A hazai civil szféra hazaárulóként való kezelése és közvetett betiltása tipikus diktatórikus lépés, de nem meglepő, hiszen az Orbánnal felszínre került szélsőjobb eleve a rákosista/sztálinista diktatúra ellentéteként határozta meg önmagát; arra esküdött fel, hogy bosszút áll és visszaállítja a „régi rendet”. Alig várta tehát azt a történelmi pillanatot, amikor elegendő ürügye lesz a revansra, méghozzá olyan erőszakos módszerekkel, ahogy az már Kelet-Európában, orosz mintára szokás.

Oroszországon erős nyomot hagyott az emberi élettel mit sem törődő mongol-tatár barbarizmus, valamint a cárt egyházi főméltóságként is imádó bizantinus szellemiség. Ez a struktúra túlélte a cárizmus bukását és tovább élt nemcsak a bolsevik, személyi kultuszos sztálinizmusban, de a mai putyinizmusban is. Ez a politika gyűlölettel viseltetik a Nyugat „hitetlenségével, dekadenciájájával” szemben és feltétel nélküli engedelmességet követel, amiben semmilyen kisebbségi vélemény, kritika, sőt, semmilyen „homogenitást” megbontó (nemzeti) kisebbség sem elfogadható!

Ez a vallási mázzal leöntött nacionál-bolsevista, vagyis vezérközpontú ideológia köti össze Putyint, George Simiont és Orbán Viktort.

De ahogy Rákosi esetében, úgy Orbán esetében sem sikerülhet egy görög-keleti sémára fazonírozott „mini-cáratyuskát” ültetni egy nyugati egyházakhoz szokott, de amúgy világias Magyarország nyakába… szerencsére!