Az Egyesült Államokban élő Dobozi István, a Világbank volt vezető közgazdásza írja:
„2010 óta a magyar külpolitikában számottevően gyöngült az atlantista szemlélet, s ezt a folyamatot főként a NATO-val és az Európai Unióval támadt viták és feszültségek, valamint az Oroszországgal, Kínával és Ukrajnával szembeni magyar különutasság jelezték. Mindezek miatt Magyarország mára súlyosan elszigetelődött az euroatlanti térben, és bizalmi válság övezi a legfőbb partnerei részéről. Kiváltképpen hátrányos az Egyesült Államokhoz fűződő politikai kapcsolatok súlyos megromlása.
A Donald Trump melletti nyílt, kéretlen „beszólások” az amerikai elnökválasztásokba nemzetközi normákba ütköznek, az olykor pallérozatlan diplomáciai stílusról nem is beszélve.
Mindez egy olyan kormány részéről, amely szuperérzékeny a külföldi beavatkozásra, és „szuverenitásvédelmi törvényt” alkotott. Botrányos, hogy Orbán Viktor miniszterelnök nem talált időt arra, hogy a két éve Budapesten tartózkodó amerikai nagykövettel, David Pressmannal találkozzék, pedig lenne miről beszélgetni. Ha így folytatódik, csak idő kérdése, és a két ország között eddig szépen fejlődő gazdasági együttműködés is rossz politikai kapcsolatok áldozatává válik.
Az USA hazánk Európán kívüli második legfontosabb kereskedelmi partnere, s a vele szembeni magas magyar exporttöbblet nélkül a teljes külkereskedelmünk deficitben szenvedne. Nem jó jel, hogy a Magyarországon eszközölt külföldi beruházásokban Amerika a korábbi második helyről az ötödikre esett vissza. A kétoldalú, kormányközi adóegyezmény január 1-től hatályos – alapvetően politikailag „büntető” indíttatású – felmondása Washington részéről tovább csökkentheti az amerikai beruházási kedvet hazánkban.
Orbán Viktor mindent egy lapra – Donald Trump személyére – föltéve valóságos hazárdjátékot folytat a magyar–amerikai kapcsolatokban. A magyar vezető 2016-ban jó lóra tett, amikor diplomáciailag nem éppen kifinomultan az elnökválasztás előtt közölte: „A demokraták külpolitikája Európának rossz, Magyarországnak halálos. Ezzel szemben a republikánusok és Trump elnökjelölt úr által meghirdetett migrációs politika és külpolitika Európának jó, Magyarországnak az életet jelenti.”
A 2020-as elnökválasztáson viszont Trumppal nagyon rossz lóra tett Orbán. A győztes Joe Biden alatt – amint az előre jelezhető volt – a magas szintű politikai kapcsolatok a legmélyebbre zuhantak a legfontosabb szövetségessel, nemzetbiztonságunk legfőbb garantálójával. Ez már jóval több, mint diplomáciai mosolyszünet Washington és Budapest között: a magyar miniszterelnök és külügyminiszter de facto nemkívánatos személy lett Washingtonban, a kétoldalú kapcsolatok távolról sem emlékeztetnek két szövetséges ország viszonyára.
Nem tanulva a súlyos diplomáciai hibákból, 2024-ben folytatódik a vakmerő kockáztatás: Orbán Viktor tizenkilencre húzott lapot, amikor – az európai vezetők közül egyedüliként – újfent és nyíltan Donald Trumpot, az elítélt bűnözőt támogatja az elnökválasztási küzdelemben. A volt elnök hálája nem maradt el: a kampányban minden lehetőséget megragad Orbán – az „erős és kemény európai vezető” – magasztalására. A Kamala Harrisszel folytatott televíziós vitában a magyar vezetőre hivatkozva védte meg magát riválisa azon vádja ellen, hogy a világ vezetői nem tisztelik őt, sőt „nevetnivalónak” tartják. Nem lehet tudni, hogy ki győz majd a november 5-i elnökválasztáson. Gyakorlatilag holtverseny alakult ki a két jelölt között. Ha Harris diadalmaskodik, a magyar–amerikai kapcsolatokban borítékolhatóan marad a kedvezőtlen status quo (netán további romlás) és Magyarország nemzetközi elszigeteltsége.
