A Brecht-től való idézet így szól:„Mit számít egy bankrablás egy bankalapítással szemben?” ma itthon ezt így lehetne módosítani: „Mit számít egy bankalapítás az állam meghekkeléséhez és kifosztásához képest?”

Ki hitte volna 1988-ban, hogy a liberális, a népi-urbánus ellentéten felülemelkedni látszó Fidesz-politikusok a hatalom gyakorlása folyamán egyszer csak lesüllyednek a nyugati egyetemeken tanult, a saját népüket kiszipolyozó, harmadik világbeli despoták színvonalára?

Az orbánista államra nem is meghekkelt szó a legmegfelelőbb, ami diákcsínyszerű rendszerfeltörésre utal, hanem a „megkrekkel”-t, amely rosszindulatú és manipulatív kisiklatást jelent. A polgári és felelősségteljes kormányzási forma kisiklatását.

(Valami hasonló krekkelés, kisiklatás történt az előválasztás első napján is, amihez – állítólag - az orbánistáknak nem volt semmi köze.)

Ami az eredeti kérdést illeti: a csak egy harcos orbánista kisebbség által támogatott alaptörvényt a lehető leggyorsabban le kell cserélni egy össznépi és összmagyar alkotmányozási folyamat révén!

Ahhoz, hogy megrendezésre kerüljön az "Egy a Természettel" Vadászati és Természeti Világkiállítás kellettek a magyar nyomorúságos valóságot tagadó politikusok, akik a szorgalmas építőmunka helyett a feltűnősködést és nagyzolást választották. Bár szavakban az orbánista politikusok a „munka társadalmáról” beszélnek, valójában nem a szürke, szorgalmas, polgári munka áll az ambíciójuk homlokterében, hanem a „Magyar Büszkeség” erősítése.

Ennek semmi köze a horthysta/Klébelsberg-féle „magyar kultúrfölény” eszményéhez, amely a magyar kulturális felsőbbrendűséget kívánta felmutatni a környező „kisantant” országokkal szemben, hiszen akkor ennek jegyében gróf Klébelsberg, nagyon pozitív módon, egyszerre segítette, a falusi népiskolák és a külföldi Magyar Intézetek létrejöttét. Mára ehhez képest Klébelsberg neve csak arra szolgál, hogy elleplezze az állami iskolarendszer nem-gyerekközpontú és nem-tudásközpontú borzalmas centralizációját.

Mi tehát a („Meleg Büszkeség”-re rímelő) „Magyar Büszkeség” lényege?

Látványos eseményekkel elkápráztatni a világ és a magyar közvéleményt; leginkább sporteseményekkel (olimpiával, atlétikai világbajnoksággal, focimérkőzésekkel), Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszussal és Vadászati Világkiállítással.

A Vadászati és Természeti Világkiállítás szervezői az ökológiai látásmód felértékelődése miatt gyorsan módosítottak az elnevezésen, ezért lett a cím: "Egy a Természettel", de olyan országban kerül megrendezésre a világkiállítás, ahol nincs környezetvédelmi minisztérium, nincs hatékony természetvédelem! Orbán kegyencei ott építkeznek, ahol csak akarnak, nem törődve a fákkal, állatokkal, emberekkel, hiszen jórészt megszüntették a „zavaró tényezőnek” tartott környezetvédelmi, szakmai és önkormányzati korlátokat.

Az orbánizmus lényege a belső gyarmatosítás, amit ugyanúgy a „hittérítés” örve alatt űznek, mint mások az idegen népek kolonizációját és aminek itthoni kísérőjelensége a cirkuszi felhajtás, például Európa legnagyobb tűzijáték show-jával. Ezekre a presztízs célokra erőn felül költ a magyar állam, miközben üres a zsebe és lukas a zoknija…

Amiképpen birtokolni akarják az orbánisták - kizárólagos, szuverén módon – a homogenizált magyar lakosságot, olyképpen akarnák birtokolni és ellenőrzésük alatt tartani, méghozzá a „legférfiasabb módon”, tehát úri, vadász módjára az állatvilágot, erről is szól majd a Vadászati és Természeti Világkiállítás.

Az orbánok, semjének, lázárok a Világkiállítással nemcsak a magyarok, de az állatvilág feletti „büszke” uralmuknak is látványos emléket akarnak állítani.

