MaGYAUR

MaGYAUR

Aranybulla: amire büszkék lehetünk és amire nem

Történelmi misztifikálás helyett…

2022. szeptember 30. - Magyaur

Néhány megjegyzés Novák Katalin beszédéhez kapcsolódóan, amelyet az Aranybulla kiadásának 800 éves évfordulójának alkalmából mondott a parlamentben: /az 1222-es Aranybulla/ „a ma magyarjainak is megerősítés és önbecsülésünk egyik forrása; megerősít bennünket abban, hogy méltók vagyunk atyáink örökségére és mások tiszteletére, arra emlékeztet, hogy nem elszenvedjük, hanem magunk is írjuk Európa történelmét”.

  • Nem lehetünk túlzottan büszkék II. Andrásra.

Szegény szerencsétlen II. András (uralkodási ideje: 1205-1235) valóban szegény király volt, akit ráadásul a pápai hatalom belekényszerített egy költséges keresztes háborúba, amitől még szegényebb lett.

„1216 során szánta el magát a hadjárat megindítására, melynek fedezetét az itáliai kereskedőházaktól felvett hitelek, illetve áruba bocsájtott értékes ékszerek teremtették meg. Az uralkodó anyagi nehézségeit jól mutatja, hogy az utazáshoz szükséges flotta biztosításáért cserében arra is hajlandó volt, hogy lemondjon Zára városára vonatkozó igényéről a gályákat bérbe adó Velence javára. … A magyar sereg részt vett Beiszan városának elfoglalásában és a Tábor hegyén álló erődítmény ostromában – melyet az egyiptomi szultán erői végül önszántukból ürítettek ki és romboltak le –, András azonban ideje nagy részét kegyhelyek látogatására és ereklyék gyűjtésére fordította. Az uralkodó négyhónapos szentföldi tartózkodása alatt Antiochiai Szent Margit fejét, Tamás és Bertalan apostolok jobb kezét, valamint a kánai menyegzőn használt egyik vizeskancsót is megszerezte. … a magyar király feltehetően azután határozott a hazatérésről, hogy serege egy könnyelmű támadás során – 1217 végén – komoly veszteségeket szenvedett Beaufort erődje alatt. A források szerint az uralkodót betegség is gyötörte, miután azonban fél éve sem tartózkodott a Szentföldön, döntése vezértársaiban és az európai közvéleményben is megütközést keltett.” (1)

  • Az Aranybulla kiadásának körülményei

A kudarcos szentföldi hadjárat, - a várt hadizsákmány helyett - rendkívüli vér és anyagi áldozatot követelt a magyar nemességtől, amely ezért eleve dühös volt a királyra. „De mélyebb okai is voltak a II. András kormányzása által kiváltott általános elégedetlenség kirobbanásának, mely szinte minden joggal bíró társadalmi réteget érintett. A bárók körében az váltott ki feszültséget, hogy András velük szemben külföldi bizalmasainak juttatott számos pozíciót, illetve, hogy szorult anyagi helyzetében a szaracénoktól /araboktól/ és a zsidóktól kért pénzügyi segítséget, akik az uzsora révén jelentős befolyást szereztek a magyarországi sókereskedelemben. A szervienseket /köznemeseket/ a királyi befolyás hanyatlása más oldalról érintette negatívan, ők elsősorban jogaik sérelmét, a bárók hatalmaskodását rótták fel Andrásnak, aki a királyi vármegye gyengülése, a birtokok elosztogatása után egyes vidékeken már semmilyen befolyással nem rendelkezett.

A sérelmekből eredő feszültség eredményeként az érdekszövetségre lépő különböző társadalmi csoportok az 1222. évi törvénylátó napokon rákényszerítették II. Andrást követeléseik elfogadására és törvénybe iktatására, ezeket összegezte a kiadott Aranybulla.” (2)

  • „A hatalom forrása: a nép”

Az uralkodóval szembeni ellenállás gondolata VII. Gergelyhez vezethető vissza: „1080 táján egy radikális gregoriánus értekezés fejtegette, hogy az uralkodót a „néphez” (populus) „szerződés” (pactum) köti; ha az uralkodó „a szerződést, mellyel megválasztották, megszegi” – jogosult a szerződés felbontása, az ellenállás.” (3)

A Magyar Királyságban 1222-ben a „nép” fogalmán a magyar nemességet értették.

  • És amire büszkék lehetünk…

„A Nyugathoz képest alig néhány évtizedes késéssel jelennek meg itt is, ott is földesurak és parasztok hiteleshelyek előtt sajátos „szerződéses” megállapodásokra. Mindez éles cezúrával határolja el a Kárpát-medencét (s egyidejűleg a cseh medencét, a lengyel síkságot stb.) az „autochton” kelet-európai szerkezetektől, ahol az egyház a fejedelmi hatalom alá rendelődött, a fejedelmektől és bojároktól függő nemesség archaikus „szolgáló” jellege kizárt bármiféle korporatív /rendi/ egységet, a városi népesség nem vált autonóm polgársággá… a paraszt maradt személyi függés változatos fokozatain át a rabszolgai holop állapotig…” (4)

 „Tulajdonképpen még a 14. századra egységesülő jobbágyság volt az a képlet, mely a középkor vége előtt a magyar társadalomszerkezet legkevesebb torzulás nélküli „nyugatias” alkateleme volt, s ezt kifejezésre is juttatta, midőn elnyert „szabadságainak” elemi fenyegetettségei idején universitas öntudatával (1437 – Budai Nagy Antal-féle felkelésében) vagy választott „áldott népként” (1514 – Dózsa György parasztháborújában) próbált szembeszegülni a nyugatias szerkezet pereméről való lecsúszásnak.” (5) – De sikertelenül.

Nem az Aranybullára kellene büszkének lennünk, hanem az elnyomásnak ellenálló magyar parasztságra, amely a nyugatias, árutermelésbe bekapcsolódó, vállalkozó, szabad paraszti létet, vagyis a Nyugatot választotta!

1) https://rubicon.hu/kalendarium/1217-augusztus-26-ii-andras-keresztes-hadaval-utra-kel-a-szentfoldre?gc_id=14734383555&h_ad_id=547570060264&gclid=CjwKCAjwhNWZBhB_EiwAPzlhNsz1OTwswg9qq7zLtInmwPUEia5otYpDqbhcgOiKHy2TF7-FE9xOcRoCUmkQAvD_BwE

2) https://rubicon.hu/kalendarium/1222-aprilis-24-ii-andras-kiadja-az-aranybullat-fehervaron

3./ Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról – Magvető, 1983; 34. old

  1. U.o.; 59old.

5) U.o.; 65. old.

https://hirado.hu/belfold/cikk/2022/09/29/novak-katalin-az-aranybulla-kibocsatasa-ezereves-allamisagunk-meghatarozo-esemenye

Az orbáni politika Dezső András szerint

Dezső András: Miért viselkedik Moszkvával így Orbán Viktor?