Ám ha Trump győzne, Orbán akkor sem lehet biztos abban, hogy visszatérnek a Trump elnöksége alatti szép napok. Az amerikai jobboldalon sokáig valóságos személyi kultusz övezte Orbánt illiberális ideológiája és kormányzása miatt. A sorozatos választási győzelmek mellett különösen a genderügyekben, a családpolitikában és a migrációs válságban elfoglalt nézetei szereztek számára sok amerikai rajongót. Talán Kevin Roberts, a Heritage Foundation elnöke fejezte ki a legtömörebben az amerikai jobboldal szimpátiáját: „Az orbáni Magyarország a konzervatív kormányzás modellje lett.”
Orbán külpolitikájára az amerikai jobboldal korábban szinte semmi figyelmet nem fordított, de ez most gyorsan változik. Az amerikai konzervatívok körében sokaknak – köztük vezető politikusoknak és influenszereknek – kezd elegük lenni a magyar külpolitika túlzott orosz- és Kína-barátságából, ami szerintük összeegyeztethetetlen a szövetségesi magatartással. Például Mitch McConnell, a Szenátus republikánus frakcióvezetője nemrég élesen bírálta a magyar vezetést azért, hogy „Amerika legnagyobb stratégiai ellenfeleihez, Oroszországhoz és Kínához dörgölőzik. Magyarország akkor válik Kína európai lábtörlőjévé, amikor Washington minden idegszálával a pekingi ellenségre összpontosít.” Marc A. Thiessen befolyásos konzervatív közíró torkig van Orbán oroszpolitikájával, amely szerinte ténylegesen az ukrán invázió jóváhagyásával ér fel egy NATO-tagállam részéről.
Az amerikai konzervatívok egységesek abban, hogy Kína egzisztenciális veszélyt jelent az Egyesült Államok számára. Mikor ébred rá végre az amerikai jobboldal – teszi fel a kérdést Thiessen –, hogy „Orbán Viktor Magyarországot a Kínai Kommunista Párt legszorosabb szövetségesévé tette Európában”? Matthew G. Boyse, a Trump-kormány volt helyettes külügyi államtitkára a napokban Budapesten figyelmeztette a magyar vezetést, hogy – az éleződő geopolitikai konfliktusok közepette – az Oroszországhoz és Kínához fúződő politikája egyre fokozódó nemtetszéssel találkozik: „Magyarország azt kockáztatja, hogy elveszíti barátait az amerikai jobboldalon is.” Szerinte Trump esetleges választási győzelme esetén sem tűnnének el a magyar orosz- és kínai politikával kapcsolatos súlyos aggodalmak, amelyek egy részét már a Trump-kormány is érzékelte, de akkor nem verte nagydobra.
A „merjünk nagyok lenni” megalomániás külpolitikai doktrínájának ködében az orbáni vezetés nem érzi (vagy nem kész belátni), hogy nemzetbiztonsági vörös vonalakat lép át, s erre az eddig oly barátságos amerikai jobboldal is élénken felfigyelt.
Képes-e az Orbán-kormány a pályakorrekcióra, vagy – fejét homokba dugva – Trumptól reméli a megváltást november 5-én?
Az eddigi hibákból márpedig le kellene vonni a fő tanulságot: nem szabad az amerikai belpolitika kétpárti hullámzásaitól vagy az elnök személyétől függővé tenni a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. Ideje visszatérni az euroatlanti kispályára, amíg nem késő.
Az indokolt „keleti nyitás” nem szabad, hogy ténylegesen „nyugati záráshoz” vezessen. Elég volt a nagypályás ámokfutásból és a létfontosságú magyar–amerikai kapcsolatokkal való hazardírozásból!”