Bűnös vagyok szentatyám; a kevélység bűnébe estem…Túl sokat küzdöttem a kisebbrendűségi érzésemmel, aztán megkeményedtem és égett bennem a bizonyítási vágy. Meg akartam mutatni a korábban az engem nem sokra becsülő szüleimnek, a falunak, az engem lenéző értelmiségieknek, hogy több és jobb vagyok náluk! Arra jutottam, hogyha mindenki olyan keményen építette volna a karrierjét mint én, akkor nem lennének elesettek. Csak maguknak köszönhetik sorsuk rosszabbra fordulását a gyengék, a hajléktalanok és a menekültek! Arra gondoltam, hogy nem is szabad ezekkel az akaratgyenge „vesztesekkel” különösebben törődni. Csak azt sajnálom, hogy az anyaszentegyházat puszta eszközként használtam fel a hatalom megszerzésében és a hatalmam megszilárdításában, de látnia kell szentatyámnak, hogy mivel számbelileg több katolikus magyar van, mint a saját, református vallásomhoz tartozó hívő, valamint a tiszteletet parancsoló egyházi hierarchia jobban megfelel annak az állameszménynek amit követek, ezért politikai okokból is a katolicizmus felé fordultam. Elismerem túl nagyratörő álmaim voltak: Magyarország kormányzója, az Európai Unió vezető politikusa és a globalizmus elleni világméretű keresztény-nemzetállami küzdelem vezére akartam lenni. Belátom, hogy az önteltség és a gőg vezetett.

Szentatyám a fösvénység bűnébe estem. Túl mohó voltam, nem tagadom. A hatalom megszédített, mert nekem és a környezetemben élőknek, akik számára megnyíltak pénzforrások, hozzáférhetővé vált a közvagyon, mintha egymás után többször nyertük volna meg a lottó ötöst… Aztán ha kellett, az adóhatósággal, ha kellett jogi úton szorongattuk meg azt, akitől el akartunk venni valamit. Mámorító volt a hatalommal való szabad és gátlástalan élés érzete! Azt viszont különösen bánom, hogy elfogadtam „harminc ezüstpénzt” a magyar állam vendégeként itt tartózkodó keresztény örményt alvás közben, orvul, baltával meggyilkoló muszlim kiengedéséért.

Bűnös vagyok szentatyám a bujaság elnézésében akkor, ha ez érdekemben állt. A mundér becsületének megvédése, az erkölcsösség látszatának fenntartása miatt nem vettem tudomást a híveim kicsapongásáról, hiba volt az is, hogy nem nyomoztattam a pedofília, a gyerek molesztálások ügyében a papság körében, de hát a szövetségesem jó hírét csak nem akarhattam aláásni?

Bűnös vagyok szentatyám az irigység bűnében. Azt vallottam, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. Hogy a közvagyonból, az én közvagyonomból, nem adok csak úgy ránézésre a nyomorgó magyaroknak és migránsoknak/menekülteknek. És meg kell vallanom, hogy elirigyeltem politikai ellenfeleim vagyonát is. Ha valaki szembefordult velem, vagy nem támogatott eléggé, akkor számolhatott azzal, hogy nem kap megrendelést az államtól, vagy valakik „visszautasíthatatlan ajánlattal” keresik meg és vásárolják fel a tulajdonukat, olykor áron alul.

Bűnös vagyok szentatyám a torkosság bűnében, mert a pálinkafőzés engedélyezésével lökést adtam a hazai alkoholfogyasztásnak, holott milliónyian szenvednek nálunk a testet-lelket tönkretevő alkoholizmusban. De nem tettem a magyarországi népesség egészségéért, a sokféle szív-, és érrendszeri betegséget okozó elhízás ellen sem, inkább a politikai érdekeimnek megfelelő élsportot és látványsportokat támogattam és nem a hobbi- és tömegsportot!