HVG 2022. szeptember 27.

Ha megpróbáljuk megérteni, mi állhat Orbán Viktor "Putyin-politikája", a kormányzati sajtóban megjelenő orosz propaganda mögött, akkor olyan magyarázatokat is találhatunk rájuk, amelyek nem feltétlenül szólnak piszkos háttéralkukról és zsarolásról. Igaz, még a kézenfekvőnek tűnő magyarázatok is csak elméletek. Ami biztos, hogy a rendszerváltáskor a szovjetek kivonulását követelő és ebből politikai tőkét kovácsoló Orbán ma már nem akar konfrontálódni Moszkvával. A kormányfő talán el is hiszi egy új világrend eljövetelét, de ami a legfontosabb: a bűnbakokra épített kormányzati kommunikációban keletkezne súlyos zavar, ha eltérne az orosz–ukrán háború előtti iránytól.

"Most egy törpe vet ki szankciót egy óriásra, pedig a szankciók csak akkor tudnak működni, ha ez fordítva van" – ezt hétfőn a parlamentben mondta Orbán Viktor miniszterelnök. Egyértelmű üzenet ez: Orbán szerint az Európai Unió Oroszországhoz képest törpe, ő pedig ellenzi, hogy a törpe szembeszálljon azzal, aki szerinte óriás.

Különös mondat ez egy olyan politikustól, aki annak köszönheti politikai karrierjét, hogy 1989-ben a Hősök terén a szovjet csapatok kivonulását követelte. Későbbi pályafutásakor is úgy látszott, hogy Orbán a nyugati mintákat követi, ám 2010 után egyre inkább megváltozott a külpolitikája, ma pedig már gyakran éri az a vád, miszerint Moszkva bábja lett. Ha ez erős túlzás is (hiszen ha Orbán báb, akkor milyen kifejezést használunk Lukasenkára vagy Janukovicsra?), a kérdés ettől még adott: miért tűnik úgy, hogy miközben Orbán folyamatosan a Nyugatot ekézi és bírálja, addig ugyanazt a kemény retorikát Moszkvával szemben már nem fogalmazza meg?Vlagyimir Putyin érkezik az Orbán Viktor kormányfővel (háttal) a tárgyalásuk után tartott

A kérdés megválaszolásához ezúttal tegyük félre a különféle összeesküvés-elméleteket és próbáljunk meg olyan jelekből olvasni, olyan tényezőket találni, amelyek bizonyíthatók, amelyek tetten érhetőek az orbáni külpolitikában, és kapaszkodókat, észszerű magyarázatot adhatnak a politikájára.

Orbán Viktor nem akar konfrontálódni az oroszokkal

Az orbáni külpolitika már hosszú évek óta konfrontatív, de nem mindenkivel, és hogy kivel nem kíván vitába keveredni, arról 2015-ben Magyarország nagykövetei előtt már beszélt Orbán Viktor. Akkor azt mondta, hogy egy új világrend van kialakulóban, amelyhez alkalmazkodni kell. Búcsút intett az addig simulékonyabbnak tartott magyar diplomáciának, amit azzal indokolt, hogy önálló külpolitikát kell folytatni, ami nem könnyű dolog és konfliktusok felvállalásával jár, de szerinte csak így lehet hatékonyan képviselni a magyar érdekeket. Ebben a beszédében szót ejtett arról is, hogy ezer éve három nagyhatalom határozza meg Magyarország helyzetét: Németország, Oroszország és Törökország. A nagyköveteknek akkor azt mondta, tartsák szem előtt, hogy ez a három ország a fontos nekünk, és egyértelművé tette: a Nyugat csak ezek után következik.

Fontos tehát látni, hogy sem az Egyesült Államokat, de Németországon kívül egyetlen uniós tagállamot sem említett, mint Magyarország számára fontos országot. E beszéd alapján úgy tűnik, nem az a kérdés, kivel konfrontálódik a magyar külpolitika, hanem az, hogy ki az, akivel nem: márpedig Oroszországgal semmiképpen sem, az orosz vezetéssel szemben sosem ütnek meg tiszteletlen hangot a magyar kormánytagok. Ez a hozzáállás illeszkedik abba, amit hétfőn mondott a törpéről és az óriásról. Ha tehát ezek a magyar külpolitika sarokpontjai, akkor jelen pillanatban is mindössze annyi történik, hogy az orosz agresszió ellenére Orbán továbbra is fontos partnerként tekint Oroszországra és ahogy Berlinnel vagy Ankarával, úgy Moszkvával sem vállal fel konfliktusokat.

A 2015-ben a nagykövetek előtt tartott beszédében Orbán adott egy másik, az előbbit kiegészítő magyarázatot arra, miért is tartja helyes lépésnek, ha Oroszország felé közelítünk. "Rendkívül dörzsöltnek hisszük magunkat, úgy gondoljuk, hogy mi értjük a csíziót, jól látjuk, hogy mi történik, és egyszer csak megdöbbenünk, hogy váratlanul a mi ravasz helyzetértékelésünkhöz nem kapcsolódó, ahhoz nem passzoló dolgok történnek. Itt van például, mondjuk, az orosz reláció. Riadtan nézegetjük, hogyha idejön az orosz elnök, akkor annak milyen külpolitikai következményei vannak, majd egyszer csak kinyitjuk az újságot, és azt látjuk, hogy az olasz miniszterelnök nemhogy fogadta, odament! Aztán nemcsak hogy beszélgettek, hanem létrehoztak egy egymilliárd dolláros befektetési alapot. A bojkott kellős közepén! Egy orosz–olasz egymilliárd dolláros befektetési alapot. Mi meg a nagy dörzsöltségünkkel nézünk kifele a fejünkből. Vagy hasonlóképpen: kinyitom a gazdasági híreket, és azt látom, hogy bojkott idején az egyik legnagyobb német cég éppen kivásárolja az egyik legfejlettebb és legnagyobb orosz technológiai céget. (...) Tehát azt szeretném mondani önöknek, hogy egy kicsit közelebb kell menni a realitásokhoz, nem általában kell dörzsöltnek lennünk. Nem értelmiségi dörzsöltségre, hanem kereskedői dörzsöltségre lenne szükségünk, és ez két külön dolog" – magyarázta a nagyköveteknek Orbán. Hét év telt el azóta, és a kaput, amit korábban megnyitott az oroszok előtt, talán nagyobbra is nyitotta, mint azok a németek, akikkel példálózott. Ezért írtuk a háború kirobbanása után, hogy ha akarna, akkor sem biztos, hogy szabadulni tudna az oroszok szorításából.Orbán Viktor 2015-ben. 

