A parlamentarizmus lebecsülését Orbán nem De Gaulle-tól tanulta! Az első világháború után jöttek létre azok a vad bolsevik és vad nacionalista politikai erők, amelyek a "meddő" parlamenti csatározások helyett egy erős, cselekvő embert (értsd: diktátort) akartak a hatalom élére. Orbánra a falusi, kisvárosi környezetben, ahonnét jött, a körülötte élő szovjetbarát, Nyugat-ellenes pártkáderek hatottak és nem De Gaulle.

A hívő katolikus De Gaulle szeme előtt egy keresztényi erkölcsű és a francia kultúra által beragyogott Európa eszméje lebegett. Az ő Európa víziójába beletartozott az 1960-as években még franciás jellegű román, lengyel és orosz magas kultúra is, de az angolszász már nem! Ezért annak érdekében, hogy Franciaország Európa stabil vezető hatalma legyen, a "diktátori felhatalmazást" arra használta fel, hogy lezárja az államcsőddel fenyegető gyarmati háborúkat és új alkotmányos alapokra helyezze a francia politikát, hogy Franciaország ne vergődjön kormányválságról kormányválságra, mint Olaszország.

Egy Trianonhoz hasonló gesztussal levágta az anyaországról a háborús ballasztokat: az észak-afrikai Magreb francia gyarmatait és vele együtt az ott élő franciák millióit, akiket aztán hazatelepítettek.

Hol van ettől a hosszú távra előretekintő, bátor államférfiúi ethosztól a kisszerű, harácsoló és handabandázó Orbán?!

Az ugye mindenkinek megvan, hogy a "Budapest Büszkeség" egyik ikonikus jelszava a "Ne féljetek melegek, megjöttek a heterók!” az 1990-es, magyarellenes marosvásárhelyi zavargások idején elhangzott csatakiáltás mintájára készült, amely így hangzott: "Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!"... úgy bizony, ilyen idők is voltak!

 Az első, orbáni platform annak a múltszázadi, nemzetállami-kommunista politikai hagyománynak a folytatója, amelyben békésen megfér egymás mellett a „dekadens Nyugattal” szembeni kurucos, rátarti szembenállás és a legyőzhetetlennek tartott, hatalmas Szovjetunió/Oroszország iránti becstelen, szolgai alázat; megfér egymás mellett a keresztény-nemzeti erkölcsiségre hivatkozó küldetéstudat és a hatalommal való gátlástalan, cinikus visszaélés erkölcstelensége. Ezzel a rafinált csikicsuki politikával sokáig nem tudtak mit kezdeni az Európai Unióban. Végül a „Brüsszelt elfoglalni” akaró európai nacionalisták vezéri szerepére pályázó Orbán politikai-gazdasági zsákutcába kormányozta magát és országát.

A második, a Magyar Péter-féle platform lényege, hogy visszavezesse Magyarországot a jog által uralt európai szövetségi rendszerbe. Magyar Péter gyakorlatilag „meghekkelte” az orbáni nacionalista platformot, amelytől visszavette a szimbolikus politizálás eszköztárának nagy részét, egyúttal szembesíti a fidesz-hívőket az orbánista zsákutcás politika katasztrofális következményeivel.

A harmadik platform, amely a szemünk láttára született a „Budapest Büszkeség” döbbenetes sikere révén, Karácsony Gergelyhez kapcsolódik. Még akkor is, ha az események elemi erejű sodrása, spontán dobta a felszínre a korábban állandóan védekező helyzetbe kényszerült főpolgármestert. Ez a párt-nélküli platform a hagyományos Magyarország-központú/magyarkodó politikán túlmutat. Ahhoz az európai áramlathoz tartozik, amelynek nem a nemzetállamok az alkotóelemei, hanem a (nemzetiségi) régiók, a kisebbségeknek otthont adó kozmopolita nagyvárosok és az élővilág sokszínűségét kiemelten védő globális mozgalmak. (Nem véletlen, hogy Greta Thunberg úgy érezte Budapesten a helye!)

Mi következik ebből?

• Karácsony Gergelyt és a mögötte álló milliónyi embert nem lehet „baloldalinak” nevezni (istenem, mennyi baloldali utálta a „nyugati fellazítást”!)
• Karácsony – hála a budapestiek szolidaritásának - erőt mutatott.
• Mivel Magyar Péter az egyik legtanulóképesebb magyar politikus, nem kérdés, hogy újra kell gondolnia a Karácsony Gergelyhez és a hozzá kapcsolódó politikai platformhoz való viszonyát!

 A meleg büszkeség napjára, a Pride-ra úgy lehet tekinteni, mint a hierarchikusan szervezett társadalom morális és álszent hatása alól felszabadító karneválra.

Ennek a gyökereit kutatva felmerül az európai kultúrkör meghatározó eleme: a Dionüszosz ünnep, a bor és a mámor ünnepe, amiből egyébként kifejlődött a színházi komédia hagyománya is. Nem túlzás azt mondani, hogy az olyan karnevál-típusú, szexuális tartalmú népünnepélyeknek, mint a pogány időkre visszavezethető Szent Iván-éj, vagy a sok felvonulást rendező amerikai, városi környezetben kialakuló Pride parádé visszautal a „munkaalapú társadalom” előtti szabad és szabados „édeni” állapotokra.