Bűnös vagyok szentatyám a harag szabadjára engedéséért. Felkorbácsoltam a nacionalista és idegengyűlölő indulatokat csak azért, hogy én és pártom a „nemzet megmentője” szerepében tetszeleghessen. Töredelmesen bevallom azt is, hogy bosszúszomjas vagyok és kivárom az alkalmat a törlesztésre. De nemcsak az ellenségeimet, meg a civileket akartam megbüntetni, hanem mint jól tudja Szentatyám, Önt is túl engedékenynek, szegénypártinak és liberálisnak tartottam, ezért hagytam, hogy a média-vérebeim besározzák. Remélem nekem, bűnös léleknek, meg tud nekem bocsátani…

A folyton támadó politikai taktikám egyenes következménye lett az ország politikai megosztottsága. Az hogy fontosabb lett a hozzám való lojalitás, mint a szakértelem, hogy fontosabb a protekció mint a tehetség. Ennek folyományaként (a kereseti különbségek mellett), ez is Nyugatra kényszerített sok dinamikus, kreatív magyar fiatalt, mintha egy újabb ország-csonkítás történt volna. De talán ez a vérveszteség az ára annak, hogy a vallásilag közömbös, lázadozó „félig közép-ázsiai” népemet jámbor, az Egyházat és a Nemzetállamot hűségesen szolgáló alattvalóvá formáljam, nem?

Bűnös vagyok szentatyám a jóra való restség bűnében, mert a teljes győzelemre törekszem, az „egészpályás letámadásra”. Azt a harcias, macsó férfimintát követem, amelyben az önérzetünk nem engedi meg a „langyos” kompromisszumokat. Totális és végérvényes győzelemre vágyom, ezért nem annyira a népem iránt szeretet, vagy a hosszú távú előrelátás vezet a kormányzásban, hanem inkább az, hogy ráerőltessem az akaratomat - akár kíméletlenül módszerekkel is - a vonakodókra.

Szentatyám, ugye az őszintén és töredelmesen bevallott bűneimre kaphatok megbocsátást? Ugye kapok feloldozást?

…

Atyám, miért nem válaszol?

Az orbáni propaganda a tömegtársadalmakban jól bevált, de hazugságokon alapuló manipulációs sémákat követi. Az orbánista hangulat-gerjesztőknek kiindulópontja, hogy nem létezik „objektív igazság”, sőt már maga a részrehajlástól való tartózkodás is (lásd a „politikai korrektség”-gel szembeni ideológiai hadjáratot) gyanús. Ha viszont nincs „objektív igazság”, akkor a szubjektív ítélet és a „Fake News” nemhogy természetes, de kötelező! A tapasztalat azt mutatja, hogy a tömegekre valóban hatással van a leegyszerűsítés, az hogy már nem ideológiai, vagy politikai ellenfelek állnak egymással szemben, hanem ellenségek. Ráadásul az ellenség, a „mi közös” ellenségünk hatalmas és veszélyes! A mozgósítás érdekében célszerű megszemélyesíteni és gonosz karikatúráját megrajzolni az ellenségnek (legyen az akár „kulák”, „klerikális reakció”, Soros, „Brüsszel” stb). Aki tehát a „mi” emberünk, a „mi közönségünk”, a „nemzetünk” tagja akar lenni, annak be kell állnia a Vezér/a Párt/az Egyház/a Fradi stb. mögé a sorba. A befogadás másik oldala a kirekesztés: az, aki nem elég fehérbőrű, nem eléggé vallásos, nem eléggé heteroszexuális, nem eléggé szurkol a magát „keresztény-nemzeti”-nek mutató belső gyarmatosító formációnak az majdhogynem áruló/hazaáruló/ellenség.

Tehát a propaganda első lépése megrajzolni a küzdőteret: az egyik oldalon a „harcos angyalok” (akik magukat általában szánni való kisebbségnek láttatják, miként a nácik magukat, amikor úgy állították be Lengyelország lerohanását, mint a „veszélyes háborús-agresszor lengyelek” elleni önvédelmi harcot), a másik oldalon a Sátán. Minél zavarosabb a Sátán kiléte, annál jobb (Sztálin a riválisából, amúgy a Vörös Hadsereg győztes vezéréből, Trockijból, olyan Sátánt faragott, aminek következtében a több százezer, millió ártatlanul megvádolt „trockista” lelte halálát a Gulágon).

A propaganda második lépése az ellenség karikatúrájának a megrajzolása (a libsi Soros „aki kárörvendően nevet a keresztény magyarok szenvedésén”, Karácsony Gergely aki „alkalmatlan” stb.).