A miniszterelnök egyébként még az ellenzék vezére volt, amikor 2009-ben elment Szentpétervárra, hogy Putyinnal találkozzon. Már akkor tartott Oroszországtól, mert tudta, mennyire függünk az orosz földgáztól – máskülönben nem is került volna sor a találkozóra. Ez a függőség az elmúlt tizenkét évben jottányit sem változott, az alternatív energiaforrásokat is csak mostanában kezdi el, meglehetősen kapkodva és későn felfuttatni a kormány.

Orbán tisztában van azzal, hogy a gazdasági szankciókat nem tudja megvétózni, ezért két irányba indult el: olyan szövetségeseket keres az EU-n belül, akikkel a szankciók meghosszabbítása ellen tud fellépni (most így tekint Olaszországra, még akkor is, ha a kormányon belül csak az egyik párt, a Liga tűnik partnernek ehhez), és tesz egy-két olyan szimbolikus lépést, amivel Moszkva kegyeit keresheti. Utóbbira példa, amikor személyesen vette védelmébe Kirill pátriárkát, ahogy az is, hogy a háború kirobbanása óta egyetlen orosz diplomatát sem utasítottunk ki. És hasonló gesztus tett az oroszok felé, amikor idén Tusványoson arról beszélt, hogy rossz politika volt a nyugat részéről felfegyverezni az ukránokat és szankciókkal sújtani Oroszországot, és hogy azért tört ki a háború, mert a nyugati vezetők – akiket ráadásul oroszosan zapadnyikoknak nevezett – nem voltak hajlandók garantálni, hogy Ukrajna sosem lesz a NATO tagja.

Keleten komfortosabban érzi magát

Lehetséges, hogy Orbán Viktor tényleg úgy gondolja, hogy a Nyugat hanyatlik, és vele együtt szépen lassan a történelem süllyesztőjébe kerül mindaz, amit most a nyugati politikai mainstream képvisel, míg Kelet eközben felemelkedik?

A kormányfő az efféle vízióiról már több nyilvános és zárt fórumon is értekezett, legutóbb Tusnádfürdőn és Kötcsén. "Értjük, hogy egy új világrend van kialakulóban és szinte semmi nem lesz olyan, mint volt. Ahogyan tudják, Magyarország a nyugati szövetségi rendszerekhez tartozik, de szoros kötelékek fűzik Kelethez, történelmileg, gazdaságilag, kulturálisan és politikailag is. Ezért nem vagyunk meglepve azon, hogy a Kelet szerepe folyamatosan növekszik, egyre gyorsabb ütemben” – ezt Orbán még 2020-ban, a kínai importexpó hallgatóságának fejtette ki. Kötcsén pedig állítólag arról beszélt a hívei előtt, hogy példaként tekint a kínai államkapitalista gazdasági modellre.

Ha valóban így gondolkodik Orbán, az önmagában még nem magyarázza, miért tűnik úgy, mintha a Nyugattal szemben folyton kritikus, a keleti autokráciákra és diktatúrákra pedig már-már csodálattal tekintő kormányfő Putyin “magyar hangja” lenne. Arra viszont magyarázat lehet, hogy Orbán nem tartja a nyugati társadalmakat, a nyugati demokráciákat, a jogbiztonságot és a piacgazdaságot olyan mintáknak, amelyeket feltétel nélkül követni kell. Sokkal jobban érzi magát olyan keleti partnerek vagy nyugati politikusok társaságában, akik számára mindez nem bűn, inkább erény. Akik nem akarják megmondani neki, hogy mi a demokrácia, akik nem akarják számon kérni azért, ahogy az országot vezeti – ellentétben például az amerikaiakkal, akikkel kapcsolatban Orbán gyakran érezte azt, kioktatóak vele szemben. Orbán a keleti rezsimekben találja meg azokat a vezetőket, akiktől ilyen-olyan módon tanul, aki mintaként szolgálhat neki. Például a török elnök, Erdogan, aki a NATO-n belül folytat hasonló hintapolitikát, mint amit Orbán az EU-n belül, annak ellenére, hogy a katonai szövetségen belül ez feszültséghez vezet.

Mindehhez hozzájárul az is, hogy Orbán Nyugaton szövetségeseket, barátokat veszített, ez szintén a keleti rezsimek irányába löki őt. Ezekre a rezsimekre, így például Kínára sem az a jellemző, hogy Putyin legnagyobb kritikusai lennének.

Ezen felül Orbán nyilatkozataiból az olvasható ki, hogy meggyőződése: a világrend, amit eddig ismertünk, felborult. Mivel a régiben már le voltak osztva a lapok, abban bízik, hogy az újonnan felálló rendben újraosztják a lapokat és neki is juthat majd valamilyen szerep, elsősorban a közép-európai régióban. Ne felejtsük el: egy olyan politikai vezetőről van szó, akinek meggyőződése, hogy még hosszú évekig kormányon lesz, a Fidesz pedig évtizedekig is akár. Ám ahhoz, hogy fontos szereplő legyen, Moszkvához és Pekinghez is közelednie kell, előbbitől pedig a háború ellenére sem szabad eltávolodnia.

Míg az orosz kapcsolatokat a háború valamilyen formában mindenképpen átírja, a kínait egyelőre nem. A Debrecenben épülő, elektromos akkumulátorokra specializálódott Contemporary Amperex Technology mintegy 3000 milliárd forintos beruházását például közvetlenül a Kínai Kommunista Párt (KKP) vezetése felügyeli, ez a kínai cégcsoport eddigi legnagyobb külföldi beruházása lesz. A kínai csoport döntését az is vezérli, hogy a KKP-nek új stratégiai partnereket kell találnia Európában. Magyarország erre ideális hely – addig mindenképpen, amíg Orbán a legfőbb döntéshozó.

Ám az sem számít, hogy a kormányfő tényleg hisz-e a Nyugat hanyatlásában vagy sem. Az ugyanis jól látható, hogy felismerte, alapvetően bezárkózó, nem túlságosan nyitott a magyar társadalom egy jelentős része – a kormányzati propaganda pedig tudatosan erősíti is ezt a mentalitást.

