Eredetileg az 1970-es évek „táncház modell”-je kozmopolita volt, amely erőteljesen felkarolta a balkáni népzenét. Sebő Ferenc rezonálva Nagy László költő bolgár ihletésű verseire remek bolgár népzenét társított hozzájuk és a saját szövegeire is (lásd a mellékelt linket!). 
A „táncház modell” nemcsak ezért volt lázadó jellegű, hanem mert - szemben a 20. században giccsesnek és művinek érzett magyar-nótákkal - az autentikus népzenét állította előtérbe. És persze azért is, mert a tradíció merev követői szempontjából ezt „szentségtörő módon” átültette a modern városi, művelődési-házas környezetbe. 
Elmondható, hogy Magyarország ekkor a világzenei mozgalom egyik élharcosa volt, ha nem az elindítója!
Ránk, városlakó fiatalokra ez eufórikus hatással volt, hiszen zenei szempontból átléptünk országhatárokon és úgy érezhettük, hogy Budapest, „zenei nagyhatalomként” a balkáni-görög népzene legjavát fölözi le és teszi közkinccsé. Az akkor már felbomlófélben lévő Illés zenekar után ez volt a második próbálkozás arra, hogy összeházasítsa a „népiséget”, a népzenét az „urbánus” világgal. A „Táncház-modell” azzal a reménnyel kecsegtetett, hogyha a népzenész Csoóri Sándorék és a Sebőék egy platformon tudnak lenni, akkor talán közel a buta „népi-urbánus” ellentét feloldása is! Sajnálatos módon a magyar jobboldal szűkkeblű nacionalizmusa ezt a reményt elvette tőlünk.
De talán maradt valami mégis…
Világzenét, méghozzá arab, afrikai, brazil és magyar világzenét játszanak az amúgy „népiségben tobzódó” Orbán rendszer Dankó rádiójában este 9-től éjfélig. 
Érdemes belehallgatni!