A propaganda harmadik eleme, mivel a választáson ellenségek csapnak össze, ezért felesleges minden racionális vita! Minden „igaz magyar”-nak éreznie kell (nem érteni és vitatkozni arról), hogy mi a tét…

Az orbánista propaganda negyedik eleme: ha megvan a magyar mumus Gyurcsány személyében, akkor rá kell mutatni arra, hogy a magát Szent-Istváni magaslatokra hazudó Orbánhoz képest Gyurcsány-Sátán egyet jelent a „liberál-kommunista, valamint kötelező gender és nemváltó terrorral”:) 

Ebben a helyzetben az ellenzék jól teszi ha nem fogadja el a felkínált orbánista politikai küzdőteret, nem válaszol a provokatív hazugságokra, hanem megy a maga útján, győz és újjáépíti az államot!

A klímaválság leküzdésében már nem annyira a részérdekeket képviselő politikusokra, katonákra és papokra szükség, hanem az egész bioszféra érdekeit szem előtt tartó „Föld-ombudsman"-i intézményre! 

Ezt a világ politikai, gazdasági és egyházi hatalmasságai most talán még nevetségesnek tartják, de történelmi léptékkel mérve pillanatokon belül ki fog ferülni az alkalmatlsanságuk a globális problémák kezelésére.

Az állandó vészhelyzetre hisztérikusan hivatkozó „öncélú nemzetállam” perverzebb, mint az „öncélú szexualitás”!

Szómagyarázat:

• A „perverz” természetellenest jelent.
• A szexualitás teljesen természetes dolog, csak akkor válik perverzzé, amikor nem kölcsönös vonzalmon és közös megegyezésen alapul. Az viszont perverz manipuláció, amikor nőben és férfiban az érzéki vágyaik miatt bűntudatot keltenek. A hatalmukat az intim szférára is kiterjesztő, „kukkoló” egyházi és basáskodó államok mindezt az alattvalók megfegyelmezésére használják, akiket azzal zsarolnak, hogyha „hűtlenek”, vagy biszexek mernek lenni, akkor kiközösítés vár rájuk. De az igazi célközönség valójában nem a szabados erkölcsű férfiak és nők csoportja, vagy a szexuális kisebbség, hanem a társadalom többi tagja, mivel az agymosás azt sugallja: élj és halj meg úgy, ahogy az egyházi és világi hatalmak diktálják...
• Az „öncélú nemzetállam” azt jelenti, hogy az állam, amely eredetileg a társadalom normális működését hivatott szolgálni önállósul és az őt alkotó pártbürokraták és káderek érdekeit kezdi védeni, méghozzá a nemzeti és vallási „szuverenitás” jelszavával, és nem a népét, a nemzetét.. Jobb esetben kitalálnak a manipulátorok fenyegető mumusokat, mint amilyenek a migránsok, Brüsszel, Soros és a buzik, akikkel árnyékboksz meccset vívnak, rosszabb esetben igazi nemzeti tragédiát előidéző nélkülözésbe, illetve háborúba sodorják a lakosságot.

Maga a nemzetállam is csak addig hasznos, ameddig az őt alkotó, egyenlő jogú, adózó és szavazó állampolgárainak a lehető legjobb életfeltételeket, egyéni és kollektív identitásának kiteljesedését tudja biztosítani, méghozzá egy folyton változó politikai, gazdasági és ökológiai világban. Ha erre egyre kevésbé képes, - amit nacionalista, rasszista és vallási fanatikus lózungokkal próbálnak palástolni - akkor érdemes intenzívebben bekapcsolódni egy olyan nemzetközi integrációba, mint az Európai Unió és ugyanakkor megerősíteni a demokratikus önkormányzatiságot!

Krasznahorkai László és Lengyel László beszélgetése

NÉPSZAVA

2021. 08. 08.

Lengyel László (L.L.): „Bizony, Rieux, nagyon kimerítő pestisesnek lenni. De még kimerítőbb, ha el akarjuk kerülni. Ezért van az, hogy mindenkin kiütközik a fáradtság, hiszen mindenki úgy érzi már, hogy kicsit magában hordja a pestist. És ezért van az is, hogy egyesek, akik szabadulni akarnak tőle, olyan szörnyen fáradtak, hogy már csak a halál szabadíthatja meg őket” – írja Camus a Pestisben.