Míg a Fidesz politikai ellenfeleire – elsősorban a bal- és a liberális oldalon – jellemző, hogy tanítani, rosszabb esetben kioktatni akarják az embereket, elfogadtatva velük a nyugati értékrendet, addig Orbán ennek éppen az ellenkezőjét teszi: a Nyugattal akarja elfogadtatni, hogy a magyar társadalom nem feltétlen vevő az új áramlatokra.

Ezért a Nyugatot ekéző politikai beszédei elsősorban azoknak a szavazóknak szólnak, akik nem tudnak és nem is akarnak lépést tartani a Nyugattal, mi több, nosztalgiával tekintenek a régmúltra. Az, hogy valaki nem tekinti mintának a "progresszív Nyugatot", vagy nem akarja azt követni, egyáltalán nem bűn, nem is feltétlenül helytelen. De Orbán és a politikacsinálói tudatosan nagyítják fel a nyugati vadhajtásokat, mintha azok lennének már most a Nyugaton meghatározó minták.

Ezt a politikát, ami akár ösztönösen is jöhet a miniszterelnökből, ideológiailag is támogatják azok az irányzatok, amelyeknek európai elterjedéséhez Oroszország az elmúlt években tudatosan hozzájárult. Az orosz propagandában is megjelennek ezek az elemek, a Nyugat hanyatlásának hangsúlyozása, a tradicionális értékek elvesztésétől való félelem és annak propagálása, hogy a nemzeti szuverenitás veszélyben van.

Az oroszok tehát – akarva-akaratlanul – egy olyan ideológiai muníciót biztosítottak Orbánnak, aminek megőrzése és ápolása a kormányfő alapvető politikai érdeke. Nem beszélve arról, hogy részben ennek az ideológiának a hatására vált Putyin rajongójává a fideszes tábor egy része. Így ha Orbán a jelenleginél barátságtalanabb hangot ütne meg Moszkvával szemben, akkor az azzal a kockázattal járna, hogy részben ezt az ideológiát kérdőjelezné meg, míg híveinek egy részét elveszítené.

Utóbbira, mármint az oroszellenes lépésekre, tett kísérletet a Fidesz már a háború kitörése után, minden bizonnyal ezzel tesztelte a Putyinnal szimpatizáló fideszes szavazókat. Ilyen lépés volt, amikor a Fidesz euroatlantistának számító politikusa, Németh Zsolt "Ruszkik haza" szöveget posztolt ki a közösségi oldalára. Az erre reagáló kommentek is arra utaltak, hogy sok Fidesz-szavazó van, aki Oroszország mellett áll. Akkoriban Németh-hez hasonló, oroszellenes nyilatkozatot Novák Katalin államfő is tett a Facebook-oldalán – de abban sem volt sok köszönet.

A Nyugat folytonos ekézésében és bírálatában szerepet játszhat annak a felismerése is, hogy Magyarország belátható időn belül nem éri utol Nyugat-Európát, nem leszünk Ausztria. Márpedig ez a téma a rendszerváltás óta napirenden van, akkor kapcsolták össze a választópolgárok a demokratikus jogállamot a nyugati jóléttel.

Ez a nyugati jólét azonban az elmúlt több mint három évtizedben nem valósult meg. Orbán felismerhette, hogy ha nem akar egy örökké lemaradó, befolyás nélküli, B-ligás ország vezetői szerepében lenni, akkor olyan jövőképet kell felvázolnia, ami a nyugati modellel szembemenve kínál alternatívát. Ha tehát a nyugati jólétet nem tudta széles körben biztosítani, akkor a régi értékekre visszanyúló, "keleties" paternalista államot kínálja fel cserébe.

A sokáig áhított Nyugat képe így válik ellenponttá, egy olyan képzeletbeli világgá, amit nem azért nem érünk utol, mert ahhoz nem elég jó a kormányzás, hanem azért, mert nem is akarjuk utolérni. Ehhez kapcsolódik az a propaganda, ami Nyugat-Európát egy egyre inkább iszlamizált, már nem európai kontinensnek rajzolja le, szemben a "magyar modellel", ami a keresztény európaiság utolsó mentsvára. Ez így ismét egy ideológiai üggyé válik, és részint ezt az ideológiát terjeszti az orosz ortodox egyház is, amellyel az Orbán-kormány már a kétezertízes évek közepén szövetséget kötött.

Élvezi, hogy tényező lett

Direkt36 oknyomozó portál még 2018-ban próbált utánajárni annak, miért közeledett 2009 után Orbán Putyin felé. A lap akkor több, Orbánt személyesen ismerő forrással beszélgetett. Ez alapján írták azt, hogy a kormányfő a saját környezetének azzal magyarázza az oroszokhoz való közeledést, hogy így akar erősebb pozíciót szerezni Magyarországnak a nemzetközi porondon. "Szerinte gazdasági előnyök származnak az orosz kapcsolatból, és a velük kialakított szoros viszony javíthatja az ország alkuhelyzetét a nagyobb nyugat-európai országokkal és az amerikaiakkal szemben is. A miniszterelnök az őt ismerők szerint kifejezetten Ez a nyugati jólét azonban az elmúlt több mint három évtizedben nem valósult meg. Orbán felismerhette, hogy ha nem akar egy örökké lemaradó, befolyás nélküli, B-ligás ország vezetői szerepében lenni, akkor olyan jövőképet kell felvázolnia, ami a nyugati modellel szembemenve kínál alternatívát. Ha tehát a nyugati jólétet nem tudta széles körben biztosítani, akkor a régi értékekre visszanyúló, "keleties" paternalista államot kínálja fel cserébe.

A sokáig áhított Nyugat képe így válik ellenponttá, egy olyan képzeletbeli világgá, amit nem azért nem érünk utol, mert ahhoz nem elég jó a kormányzás, hanem azért, mert nem is akarjuk utolérni. Ehhez kapcsolódik az a propaganda, ami Nyugat-Európát egy egyre inkább iszlamizált, már nem európai kontinensnek rajzolja le, szemben a "magyar modellel", ami a keresztény európaiság utolsó mentsvára. Ez így ismét egy ideológiai üggyé válik, és részint ezt az ideológiát terjeszti az orosz ortodox egyház is, amellyel az Orbán-kormány már a kétezertízes évek közepén szövetséget kötött.

