatt álló pravoszláv-fasisztoid/putyinista elnökével és Alekszandar Vucsity ugyancsak putyinista szerb elnökkel.

Az orbánisták szuverenitás alatt igazából azt értik, hogy senki ne szóljon bele egy ország belügyeibe: se az Európai Unió, se a római pápa, de főleg ne a „nemzetáruló” ellenzék, vagyis a Nemzetállam Vezetője kizárólagos, szuverén ura legyen az ország lelki és anyagi forrásainak. Másképpen mondva: Igen a modernizált cárizmusra, és Nem a parlamenti demokráciára…

Nyugatról nézve talán kisszerűnek látszanak ezek a balkáni kavarások, de hogy Európa és a világ számára nem jelentéktelenek arra Szrebrenica tömeggyilkossága figyelmeztet!

A „Tisza-előtti ellenzék” eredendő bűne az, hogy úgy tett, mintha Magyarországon normális parlamenti demokrácia lenne, pedig a nemzetből is kirekesztették a képviselőit.

A Fidesz ennél kisebb dolgokért is hisztériás botrányt csapott volna és kivonul a parlamentből!

Orbán úgy békepárti, mint az a megerőszakoló, aki azt sziszegi a nő fülébe, hogy jobban jár, ha hagyja magát és nem védekezik...

Karácsony Gergely: "Az európai nagyvárosok – Budapesttel együtt – sok esetben következetesebben képviselik az uniós alapértékeket, mint a nemzeti kormányok.

A városok mára a jogállamiság szigeteivé váltak.

Ez a tendencia azt indokolja, hogy a jogállamisági jelentések és az országspecifikus ajánlások kiterjedjenek az önkormányzatok helyzetének vizsgálatára is." 

A parlamentarizmus lebecsülését Orbán nem De Gaulle-tól tanulta! Az első világháború után jöttek létre azok a vad bolsevik és vad nacionalista politikai erők, amelyek a "meddő" parlamenti csatározások helyett egy erős, cselekvő embert (értsd: diktátort) akartak a hatalom élére. Orbánra a falusi, kisvárosi környezetben, ahonnét jött, a körülötte élő szovjetbarát, Nyugat-ellenes pártkáderek hatottak és nem De Gaulle.

A hívő katolikus De Gaulle szeme előtt egy keresztényi erkölcsű és a francia kultúra által beragyogott Európa eszméje lebegett. Az ő Európa víziójába beletartozott az 1960-as években még franciás jellegű román, lengyel és orosz magas kultúra is, de az angolszász már nem! Ezért annak érdekében, hogy Franciaország Európa stabil vezető hatalma legyen, a "diktátori felhatalmazást" arra használta fel, hogy lezárja az államcsőddel fenyegető gyarmati háborúkat és új alkotmányos alapokra helyezze a francia politikát, hogy Franciaország ne vergődjön kormányválságról kormányválságra, mint Olaszország.

Egy Trianonhoz hasonló gesztussal levágta az anyaországról a háborús ballasztokat: az észak-afrikai Magreb francia gyarmatait és vele együtt az ott élő franciák millióit, akiket aztán hazatelepítettek.

Hol van ettől a hosszú távra előretekintő, bátor államférfiúi ethosztól a kisszerű, harácsoló és handabandázó Orbán?!

Az ugye mindenkinek megvan, hogy a "Budapest Büszkeség" egyik ikonikus jelszava a "Ne féljetek melegek, megjöttek a heterók!” az 1990-es, magyarellenes marosvásárhelyi zavargások idején elhangzott csatakiáltás mintájára készült, amely így hangzott: "Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!"... úgy bizony, ilyen idők is voltak!

 Az első, orbáni platform annak a múltszázadi, nemzetállami-kommunista politikai hagyománynak a folytatója, amelyben békésen megfér egymás mellett a „dekadens Nyugattal” szembeni kurucos, rátarti szembenállás és a legyőzhetetlennek tartott, hatalmas Szovjetunió/Oroszország iránti becstelen, szolgai alázat; megfér egymás mellett a keresztény-nemzeti erkölcsiségre hivatkozó küldetéstudat és a hatalommal való gátlástalan, cinikus visszaélés erkölcstelensége. Ezzel a rafinált csikicsuki politikával sokáig nem tudtak mit kezdeni az Európai Unióban. Végül a „Brüsszelt elfoglalni” akaró európai nacionalisták vezéri szerepére pályázó Orbán politikai-gazdasági zsákutcába kormányozta magát és országát.

A második, a Magyar Péter-féle platform lényege, hogy visszavezesse Magyarországot a jog által uralt európai szövetségi rendszerbe. Magyar Péter gyakorlatilag „meghekkelte” az orbáni nacionalista platformot, amelytől visszavette a szimbolikus politizálás eszköztárának nagy részét, egyúttal szembesíti a fidesz-hívőket az orbánista zsákutcás politika katasztrofális következményeivel.

A harmadik platform, amely a szemünk láttára született a „Budapest Büszkeség” döbbenetes sikere révén, Karácsony Gergelyhez kapcsolódik. Még akkor is, ha az események elemi erejű sodrása, spontán dobta a felszínre a korábban állandóan védekező helyzetbe kényszerült főpolgármestert. Ez a párt-nélküli platform a hagyományos Magyarország-központú/magyarkodó politikán túlmutat. Ahhoz az európai áramlathoz tartozik, amelynek nem a nemzetállamok az alkotóelemei, hanem a (nemzetiségi) régiók, a kisebbségeknek otthont adó kozmopolita nagyvárosok és az élővilág sokszínűségét kiemelten védő globális mozgalmak. (Nem véletlen, hogy Greta Thunberg úgy érezte Budapesten a helye!)

Mi következik ebből?

• Karácsony Gergelyt és a mögötte álló milliónyi embert nem lehet „baloldalinak” nevezni (istenem, mennyi baloldali utálta a „nyugati fellazítást”!)
• Karácsony – hála a budapestiek szolidaritásának - erőt mutatott.
• Mivel Magyar Péter az egyik legtanulóképesebb magyar politikus, nem kérdés, hogy újra kell gondolnia a Karácsony Gergelyhez és a hozzá kapcsolódó politikai platformhoz való viszonyát!