Bűnös vagyok szentatyám; a kevélység bűnébe estem…Túl sokat küzdöttem a kisebbrendűségi érzésemmel, aztán megkeményedtem és égett bennem a bizonyítási vágy. Meg akartam mutatni a korábban az engem nem sokra becsülő szüleimnek, a falunak, az engem lenéző értelmiségieknek, hogy több és jobb vagyok náluk! Arra jutottam, hogyha mindenki olyan keményen építette volna a karrierjét mint én, akkor nem lennének elesettek. Csak maguknak köszönhetik sorsuk rosszabbra fordulását a gyengék, a hajléktalanok és a menekültek! Arra gondoltam, hogy nem is szabad ezekkel az akaratgyenge „vesztesekkel” különösebben törődni. Csak azt sajnálom, hogy az anyaszentegyházat puszta eszközként használtam fel a hatalom megszerzésében és a hatalmam megszilárdításában, de látnia kell szentatyámnak, hogy mivel számbelileg több katolikus magyar van, mint a saját, református vallásomhoz tartozó hívő, valamint a tiszteletet parancsoló egyházi hierarchia jobban megfelel annak az állameszménynek amit követek, ezért politikai okokból is a katolicizmus felé fordultam. Elismerem túl nagyratörő álmaim voltak: Magyarország kormányzója, az Európai Unió vezető politikusa és a globalizmus elleni világméretű keresztény-nemzetállami küzdelem vezére akartam lenni. Belátom, hogy az önteltség és a gőg vezetett.

Szentatyám a fösvénység bűnébe estem. Túl mohó voltam, nem tagadom. A hatalom megszédített, mert nekem és a környezetemben élőknek, akik számára megnyíltak pénzforrások, hozzáférhetővé vált a közvagyon, mintha egymás után többször nyertük volna meg a lottó ötöst… Aztán ha kellett, az adóhatósággal, ha kellett jogi úton szorongattuk meg azt, akitől el akartunk venni valamit. Mámorító volt a hatalommal való szabad és gátlástalan élés érzete! Azt viszont különösen bánom, hogy elfogadtam „harminc ezüstpénzt” a magyar állam vendégeként itt tartózkodó keresztény örményt alvás közben, orvul, baltával meggyilkoló muszlim kiengedéséért.

Bűnös vagyok szentatyám a bujaság elnézésében akkor, ha ez érdekemben állt. A mundér becsületének megvédése, az erkölcsösség látszatának fenntartása miatt nem vettem tudomást a híveim kicsapongásáról, hiba volt az is, hogy nem nyomoztattam a pedofília, a gyerek molesztálások ügyében a papság körében, de hát a szövetségesem jó hírét csak nem akarhattam aláásni?

Bűnös vagyok szentatyám az irigység bűnében. Azt vallottam, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. Hogy a közvagyonból, az én közvagyonomból, nem adok csak úgy ránézésre a nyomorgó magyaroknak és migránsoknak/menekülteknek. És meg kell vallanom, hogy elirigyeltem politikai ellenfeleim vagyonát is. Ha valaki szembefordult velem, vagy nem támogatott eléggé, akkor számolhatott azzal, hogy nem kap megrendelést az államtól, vagy valakik „visszautasíthatatlan ajánlattal” keresik meg és vásárolják fel a tulajdonukat, olykor áron alul.

Bűnös vagyok szentatyám a torkosság bűnében, mert a pálinkafőzés engedélyezésével lökést adtam a hazai alkoholfogyasztásnak, holott milliónyian szenvednek nálunk a testet-lelket tönkretevő alkoholizmusban. De nem tettem a magyarországi népesség egészségéért, a sokféle szív-, és érrendszeri betegséget okozó elhízás ellen sem, inkább a politikai érdekeimnek megfelelő élsportot és látványsportokat támogattam és nem a hobbi- és tömegsportot!

Bűnös vagyok szentatyám a harag szabadjára engedéséért. Felkorbácsoltam a nacionalista és idegengyűlölő indulatokat csak azért, hogy én és pártom a „nemzet megmentője” szerepében tetszeleghessen. Töredelmesen bevallom azt is, hogy bosszúszomjas vagyok és kivárom az alkalmat a törlesztésre. De nemcsak az ellenségeimet, meg a civileket akartam megbüntetni, hanem mint jól tudja Szentatyám, Önt is túl engedékenynek, szegénypártinak és liberálisnak tartottam, ezért hagytam, hogy a média-vérebeim besározzák. Remélem nekem, bűnös léleknek, meg tud nekem bocsátani…

A folyton támadó politikai taktikám egyenes következménye lett az ország politikai megosztottsága. Az hogy fontosabb lett a hozzám való lojalitás, mint a szakértelem, hogy fontosabb a protekció mint a tehetség. Ennek folyományaként (a kereseti különbségek mellett), ez is Nyugatra kényszerített sok dinamikus, kreatív magyar fiatalt, mintha egy újabb ország-csonkítás történt volna. De talán ez a vérveszteség az ára annak, hogy a vallásilag közömbös, lázadozó „félig közép-ázsiai” népemet jámbor, az Egyházat és a Nemzetállamot hűségesen szolgáló alattvalóvá formáljam, nem?

Bűnös vagyok szentatyám a jóra való restség bűnében, mert a teljes győzelemre törekszem, az „egészpályás letámadásra”. Azt a harcias, macsó férfimintát követem, amelyben az önérzetünk nem engedi meg a „langyos” kompromisszumokat. Totális és végérvényes győzelemre vágyom, ezért nem annyira a népem iránt szeretet, vagy a hosszú távú előrelátás vezet a kormányzásban, hanem inkább az, hogy ráerőltessem az akaratomat - akár kíméletlenül módszerekkel is - a vonakodókra.

Szentatyám, ugye az őszintén és töredelmesen bevallott bűneimre kaphatok megbocsátást? Ugye kapok feloldozást?

…

Atyám, miért nem válaszol?