8.) HARMÓNIA-TAN
Mi rejlik annak a mondásnak a mélyén, hogy „sok jó ember kis helyen is elfér”? Elsősorban az egymás iránti türelem és jóindulat.
De miképpen lehet kölcsönös megértésre, toleranciára nevelni? Fontos előfeltétel a másik tisztelete. Ezt úgy oldották meg az eleink, hogy „lelket” tulajdonítottak nemcsak természeti képződményeknek, a „szent fáknak, ligeteknek és hegyeknek”, hanem amikor például a japánok köszönésképpen meghajolnak a másik felé, akkor nem személy szerint a másik előtt hajolnak meg, hanem annak elvont és némiképp „isteni” lelkisége, a lelke előtt tisztelegnek.
Még akkor is, ha idejétmúltnak tartjuk az animizmust, a legújabb kutatások kimutatták, hogy a fák gyökérzete közt, hát még a talajban neuronhálózatként(!) szétterülő gombafonalak közt is folyik kémiai jellegű kommunikáció. Vagyis létezik valamiféle érzékelés, reagálás és üzenetküldés még a primitív gombák és növényi szövetek szintjén is. A minket körülvevő természeti környezet nem lélek nélküli biológiai automatákból áll, hanem élő, érző lényekből, amelyekkel amennyire lehet kíméletesen kell bánni.
A geocentrikus erkölcsfilozófia kulcs szava a „harmónia”. Az isteni látószögnek megfelelően harmóniában élni a természettel, önmagunkkal, a többi emberrel: ez az az ideál, amelyhez vallásos, spirituális, de filozófiai út is vezethet.
A lényeg egy olyan szépségkultusz, ami egyébként minden civilizációban megtalálható vallásos köntösben, vagy anélkül. A hangsúlyok változhatnak, de a lényeg közös: a test és lélek harmóniája, a szeretettel teli emberi kapcsolatok, az élményekben és eredményekben gazdag, szép életív igénye és az adott kultúra által „méltó halálnak” gondolt szép lezárása a földi létnek. Nincs illúziónk; az élet, ahogy eddig, viszontagságos lesz, sőt a jövő tragikus fordulatokat is rejthet magában, de a pozitív életszemlélet, a kölcsönös segítőkészség és egyfajta sztoikus, vagyis bátor szembenézés a halállal, a cselekvőképességünk megőrzése, átsegíthet a legnehezebb időszakokon.
A válsághelyzetek kezeléséhez a különböző önigazgató város-régiókban minél több együttműködni kész, éretten gondolkodó, céltudatos emberre lesz szükség. Ennek a lényegét az „identitás-életfa” ábrázolja, amelyek a gyökere maga az egyén, akinek élete során törekednie kell önmaga jobb megismerésére gyónások, meditációk, vagy pszichológiai-jellegű csoportfoglalkozások révén. Magasabb szinten helyezkednek a közösségek, amelyeknek egy részébe beleszületünk – így a helyi/lokálpatrióta, nemzeti (de nem nemzetállami), vallási és egyéb közösségekbe – más részét mi magunk választjuk. Az „identitás-életfa” koronáját a több nemzetiségi, nemzeti kultúrát tömörítő Civilizációs Tömbhöz való tartozás tudata és az „élővilág-mentő”, odaadó magatartás alkotja. Akkor nevezhetjük valakinek az „identitás-életfáját” egészségesnek, ha a gyökértől folyamatosan tart felfelé, végig fel a lombkoronáig; egészen a globális „isteni látószögig”. Ha nem reked meg sem a nárcisztikus Ego, sem a szekta, sem a nemzeti identitás-központúságnál, hanem az egészet áthatja a természetközeli, geocentrikus felelősségtudat és tenni akarás.
A geocentrikus világrend egyet jelent egyfelől a globális politikai-ökológiai szerkezettel való azonosulással, másfelől a globális etikai minimummal, tehát az önző énünk korlátozásával, az „Isten szeme előtti” egyenlőséggel (konkrétan például a nemek közti egyenlőséggel) és az elesettek felkarolásával.
A sztoikus filozófia szerint nincs értelme olyannal foglalkozni, olyasmiért szorongani, amire nincs ráhatásunk, ily módon a természeti kataklizmákkal sem. Ugyanakkor esetleges katasztrófa esetén kívánatos megőrizni a hidegvérünket, és amennyiben tisztában vagyunk a képességeinkkel, akkor csináljuk azt, - akár önfeláldozó módon is - amire igazán hatással tudunk lenni!