Élvezi, hogy tényező lett

Direkt36 oknyomozó portál még 2018-ban próbált utánajárni annak, miért közeledett 2009 után Orbán Putyin felé. A lap akkor több, Orbánt személyesen ismerő forrással beszélgetett. Ez alapján írták azt, hogy a kormányfő a saját környezetének azzal magyarázza az oroszokhoz való közeledést, hogy így akar erősebb pozíciót szerezni Magyarországnak a nemzetközi porondon. "Szerinte gazdasági előnyök származnak az orosz kapcsolatból, és a velük kialakított szoros viszony javíthatja az ország alkuhelyzetét a nagyobb nyugat-európai országokkal és az amerikaiakkal szemben is. A miniszterelnök az őt ismerők szerint kifejezetten élvezi a nagyhatalmak közötti manőverezést, aminek egyrészt az az oka, hogy a hazai belpolitikát már évek óta unalmasnak tartja, másrészt meg van győződve a saját rendkívüli vezetői képességeiről, és ezt szűkebb körben nyíltan hangoztatja is" – írta akkor a lap. 2018 óta Orbán még inkább teret kapott a nemzetközi térben, legalábbis ami a médiateret illeti. Nevét nemcsak Európában, de az Egyesült Államokban is megismerték, ahol a trumpisták egy része isteníti, az EU 

fenegyerekeként vagy éppen az európai populista-szélsőjobboldal ikonjaként rendszeresen szerepel a nemzetközi politikai sajtóban. De csak azért, mert a médiatérben neve lett, a nemzetközi porondon nem lett nagyobb játékos: közvetlenül a háború kirobbanása előtt Putyinnal tárgyalt, amit egyfajta békemisszióként kommunikált, majd az ezt követő sajtótájékoztatón némán tűrte a mellette álló Putyin EU-és NATO-ellenes kirohanásait.

Jóllehet Orbán gyakran utal arra, mennyire fontosak az európai (szélsőjobboldali) szövetségesei, és tesz is azért, hogy ezeket a szövetségeseket erősítse – azok után, hogy a Néppártból kilavírozta magát. A NER érdekeltségébe tartozó MKB Bank - minden bizonnyal Orbán "kérésére" – kölcsönt folyósított az akkor még nyíltan Putyin-párti Marine Le Pen francia szélsőjobboldali politikus kampányához. A Fidesz sikernek állítja be az olasz jobboldal győzelmét, azon belül is Giorgia Meloni sikerét, mintha az részben Orbán érdeme volna.

Pedig egyáltalán nem annyira egyértelmű, hogy az európai szélsőjobb erősödése mennyire kedvez majd Orbánnak. És nem csak azért, mert olasz politikusként Meloni eleve fajsúlyosabb szereplő lesz a nemzetközi porondon, mint Orbán, akinek a szerepe ezáltal csökkenhet, hanem amiatt is, mert korántsem biztos, hogy ugyanabba az irányba tartanak: Meloninál úgy tűnik, hogy a NATO és az EU felé is elkötelezett, aki támogatja a szankciókat. Sok minden eldőlhet majd azon, hogy az EU hogyan viszonyul Meloniékhoz, aki valószínűleg ez alapján dönt majd arról, hogy Orbán vagy Brüsszel felé húz-e majd.

Mindenképpen kell bűnbak, de az nem jöhet Keletről

Orbán Moszkva-kompatibilis politikájára a folyamatos bűnbakképzésen alapuló kommunikáció is kézenfekvő magyarázat lehet. Ennek a kommunikációnak a lényege, hogy a kormányzatnak mindig kell találnia valamit, amiről el tudja hitetni, hogy az minden rossz eredője. Sok ilyet láttunk már az elmúlt tizenkét évben: Gyurcsány Ferenc, az elmúltnyolcév, Soros György, az illegális migránsok, Brüsszel, a “brüsszeli bürokraták”. Sőt bármilyen, az embereket negatívan érintő kormányzati intézkedés esetén az a koncepció, hogy fel kell mutatni egy bűnbakot, meg kell fogalmazódnia egy vádnak, amivel igazolható az intézkedés jogossága.

A bűnbakok szerepe, hogy a választópolgárok egy vélt vagy valós probléma mögött még véletlenül se lássák hibásnak vagy felelősnek a kormányt, éppen ellenkezőleg: a kormány narratívájában ilyenkor a politikai döntéshozók, mint megmentők tűnnek fel. A harc pedig, amit a kormány folytat a vélt vagy valós ellenfeleivel, sokszor a bűnbakjaival szemben, lehet szabadságharc, de lehet egy végtelennek tűnő, soha véget nem érő küzdelem is. Ha a választó elhiszi, hogy csak a kormány tud szembeszállni ezekkel a démonokkal, akkor a Fidesznek nyert ügye van. Ez egy végtelenül egyszerű képlet, a Fidesz pedig már mesterien alkalmazza, gyakorlatilag csak ehhez nyúl, nekik ez minden politikai kihívásra a gyógyír.

Az orosz–ukrán háborúnak egyértelműen vannak olyan következményei, amelyek a gazdaságban, így az emberek mindennapjaiban is lecsapódnak és rosszul érintik az embereket. Ugyanakkor közel sem mindenért a háború a felelős. A forintot például éveken át tudatosan gyengítette a kormányzat, és az infláció sem csak a háború miatt szabadult el, a benzinárat is már egy évvel ezelőtt meg kellett fognia a kormánynak. És ennek ellenére minden felelősséget a háborúra hárítanak, mert ez pontosan beleillik a bűnbak-politikába. A forint gyengülését, az elszabaduló inflációt és energiaárakat is mind a háború nyakába varrta, még nevet is adott a gyereknek, így született meg a “háborús infláció”.

Csakhogy a háborút Oroszország robbantotta ki. Egy olyan állam, amellyel az elmúlt években az Orbán-kormány a korábbiaknál jóval szorosabb viszonyt alakított ki – annak ellenére, hogy a kormányfő régen még hallani sem akart arról, hogy Magyarország “a Gazprom legvidámabb barakkja” legyen. És miközben Oroszországhoz (és Kínához) közeledett és az országot is sok tekintetben az orosz politikai modellhez igazította, ellenfeleket (bűnbakokat) kreált azokból a szereplőkből, akik Putyin ellenfelei is. Ilyen például “Brüsszel”, a nem republikánus vezetésű Egyesült Államok és egy sor más nyugati szereplő. Amikor Putyin úgy döntött, hogy Oroszország lerohanja Ukrajnát, Orbán Viktor ha akart volna, akkor sem tudott volna 180 fokos politikai fordulatot venni, mert addigra a Fidesz ideológiailag már súlyosan be volt ágyazódva az orosz valóságértelmezésbe, amelyben a hanyatló Nyugat és a rossz döntéseket hozó brüsszeli bürokraták központi szerepet játszanak.

