Európában az ókori Athéntól a francia történelemtanár múlt évi lefejezéséig vezető civilizációs fonál a filozófiai, vallási és politikai komolykodó és tekintélyekre hivatkozó tabuk vissza-visszatérő megkérdőjelezése.

„Azt hiszem, könnyen rá lehet mutatni, mi adja Arisztophanész vígjátékainak csodálatos, elévülhetetlen varázsát: a szabadság.

A szabadság.

Athén magában álló politikai remekműve, ezekben a vígjátékokban hirdeti legnagyszerűbben világgá szépségét és boldogságát. Nekünk, máshoz szokott kor embereinek, egyenesen eláll a lélegzetünk Arisztophanész olvasása közben. Megértjük, miért vigasztalódott Arany János Arisztophanész lefordításával az elveszített szabadságharc után.

A fantázia szabadsága: tér és idő nem köti a költőt, ötletei káprázatos sebességgel ugrálnak súlyos drasztikum és felhőhajózó költőiség között.

A malícia, a gonoszság szabadsága: Aretino és Voltaire tudtak csak ilyen megalkuvás nélkül rossznyelvűek lenni, de valószínűleg több lelkiismeret-furdalást éreztek.

A szókimondás szabadsága: a „Múzsák neveletlen kedvence” nem ismert jólneveltségi szempontokat, közszeméremről még álmában sem hallott, tapintata egyáltalán nem volt, és olyan ember nem élt Athénben, akinek személyes érzékenységére tekintettel lett volna.

Az igazmondás szabadsága: karral énekeltette egész Athén fülébe ellenzéki és népszerűtlen politikai felfogását, megállás nélkül szidta a leghatalmasabb népvezért, Kleónt, bár egy ízben meg is büntették nem-diplomatikus nyilatkozataiért, egyszer pedig Kleón megverette – de az senkinek nem jutott eszébe, hogy darabjának előadását megakadályozzák.

A leleményes athéniek a cenzúra intézményére nem voltak képesek rájönni.”

Szerb Antal: A világirodalom története - Magvető, Bp.1989; 53-54. old.