/…/ – Az alapprobléma ennyire egyszerű: túl sokan vagyunk a Földön.
Ennyi embert egyszerűen nem bír eltartani a bolygó. A szám ráadásul egyfolytában nő. Ha ugyanis kitaláljuk a megoldást, hogyan lehet ennyi embert etetni, néhány év múlva már tízmilliárdnyian leszünk. Aztán megint kitaláljuk a megoldást, s még tíz év múlva húszmilliárdnyian. Márpedig ha ezen az úton haladunk, akkor tényleg ki kell irtani erdőket, le kell halászni a tengereket. Ha globálisan nézzük, szinte mindegy, hogy nagy amerikai befektető teszi a hamburger-alapanyagért, vagy a brazil kormány. A lényeg, hogy nyolcmilliárd embernél nem őserdő kell, hanem marhalegelő és pálmaolaj-ültetvény. Csakhogy ennek ára van.
– Pontosan mi az ára?
– Ha azt várják, hogy megmondom, mikor, hogyan pusztul el az emberiség, azzal sajnos nem szolgálhatok. A szegecs-elmélet mindenesetre jól írja le a helyzetünket.
–Az mi?
– Utazol a repülőn. Fölnyúlsz, kiveszel egy szegecset. Mi történik? Valószínűleg semmi. A mögötted ülő is kiszed egyet. Semmi. A harmadik és a negyedik is. Egyszer csak lesz egy pont, egy utolsó szegecs, amikor már nem bírja a szerkezet, szétesik, lezuhan és mind meghaltok. Addig azonban viszonylag stabilnak látszik minden, mókás dolog szegecseket gyűjtögetni. Ilyenek az ökológiai rendszerek is. Nagy a tűrőképességük, sokat bírnak, de ha azt a bizonyos utolsó szegecset kivesszük, iszonyatosan gyors a szétesésük is. Onnantól az összeomlás visszafordíthatatlan. Mi, emberek jó ideje szedegetjük ki a szegecseket ebből a gépből, s azzal nyugtatjuk magunkat, hogy lám, csomóan kivettek előttünk is egyet-egyet, mégsem lett semmi baj. Igen, kiirthatjuk hétfőn az elefántokat. Nem nagyon fog történni semmi. Kedden a flamingókat. Szerdán a gilisztát. Egyszer csak összeállnak a hatások és összeomlik az egész, kő kövön nem marad.
– Milyen jelek?
– Kínában például emberek porozzák be az almafákat. Áll a kis kínai a létrán, apró kezében ecset, azzal porozgatja. Merthogy a méhek eltűntek. Ipari fejlődés, utak és városok… Megbontották az élőhelyüket és nem számoltak azzal, amit például a Chicago-i poszméh esetében megfigyeltek. Kétszer háromsávos autópályákat már nem repül át. A kétszer két sávosat még igen és át tud a nagyobbat is, az ereje bőven megvan hozzá. Mégis: akármilyen finom nektárral kecsegtető rét van a másik oldalon, a méhnek ez a háromszor két sáv már sok. Nem vállalja, megfordul, hazamegy. És nem poroz.
– Rengeteg kínai van…
– És Liechtensteinben ki porozza majd a fát, ahol összesen van egy herceg meg négy határőr? Igaz, a svédek létra nélkül porozhatnának, ami olcsóbbá tenné a folyamatot. Mégsem hiszem, hogy ez a megoldás. A méhek elég jól teljesítenek ez ügyben évmilliók óta. Ők ugyebár nem a méz miatt fontosak, hanem ezért. Ha eltűnnek, a szél porozta növények maradnak csak. Nem biztos, hogy örülnénk a kilónként 76 ezer forintba kerülő, kézzel porozott cseresznyének. Márpedig épp ehhez vezet a „fejlődés”, a beton, az útépítések, a természetes élőhelyek szétdúlása.
– Mennyit bírna belőlünk a bolygó?
– Kérdés, milyen életszínvonalat akarunk. Ha minden családba kell öt kocsi, akkor egymilliárd is sok. Ha nyolcmilliárd ember kell, vagy több, akkor viszont mindenki egyen algát, kucorogjon kunyhóban és az legyen a napi öröme, hogy nem ázott meg. Az egyén szintjén persze mondhatjuk, hogy senki ne beszéljen bele, legyen-e gyerekünk. Nekem is van három. A nemzet szintjén is mondhatjuk, hogy fogy a magyar, ez így nem jó, szaporodjunk. Világszinten viszont tényleg túl sokan vagyunk. Sok okos ember kellene ahhoz, hogy kitaláljuk, ezt a három szintet hogyan lehet integrálni, egy nevezőre hozni. Nem politikusok. Ők mindig egy szempont mögé fognak beállni.
Nagyon könnyű nemzetinek lenni. Nagyon könnyű globalistának lenni. A nehéz feladat az, hogy összeboronáljuk az ellentétes szempontokat. A populáció méretét viszont egészen biztosan csökkenteni kell. Vagy megoldja a természet.
– Hogyan?
– Nem oroszlánokra kell gondolni. Sokkal kisebbek az ellenségek. Úgy hívják őket: vírusok, baktériumok.
–Amelyek most majd kiolvadnak a sarki jég alól, évmilliók hibernáltsága után?
– Akár azok is jöhetnek, de még rájuk sincs szükség. Olyan helyzetbe navigáltuk magunkat, hogy jó eséllyel vissza fogjuk sírni a középkori pestisjárványt. Akkor városokat szinte teljesen kipusztított a kór, de mivel nem voltak repülőjáratok, viszonylag kis területen arathatott. Most viszont az egész világ egyetlen város. Az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag mást sem tettünk, mint megágyaztunk a vírusoknak és más kórokozóknak. Régen tudtuk, hogy a malária főleg a trópusokon él. Európában is volt egyébként, de kiszorítottuk. Ma megint itt van, a globális kereskedelemnek és felmelegedésnek hála nálunk is megjelent a kórt terjesztő szúnyog. És jönnek más kórokozók is. Ha jön egy hosszú lappangási idejű új mutáció és kiderül, hogy az emberiség 40 százalékában már benne van: mire jönnek a tünetek, senki nem tehet már semmit. Sem egészségügy, sem tudósok. Akkor vége.
– Megoldás? Környezettudatos nevelés, effélék?
– Dehogy: a tiltás. Ahogy a kétütemű kocsikat is kitiltották. Szép dolog környezettudatosra nevelni a gyerekeket, ha tízből kilencnél sikerrel jársz, hatalmas eredmény, de az a tizedik, na, az lesz a főállású erdőirtó. Mindig lesz, aki kijátszaná a szabályokat és azon akar meggazdagodni, hogy a jóhiszemű, rendes emberek alól kihúzza az erdőt. A hippizmus és a vegánság nem megoldás. A megoldás az, ha törvény írja elő: amennyiben egy gyár kibocsátása meghatározott érték felett van, börtönbe megy a gyár vezetője. Elegánsabb, finomabb dolog alulról megnevelni társadalmat, de felülről gyorsabb és hatékonyabb. Nincs időnk 8 milliárd embernek elmagyarázni mindent, majd egy generáció múlva megint elölről kezdeni.
https://www.valaszonline.hu/2019/09/10/klimavaltozas-akademia-jordan-ferenc-interju/