Mindeközben a kormányzati kommunikáció képlete változatlan maradt, hiszen bűnbakra szükség van. És bár Oroszország robbantotta ki a háborút és Putyinon múlik, hogy az mennyire eszkalálódik (valamint az európai gázcsapot is Putyin csavargatja), a kormány mégsem az orosz elnököt hibáztatja, hanem a háborút tette meg bűnbakká – mintha az önállóan létezne, mintha csak úgy hirtelen a semmiből előbbukant volna egy háború. Mostanában Orbán azt is hangoztatja, hogy a háborúnak csak Oroszország és az USA megállapodása vethetne véget, tehát a felelősséget Európán kívülre tolta.

Ennek a bűnbakképzésnek az első lépése volt, hogy a háború kialakulásáért és folyásáért Orbán tudatosan összemosta az orosz és az ukrán felet, mi több, Zelenszkijt tette meg saját politikai ellenfelének. Ezzel lényegében irányt is adott a jövőbeni, Oroszországgal rendkívül engedékeny, a Nyugattal viszont súlyosan kritikus politikájának. A saját mozgásterét is leszűkítve ekkortól már nem is kommunikálhatta volna azt, hogy Oroszország a hibás. De kellett egy bűnbak, amit csak a “másik oldalon” talál meg, hiszen nem csinálhat bűnbakot abból a Putyinból, akivel az évek alatt összemelegedett. Még akkor se, ha nem Orbán volt az egyetlen európai vezető, aki közel került az orosz elnökhöz.

Ezért lett bűnbak a Nyugat “elhibázott szankciós politikája”, ami ellen tűzzel-vassal harcolni kell – annak ellenére, hogy azokat a Fidesz is megszavazta. Ráadásul ez Orbán korábbi álláspontjával is összhangban van, hiszen ő már 2014-ben azt hangoztatta, hogy az Oroszország elleni szankciókkal Európa lábon lőtte magát. Márpedig ha már 2014-ben is a szankciók ellen érvelt, miért változtatná meg most az álláspontját? Azzal saját magát hazudtolná meg. Ez tehát – bármennyire is furcsán hangzik – egy nagyon is következetes politika a részéről.

Ha az Orbán-kormány látványosan változtatna ezen a politikáján és nem az EU-t hibáztatná, akkor a kommunikációs képletbe is hiba csúszna, hiszen egy olyan szereplő, Putyin lenne a hibás, aki a Fidesz hosszú éveken át épített ellenség-regiszterében nem szerepel. Ha ilyen szögből nézzük, akkor a kormányzati propaganda több eleme is érthetővé válik. Például az a kormányzati álláspont, miszerint a szankciók többet ártanak Európának, mint Oroszországnak, vagy akár az olyan, egyébként értelmezhetetlen bírálat is az EU felé, miszerint a “brüsszeli bürokraták nem ezt ígérték”. Ebben a megközelítésben tehát nem feltétlenül arról van szó, hogy Orbán a Kreml trójai falova, pusztán arról, hogy a saját politikai agendájához hű maradt, arról már nem tud és nem is akar letérni. Ettől függetlenül minden olyan megszólalása, ami bontja az európai egységet, valójában Oroszország céljainak kedvez, így ha akarja, ha nem, de mégiscsak Putyin trójai falóvává vált.

Ez a politika csak akkor lehet számára sikeres, ha a háború, az oroszok és az ukránok megítélésével kapcsolatban az európai közhangulat a jövőben radikálisan megváltozik, vagy a magyarok lesznek még inkább elégedetlenebbek a szankciókkal – függetlenül attól, hogy Oroszország mennyire áll majd nyerésre a frontokon, vagy mennyire nem. Így pedig már érthető az is, miért olyan fontos Orbánnak az energiaszankciókról szóló, és borítékolhatóan manipulatív kérdésekből álló nemzeti konzultáció.

 

 

Az Amerika-ellenesség folytonossága Mo-on

  • A második világháború idején a magyar antiszemiták – a náci propaganda hatására - abban az összeesküvés elméletben hittek, hogy mind a Szovjetuniót, mind az Egyesült Államokat a zsidó háttérhatalom rángatja dróton.
  • Az ötvenes években az Egyesült Államok lett a szocialista országok harcias, sátáni ellenfele és a Szovjetunió védte meg a „Béketábort” az amerikai „fasizmustól”.
  • A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években Amerika már inkább a romlottság szimbóluma: a bűnözés, a drog, az erkölcstelenség hazája, amely a szocialista tábor fiataljait a rock-beat zenén, a pacifista, hippis és laza életstíluson keresztül kívánta megrontani.
  • A nyolcvanas évek végétől kezdve 2022-ig a Nyugat-ellenes nacionalista jobboldal számára az Egyesült Államok egyet jelentett a liberális globalizmussal, vagyis a nemzeti sajátosságokkal mit sem törődő kapitalizmussal.
  • 2022-ben újra előkerült a magyar jobboldal szélsőségeseinek gondolatvilágában - a putyini propaganda erőteljes hatására - a cionista-amerikai összeesküvés elmélete, amely a náci-zsidó(!)-ukrán hatalommal összefogva támadt rá az "egyetlen igaz keresztényi országra" a világon: Oroszországra…

Ne csodálkozzon a Fidesz, ha az ösztönös indulatokra rájátszó, a primitív Amerika-ellenességnek utat engedő politikája visszaüt rá és a rasszista szélsőségesek Orbánt nem a rossz politikája, hanem az állítólagos cigány-zsidó származásáért fogják támadni!

Putyin és Ferenc József

Az Osztrák-Magyar Monarchia és a putyini Oroszország közötti párhuzamosságok nem nyilvánvalók, de tanulságosak lehetnek. Ezért érdemes előbányászni néhány elfeledett történelmi tényt:

  • A XIX. század második felében a cári Oroszország volt a Balkánt és Kelet-Közép-Európát destabilizáló külföldi nagyhatalom. Egyfelől a mindenkori cár szent kötelességének tartotta a görög-keleti vallás egykori központjának, Konstantinápolynak (Isztambulnak) a felszabadítását az iszlám fennhatóság alól, másfelől a pánszláv testvériség eszméjéből kiindulva az orosz nagyhatalom feladatának tartotta a Balkánon a török uralomnak, Közép-Európában az Osztrák-Magyar Monarchiának alávetett szláv népek megsegítését és felszabadítását.
  • Akkor az Oszmán-Török állam volt Európa fejlődésképtelen, beteg embere és Oroszország volt a gazdaságilag gyorsan gyarapodó, olyan csúcsteljesítményre képes állama, amely képes volt 12 év alatt kiépíteni a 9000 kilométernél hosszabb transzszibériai vasútvonalat. De azóta fordult a kocka és a putyini agressziót már jóval megelőzően Oroszország volt Európa és a világ gazdaságilag „beteg embere” és Törökország - minden válságával együtt – a közel-keleti térségben a nagyhatalmi szerepre törekvő országa.
  • Ukrajna könnyű prédának ígérkezett, akárcsak Bosznia-Hercegovina az Osztrák-Magyar Monarchia számára.
  • Ferenc József a „keresztény lakosság védelmének” ürügyével 1878-ban elfoglalta (okkupálta) a muzulmánok által is lakott Bosznia-Hercegovinát, majd 1908-ban ezt követte a bekebelezés (annexió) kiváltva ezzel a boszniai szerbek ellenállását. Ez az annektálás elleni heves tiltakozás vezetett aztán a Monarchia trónörökösének, Ferenc Ferdinándnak a meggyilkolásához. Az orosz-ellenességtől vezérelve az Osztrák-Magyar Monarchia azzal gyanúsította meg, utólag már tudhatóan indokolatlanul Szerbiát, hogy ott tervelték ki a terrorcselekményt, aminek a folyománya a hadüzenet lett Szerbia ellen. Azonban mindenki meglepetésére a sokkal kisebb, gyengébbnek tűnő szerb királyság visszaverte a Monarchia haderejét, sőt mi több a szövetségeséhez fordult segítségért Oroszországhoz, majd annak szövetségeseihez: az antanthoz.
  • A kölcsönös hadüzenetek láncreakciója vezetett a központi hatalmak és az antant közti „Nagy Háborúhoz”. Ebben a szemben álló felek minden rendelkezésre álló erőforrást a háború szolgálatába állítottak. Ezt a központosított, állami elosztáson alapuló, joggal, szociális helyzettel és emberélettel mit sem törődő politikai struktúrát hívhatjuk Hadiállamnak.
  • A mai globális kereskedelem és kommunikáció világában már csak egy „klasszikusnak” tekinthető Hadiállam létezik, az elvileg önellátásra is alkalmas Oroszország. A Hadiállam vezérelvű, a hatalom monopóliumát gyakran az egyház ideológiai támogatásával gyakorló, hazafias érzelmektől túlfűtött militarista-bürokratikus berendezkedés (ami félő, hogy Orbánnak is nagyon az ínyére volna). A probléma vele az, hogy a cápához hasonlóan, csak előre tud úszni; nem képes visszafordulni, visszavonulni, mert az általa dicsőitett hadi erények közt nem szerepel a nőket lenéző vitéz férfihoz méltatlan kompromisszumkészség.
  • Az orosz-ukrán konfliktusnak tehát három kimenete létezhet: vagy világháború, vagy Oroszország karanténba zárása, a Szovjet-Oroszországot körülvevő „egészségügyi határzár” („cordon sanitaire”) mintájára, vagy Oroszországnak – a ferenc-józsefi Monarchiához hasonló – részekre való felbomlása.

 

A magyar egyházaknak is fel kell készülniük a humanitárius válságra!

https://www.facebook.com/watch?v=485598845439372

Ferenc pápa a "Szegény egyházat akarok. Egyházat a szegényekért"-elv jegyében hagyja, hogy éjszakánként a Szent Péter bazilika árkádjai alá bevackolják magukat a hajléktalanok és több római templomban melegedőket és ételosztó helyeket alakítsanak ki a nélkülözőknek. - Mennyire utálja ezért (is) pápát a Közép-, és Kelet-Európa a nacionalista, hierarchikus államhoz dörgölőző katolikus főpapság... Pedig erre lesz szükség már most télen is Magyarországon! Ráadásul az Egyház népszerűségének is jót tenne!

https://www.facebook.com/watch?v=485598845439372

Donáth Anna javaslata és a Norvég Alap esete

Mi a demokrácia lényege? Hogy ne lehessen egyetlen politikai-gazdasági-egyházi intézménynek sem kizárólagos hatalmi monopóliuma! A polgári-liberális demokrácia nem más, mint a hatalmi elit teljhatalmának és szuverenitásának korlátok közé szorítása választásokkal, a végrehajtó hatalom (=kormány) országgyűlési, bírói és a média általi ellenőrzésével. Ezzel áll szemben a „vezérelv”, amely valamilyen létező; vagy létező, de eltúlzott; vagy egyszerűen kitalált vészhelyzetre hivatkozva korlátlan hatalmat biztosít az uralkodónak, illetve a mögötte álló elitnek. A vezérelvű politika nem tűri a kontrollt, mert vagy „Isten kegyelméből”, vagy a mögötte álló „homogén társadalom” fikciójából indul ki. Ezért gyűlöli minden vezérelvű politika az „egységes nép-nemzetnek” már a létükkel is ellentmondó kisebbségeket, önkormányzatokat és civileket… no meg a kívülről érkező „belügyekbe való beavatkozást”.

Most ott tartunk, hogy az Európai Unió megelégelte a vezérelvű orbáni rendszer Unió-, és demokráciaellenségét és csak szigorú ellenőrzés mellett adna pénzt. Mivel csak a pénzosztogatáshoz, de az ország hosszú távú érdekeit szem előtt tartó kormányzáshoz nem értő Orbán-kormány elvesztette az adójukat közös kasszába fizető európaiak bizalmát, ezért Donáth Anna az alábbi javaslattal próbálta menteni a menthetőt, hogy: "a pénzekre végre közvetlenül /az Európai Unió-nál/ is pályázhassanak az önkormányzatok, a helyi vállalkozók és a civil szervezetek!"

Bárcsak lenne foganatja a konstruktív javavaslatnak, de ismerve Orbán Viktor beállítottságát ennek vajmi kevés az esélye; emlékezzünk a Norvég Alap históriájára!

Inkább veszni hagyja a pénzt, csak ne kelljen osztoznia rajta („Ó borzalom!”) a kormánytól független civilekkel…

https://hu.euronews.com/2021/08/04/elveszitette-magyarorszag-a-norveg-alap-77-milliard-forintos-tamogatasat

 

 

https://hu.euronews.com/2021/08/04/elveszitette-magyarorszag-a-norveg-alap-77-milliard-forintos-tamogatasat

Az erőszaktevők iránti perverz vonzódásról

HVG – 2022. szeptember 15.

Hegedűs Dániel: Oroszország még közvetlen katonai fenyegetés nélkül is biztonsági kockázatot jelent

A központi kérdés az, hogy az Unió ki akarja-e szolgáltatni magát Moszkva politikai zsarolásának, vagy ezt biztonsági fenyegetésnek tekinti, és megpróbálja függetleníteni magát ettől – mondja Hegedűs Dániel, a German Marshall Fund elemzője.