Ha jól értelmezem, te évek óta írod és mondod, hogy a világ megromlása nem külső, kívülről jött valami, hanem a romlás belső, és belőlünk származik, a barbárok nem a kapuk előtt állnak, hanem a barbárok mi vagyunk, hogy Állatvanbent, ahogy könyvedben írtad, olyan vadállat, amely ki szeretne, akar, tud belőlünk törni, hogy mindent elpusztítson. Sőt, nem barbárok vagy vadállatok hordája, kisebb s nagyobb közösségek hordozzák a világ megrontásának, szétzúzásának veszélyét, hanem minden egyes emberben ott rejtőzik a barbár, a vadállat, magunkat kell visszatartanunk, nemcsak másokat. A világjárvány vagy az általánossá váló környezeti katasztrófa felerősítette benned ezt a katasztrófa-tudatot, rémlátást, vagy ma másként látod, mint korábban?

Krasznahorkai László (K.L.): Bennem nem erősítette fel, annyi is éppen elég lesz, amennyi megvolt, azt már be tudom osztani a hátralévő napokra, de ami sokkal nagyobb baj, hogy másokban sem megerősödni nem látom, hogy bármiféle katasztrófa-tudat meglegyintette volna őket, sőt, még azt sem, hogy volna bármilyen tudatuk arról, miféle világban élnek. Eddig se volt, csak hogy most más a helyzet. Most már lehetne. Hogy a világ globális értelemben már együtt mozdul, azaz hogy már a lepkeszárnyú lokális is végigfut a Föld rémisztően bonyolult idegpályáján, s bármikor okozhat bárkire nézve bármiféle intenzitású veszélyt, már nem kérdés, nem vonható kétségbe. De az ember túl kicsinek érzi magát, egy globális katasztrófát pedig túl nagynak, a kettő szerinte összemérhetetlen, a legjobb hát, ha nincs tudomásunk róla, mi folyik itt. Megijedünk, ha történik a közelünkben, főleg ha velünk, valami szerencsétlenség, egy rövid ideig mintha meg is rezzenne bennünk ilyenkor, hogy ez túlmutat rajtunk, rövid ideig mintha meg is nyílna közvetlenül előttünk egy korábban fel sem tételezett mélységű s nem ránk méretezett szakadék, de aztán az egészet a “normális” élethez való kétségbeesett visszatérésünk hirtelen be is temeti: mi aztán nem láttunk semmit, miért te láttál valamit, Mariskám drága?!, nahát! – mert erre képtelenek vagyunk, állandóan rettegni, hogy jön és elpusztít minket, így élni nem vagyunk képesek, ami tökéletesen érthető, csak az nem, hogy a szakadék látványa miért nem hoz működésbe bennünk ösztönöket, hogy tegyünk valamit, hogy készüljünk fel, hogy akadályozzuk meg, amit lehet. Mert az lehetetlen, hogy a drága Mariskának az ura tudná, hogy nincs is esélyünk, nem tudja, és nem is akarja tudni, sőt, ostoba gőgjében még büszke is rá, hogy nem. Pedig csak arra van esélyünk, hogy higgyünk az esélyben, ehhez megvan a szükséges ösztön bennünk. Aztán összegömbölyödve, egymáshoz bújva fagyunk meg, vagy száradunk ki a borzasztó hőségben, miután már nincs értelme senkinek elvágni a nyakát egy korty vízért. Persze ez már csak a kevesek története lesz, hisz előbb még elpusztítja az emberiség nagy részét az USA-Kína-Orosz-tengely.

L.L.: Nemrég olvastam Adam Garfinkle cikkét, a Dystopia vs. Dystopia-t, amely még Trump utolsó hónapjaiban íródott, de aligha vesztette el érdekességét nyitó kérdése: „Have we Americans lost our minds?" (Mi, amerikaiak, elvesztettük az eszünket?). Az elmúlt évtizedben körülnézve a világban, feltehető volt a kérdés: vajon a világ elvesztette az eszét? Az értelmiség, bárhol a világon, amely ezt a kérdést legelőször, mindenki előtt fölteszi magának, Garfinkle szerint egyben Orwell 1984-ének és Huxley Szép új világának dilemmáit is maga elé idézi: „Amitől Orwell félt, hogy betiltják a könyveket. Amitől Huxley félt, hogy nincs értelme könyveket betiltani, mert úgyse olvassa azokat senki. Orwell félt, hogy megfosztanak minket az információktól. Huxley viszont attól tartott, hogy túl sokat zúdítanak ránk, s ezzel passzivitásra és önzésre szorítanak. Orwell félt, hogy elrejtik előlünk az igazságot. Huxley attól félt, hogy az igazság belefullad a lényegtelen dolgok tengerébe. Orwell félt, hogy foglyul ejtik a kultúránkat. Huxley attól tartott, hogy a triviális kultúra kora jön el.” Vajon a mai Kína, töpreng el Garfinkle szomorúan, nem valósította-e meg Orwell rémálmát? S a mai Amerika, nem olyan-e, mint amit Huxley leírt 1931-ben a Szép új világban? És a mai Európa – kérdem tőled én?