A „Paradicsom” nyomai

Nemrég felfedezett régészeti leletek bizonyítják, hogy nemcsak a görög-római hagyományban emlegetett „Aranykor”, de még a bibliai „Édenkert” is létezhetett, mivel egy 14 000 éves, körkörös elrendezésű 15 tonnás, állati - köztük kígyó – motívumokkal díszített kövekből álló, feltehetően szentély céljára használt objektumot fedeztek fel a Tigris és Eufrátesz forrásvidékén található Göbekli Tepe dombon. Ezt az itt élő vadászó-gyűjtögető népek hozták létre, mert a talált állati csontok közt egy sem volt háziasított. A közelben feltártak más egykorú, megalitikus építményt is, amelyek tehát több ezer évvel megelőzték a mezopotámiai civilizációt. A békebeli jólétet és művészeti-technikai tudást tükröző Göbekli Tepe-i kultúrát egy i.e 10 900 körüli, tömeges fajkihalással és a korai civilizációk összeomlásával járó „pleisztocén-holocén becsapódási esemény” elsöpörte, de az emléke fennmaradt a közeli Mezopotámiában és a Bibliában.

Mitől édeni az Édenkert?

Vajon az agrárforradalom révén meggazdagodó, de hierarchikus felépítésű ókori birodalmakból visszatekintve miért ébredhetett egyáltalán nosztalgia a vadászó-gyűjtögető életmód „paradicsomi állapotai” iránt?

A választ az antropológiai kutatások adják meg: „A kanadai Richard Lee 18 hónapon keresztül vizsgálta a kung Szan (busman) törzset. Ez a törzs a Kalahári északnyugati részén, félsivatagi területen él, amelyet rendszeresen sújt a szárazság. Lee érdeklődése arra irányult, hogy mit esznek a kung törzsbeliek, és mennyi erőfeszítésükbe kerül a táplálék megszerzése/…/ A hagyományos gyűjtögető-vadászó mintákat követve, az asszonyok ehető növényeket gyűjtenek, míg a férfiak többnyire, de nem kizárólag az állatok elejtésére törekednek. A kungok szerencsések, mert állandóan rendelkezésükre áll a mongongo igen tápláló magja. Ehhez az asszonyok még számos másfajta zöldséget is gyűjtenek… Ez a vegyes étrend a kungoknak 10 százalékkal több kalóriát biztosít, mint az Egyesült Államok Élelmezésügyi Minisztériuma által ajánlott napi mennyiség, és 50 százalékkal több fehérjét.

Az elemzés legmegdöbbentőbb adata azonban a teljes élelemmennyiség beszerzésére fordított erőfeszítés nagysága. A kungok átlagosan két és fél napot dolgoznak egy héten, és mert egy munkanapjuk 6 órás, a heti munkaidő 15 óra. És mindezt egy olyan étrendért, amely jócskán meghaladja a nyugati szabványokat. Ez a lét, amely egyáltalán nem rendkívüli a világszerte élő gyűjtögető-vadászó népeknél, aligha nevezhető „piszkosnak, durvának és rövidnek”.

A kungok tevékeny életüknek mintegy harmadát munkával, egy másik harmadát más táborokban élő rokonok és barátok látogatásával, a harmadik harmadát pedig a látogatók fogadásával töltik… A tekintélyes szabad idő óriási lehetőségeket nyit a „kultúra felépítésére”, ami a kungok esetében éneklést, rituális táncokat és mesélést jelent… A legtöbb néphez hasonlóan az ő történeteik is általában parabolák, teremtésről szóló magyarázatok. Mint a legtöbb gyűjtögető-vadászó nép, kultúrájuk döntő részét a kungok sem a hátukon, hanem a fejükben hordják.” (J. Cherfas-R. Lewin: Nem csak munkával él az ember, Gondolat, Budapest 1986 – 14-16. old.)

A „munka társadalmának” sivársága

Az ókori agrárforradalom óta a mai napig tartó civilizált életmódot a „munka társadalmával” lehet leírni, aminek keretén belül a férfierőn alapuló szántás-vetés-aratás és a harcias erényeket igénylő birtokvédelem magával hozta a férfi felsőbbrendűségi érzését: a patriarchátus rendszerét.

A gyűjtögető-vadászó édent elvesztő emberek számára a hatékony, de az embert nem kímélő, életfogytiglani munka, mint Isten büntetése jelent meg. Az ember, konkrétan a „Nő” okozta bűnbeesés miatt a világi és egyházi hatalmasok bűntudatot és beletörődést követeltek mindenkitől. A végzet alól kibúvót, rövid ideig tartó felszabadulást csak a karneváli, alakoskodó játékok jelentettek, amelyekben a maszkok mögé bújva minden rendű és rangú férfi és nő szabadon keveredhetett egymással.

Új Édenkert a láthatáron?

Az ipari forradalmaknak hála a gépesítés csökkentette a nehéz fizikai munkát, de a 21. századi digitális-, és robotforradalomnak hála már egyenesen a kényszerűen végzett munka csökkenhet le… méghozzá a vadászó-gyűjtögető népek munkával töltött csekély idejének szintjére!

A Pride – mint az államilag, egyházilag „nem-megszentelt” karneváli forgatag – az emberiség gyerekkorának édeni lazaságának emlékét idézi fel.

Ezzel állnak szembe a Rendre és a Munkaalapú társadalomra hivatkozó erkölcscsősz, önző, férfisoviniszta-soviniszta, az élővilággal és a művészetekkel nem törődő hatalmak, amelyek nemcsak környezetrombolók, embertelenek, de háborús fenyegetést is jelentenek.

Kultúrharc folyik az „Embert” eleve és eredendően bűnösnek tartó katonás-fegyelmező hatalmak és az alternatív, közösséget szabadon választani akaró, nőiesen érzékeny és érzéki „Édenkert-alapú” életszemlélet képviselői közt. Szerencsére nem kétséges, hogy kinek fog kedvezni a digitális kommunikáció, a robotika és a Mesterséges Intelligencia által felturbózott fejlődés!