A NATO-hoz való svéd csatlakozással szembeni különös és makacs orbáni ellenállás még inkább felhívja a figyelmet az útonálló, de uraskodó hajlamú magyar és a puritán skandináv politikai mentalitás közti különbségre.

Orbánnak régen még volt szégyenérzete, például a látszat kedvéért nem akarta a Sárazsadány körüli összes földre rátenni a kezét, pedig megtehette volna… Aztán rájött, hogy a korábban általa közép-ázsiainak titulált magyaroknak talán épp olyan közép-ázsiai „basára” volna szüksége, mint amilyen ő mindig is akart lenni. Egyre jobban imponált neki a keleti államvezetők szemérmetlen gazdagsága, megingathatatlan tekintélye. A harácsolás (amely jellemző módon török eredetű szó) vezérfonala lett az orbáni politikának: lenyelni először a pártot, aztán az államot, aztán az egyházakat, aztán a média nagy részét, a megyei lapok 100 százalékát, a Magyar Tudományos Akadémia intézeteit, az egyetemeket és ha tehette volna, akkor a Putyin által, orosz győzelem esetére, beígért Kárpátalját is.

A finnugor rokonság nem volt számára, ahogy a magyar radikális jobboldalnak sem eléggé előkelő, sem eléggé „férfiasan harcos”. Inkább a gazdag és a minden hájjal megkent "rokon lelkű" Azerbajdzsánt választotta barátnak, mint a tiszta és modern Észtországot. (Magyarország 2014-ben bezárta az észtországi nagykövetségét, amit csak 2018-ban nyitottak meg újra!)

Tehát a barátságtalan viszony az északiakkal messzebbre nyúlik vissza, mint a svéd csatlakozás késleltetése.

De úgy hírlik, hogy épp Orbán minden szempontból ellentettje, az észt Kaja Kallas lehet a leköszönő NATO főtitkár utódja és akkor a meccs Magyarország és Észak-Európa közt 1:2-re módosulhat...