K.L.: Európa már elhasználta önmagát. De a mai Kína, a mai USA és a mai Orosz birodalom még egyáltalán nem mutatta meg, mit tud istenigazából a pusztításban. Még előttük van, hogy megtegyék, amitől korábban féltünk, csak most már meg is fogják tenni. A valódi fegyvereknek, a valódi háborúzásnak az évtizedei jönnek. Olyan ez, mint a nevezetes színházi mondat, azaz hogy ha egy fegyver ott van egy színpadon, az el is fog sülni. Mégis mit gondolunk mi itt Európában: az atomarzenálok, a szuperszonikus fegyverek, a cyberháború eszközei, a robothadviselés, az elképesztő mennyiségű pénz, amit hadseregek fejlesztésére évente költenek, hogy ez mind csupán valami játék?! Ami valahogy csak ott marad majd a bunkerekben meg a kilövőállomásokon, mert a végén úgyis megegyeznek?! Viccel itt valaki velünk. A nagy háború bármikor és bármilyen ürügy miatt kitörhet, és ki is fog törni. Ez elkerülhetetlen. Kérded, hogy na, de Európa? Ölbe tett kézzel fogja ezt nézni?! Mégis mi a fenét tehetne? Az európai demokrácia nem akar már hódítani. Már kihódította magát néhány évszázadon keresztül - csúfos történet. Emiatt most már nincs a pályán. Márpedig, aki nem először támad, hanem úgynevezett “védekezésre” óhajt berendezkedni, az be sem nevezhet a futamra. Itt Európában mi már nem rémálmokkal dolgozunk. Ó, Orwell! Ó, Huxley! Ó, Ortega y Gasset! Ó, a régi iskola!! Nekünk már a valósággal van dolgunk, és az szörnyűbb, mint a rémálom. Kérdésed voltaképp az igazság eljövendő sorsára vonatkozik. Csakhogy már semmi értelme az igazságról tűnődni. A helyzet sokkal nyersebb, és véletlenszerűbben van alárendelve az elkerülhetetlennek.

L.L.: Vannak világok, ahová a vég előbb jön el, ahol kicsiben mintegy kipróbálásra kerül a végjáték. Az 1930-as években a diktatúra és a demokrácia élet-halál harcának laboratóriuma a spanyol polgárháború volt. A 2010-es években Magyarország: hogyan rombolj le egy jogállami demokráciát és hozz létre egy tekintélyuralmi rendszert? Hogyan rabolj el egy országot Európa közepén? A harmincas években az írók világában világos volt, hogy meg kell írni figyelmeztetésül Spanyolországot. Így André Malraux megírta A remény, Ernest Hemingway az Akiért a harang szól, Arthur Koestler a Párbeszéd a halállal, George Orwell a Hódolat Katalóniának című művét.

Tudom én, hogy a magyar egyeduralom, hideg polgárháború kifinomultabb, nincs benne gyilkosság, vér, tömlöc, lincselés, csak az ember gazemberré, önárulóvá, gerinchajlítóvá, elbutulóvá válása, méltóságának és becsületének elvesztése, csak tömeges paranoia, félelem, hisztéria. De éppen a hatalomnak, az OV-2010 zsarnok-vírusnak e sajátos genetikája, behatolása valamennyi szervünkbe, illetve rendkívüli mutációs és világméretű terjedési képessége teszi érdekessé, hogy az íróknak miért kellene megírnia a mai zsarnokságok regényeit. S ahogy az orvosok szinte mindent tudnak a Covidról, csak éppen az egészről nem tudják, hogy mi, ugyanígy állunk az OV-2010-zel és mutánsaival szemben. Talán az olyan írók megbirkózhatnak az egésszel, mint Spiró György, aki Az Ikszekben, vagy Krasznahorkai László, aki a Sátántangóban megírták egy másik hatalom mikrofizikáját.

Márai írja 1944 májusában a naplójában: „Didergek a napfényben. Az emberekkel nincs mit beszélni. Mint ahogy részeggel vagy őrültekkel nem lehet vitatkozni: a magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől. Az oroszok a Kőrösmezőnél, az angolok és amerikaiak Pest fölött, s ez a társadalom eszelősen és tajtékozva nem akar, nem tud másról beszélni, csak a zsidókról. Az ember, ez a járvány.”

K.L.: Az ember, ez a járvány, mondja tehát szépen Márai. Az ember, ez a sárkányfog-vetemény, mondja halhatatlanul Vörösmarty. Hm. A helyzet az, hogy az ember pánikban van. És ilyenkor a legbrutálisabb. Nem ismer se Istent, se embert. És tényleg nem. Nézd meg a tűzben égő istállóból menekülő lovakat. Ők sem ismerkedésre használják az időt, és hát, ők sem finomkodnak egymással a kifutó szűk kapuja előtt. Európában ez a jelenlegi Magyarország engem inkább egy amúgy tök jelentéktelen őrültekházára emlékeztet, ahonnan leléptek az orvosok, és a betegek azt játsszák, hogy ők az orvosok, és a betegek mentek el. Magyarországnak új fővárosa van. Ugocsa lett a főváros. És az ugocsaiak azt a világot építették fel maguknak, ami jobban emlékeztet egy homokozóra, mint egy országra. Úgy is fog összeomlani, mint amit homokból építettek fel. Ugyanakkor keserűen azt is mondom, hogy annyira nem vagyok elalélva attól, amit ezzel szembe tudunk állítani. Hisz volt esélyünk '89 után. Volt hatalmunk '89 után. De eljátszottuk. És erkölcsileg játszottuk el. Azt hitték sokan, nagyon sokan, hogy lehetett volna egy szép, értékek szem előtt tartásával elrendezett országunk. Én ugyan nem hittem benne 1989-ben sem, mert ugyanazokat az embereket és ugyanazokat az emberi tulajdonságokat láttam és tapasztaltam magam körül, akiket és amelyeket már ismertem 1989 előttről. És ugyanazokból az emberekből és ugyanazokból az emberi tulajdonságokból ugyan hogy is következhetett volna egy szép, tiszta észen és erkölcsökön alapuló rendszer?! Persze, nem is történt így. Semmit nem remélek. Csak a lovakra gondolj! Az istálló ég, összetorlódunk a szűk kapu előtt. Néhányan kijutunk. Ott meg a taposóaknák miatt sorra robbanunk fel. Itt egy bumm. Ott egy bumm. A taposóakna mindannyiunkkal végez. Pedig nem is nekünk helyezték el őket. Hisz szemben lángol az egész Erdő.

Az előválasztáson induló miniszterelnök-jelölteket megbízhatónak és erkölcsileg tisztának látom, csak a szónoki képességük és a válságmenedzselésre való alkalmasságuk különbözteti meg őket. Ezek alapján okos döntésnek tartom a Márki-Zay/Karácsony összefogást, mert miközben Márki-Zay politikai és erkölcsi hitelessége kikezdhetetlen, ugyanakkor nem "néptribun"alkat és nem gyakorlott válságmenedzser. Márpedig amennyiben az ellenzék győz a választásokon - amire komoly esélyt látok - akkor sajnos nem pusztán egy "normális" gazdasági-politikai-jogi válságot kell majd kezelni, hanem meg kell találni az orbánista "minél rosszabb, annál jobb", sőt a polgárháborútól sem visszariadó nemzetellenes stratégia ellenszerét!

Ez csak az összes miniszterelnök-jelölt összehangolt és okos együttműködésével érhető el!

Ebben a kontextusban Márki-Zay képviseli számomra - kissé Göncz Árpádhoz hasonlóan - a nemzeti, kulturális és vallási hagyományokon alapuló, európaias és jövőbe tekintő magyarság eszményét, azt a higgadt bölcsességet, ami nem is annyira miniszterelnöki, mint inkább köztársasági elnöki posztra predesztinálja.