HVG: Mit kezdhet az Európai Unió azzal a dilemmával, hogy hiába próbál menekülni egy autokrácia függőségéből, csak más autokraták karjaiba tud rohanni? Európa csak úgy tud leválni az orosz energiahordozókról, ha például iráni gázt vásárol, ha pedig a környezetbarát technológiák felé akar elmozdulni, akkor Kína ritkaföldfémvagyonától kezd függeni.

Hegedűs Dániel: Úgy látom, van egy különbség a jelenlegi Oroszországtól való energiafüggés, illetve ennek alternatívájaként más, szintén nem demokratikus államoktól mint energiaszállítóktól való függés között. Nyilvánvalóan lehetetlen kizárólag demokratikus partnerekkel kereskedni. De szerintem nagyon nagy különbség van aközött, hogy egy rezsim nem demokratikus, és aközött, hogy a nemzetközi rendszer alapvető szabályait veszi semmibe és rúgja fel, beleértve a támadó háborúnak az ENSZ Alapokmányában megfogalmazott tilalmát. Ebben a tekintetben nem lehet semmilyen formában egyenlőségjelet tenni Oroszország és – mondjuk – Algéria közé, amely egyébként az Öböl menti országok mellett talán a leggyakrabban emlegetett potenciális földgázexportőr. Spanyolország és Portugália azt szorgalmazza, hogy épüljön ki egy észak–déli irányú gázvezeték is az Európai Unión belül Németország és az Ibériai-félsziget között. Ezek az országok már régebben importálnak energiát Algériából, és megvan a megfelelő kikötői infrastruktúrájuk is a cseppfolyósított földgáz fogadására, amiből egyébként szintén hiány van az Európai Unióban. Ez valószínűleg egy sokkal reálisabb forgatókönyv, legalábbis rövid távon, mint Irán.

Persze a komoly szénhidrogénkészletek felett rendelkező országoknak a nagy része, legyen szó például Azerbajdzsánról, nem demokratikus, de az Európai Uniónak jelenleg nem jó és rossz között, hanem nagyon rossz és kevésbé rossz között kell választania. Hosszú távon a megújuló energiaforrások arányának a bővítése az, ami a fosszilisenergia-függőséget csökkentheti. Oroszország a nemzetközi jog szerint egy illegális támadó háborút folytat, az energiaköteléket pedig az Európai Unióval szembeni zsarolásra használja, így tehát nem lehet a kettő közé egyenlőségjelet tenni.

HVG: Meddig tarthat ki Európa az elvei mellett?

Nem gondolom, hogy feltétlenül csak elvi alapú politizálást láthatunk az Európai Unió részéről, szerintem a brüsszeli politikai döntések mögött markánsan érdekalapú megfontolások is húzódnak. Kevés realistább megközelítése van a nemzetközi politikának, mint hogy ha azt a saját biztonságunk szempontjából alakítjuk. Oroszország jelenleg biztonsági fenyegetés, nemcsak Ukrajna, hanem az uniós tagországok számára is. Ebből a szempontból a balti államoknak, Lengyelországnak, Csehországnak, Romániának a véleménye meglehetősen egyöntetű és határozott.

De még csak közvetlen katonai fenyegetésre sincs szükség ahhoz, hogy biztonsági kockázatként tekintsünk Oroszországra,hiszen a Gazprom jelenleg sem egy megbízható szállító, miközben Putyin az energiaszállítás kérdését politikai zsarolásra használja. Oroszország jelenleg egyáltalán nem teljesíti a megkötött szállítási egyezményeket, még olyan stratégiai partnerekkel szemben sem, mint Németország.

Semmi garancia nincs arra, hogy ha enyhítik vagy felmondják az Oroszországgal szembeni szankciókat, utána Moszkva valóban teljesíteni fogja szerződéses kötelezettségeit, és ellátja energiával az Európai Uniót. Könnyen lehet, hogy további követelésekkel áll elő, és például újabb feltételként szabja az Ukrajnának nyújtott katonai és gazdasági segítség leállítását. 

A központi kérdés az, hogy az Európai Unió ki akarja-e szolgáltatni magát Oroszország politikai zsarolásának, vagy ezt teljesen egyértelműen biztonsági fenyegetésnek tekinti, és megpróbálja függetleníteni magát ettől. Ez pedig nem érték-, hanem nagyon komolyan érdekalapú politizálás.

HVG: Ilyenkor jön Oroszország érve, hogy a biztonsági fenyegetés először őt érte, mert a NATO túlságosan megközelítette a határait, és inkább az Európai Uniónak kellene akceptálnia az orosz szempontokat.

Erre egy orbáni hasonlattal azt tudom mondani, hogy egy kocsmai verekedésben nem az a kérdés, ki szólt be először a másiknak, hanem hogy ki az, aki éppen üt minket. Eléggé Stockholm-szindrómás azoknak a hozzáállása, akik úgy gondolják, hogy habár Oroszország folyamatosan fenyegeti a kelet-közép-európai régió államait, ennek ellenére a hiba bennünk van, és nekünk kellene még jobban alárendelnünk a saját érdekeinket az erőszaktevőnek, hogy az esetleg változtasson a magatartásán. Semmi más nem történt, mint hogy a régió szuverén módon döntött az euroatlanti integrációja mellett, miközben a másik oldalon Oroszország szemmel láthatóan egy erőszaktevő.

Teljesen logikus és nyilvánvaló, hogy ez a hozzáállás csak megerősíti Oroszországot abban, hogy az erőszak alkalmazásával és a fenyegetőzéssel képes érvényesíteni az érdekeit, és elérni a célját. Ha elfogadnánk, hogy a NATO 1990 utáni keleti bővítése geopolitikailag megengedhetetlen és hibás lépés volt, azzal megkérdőjeleznénk Magyarország NATO-csatlakozásának a jogosságát is, vagyis a magyar választópolgárok szuverén döntése helyett a Kreml kezébe adnánk annak meghatározását, hogy a magyar állam milyen stratégiai döntéseket hozhat geopolitikai pozíciójáról és szövetségi rendszereiről. Márpedig ez az álláspont összeegyeztethetetlen Magyarország szuverenitásával és az alaptörvény szövegével is.

HVG: Az európai kormányok viszont árgus szemekkel figyelik a mögöttük álló választópolgárok számát, és kérdés, hogy ők meddig tartanak ki, ha az energiaárak megfizethetetlenek, a tél hideg, ráadásul Európa egyik vezető államában heteken belül a szélsőjobb kerülhet hatalomra.

Ebben teljesen egyetértek, és én is nagyon félek, hogy az olasz választás után egy magyar–olasz oroszbarát tengely alakulhat ki az Európai Unióban. Mellette ott vannak még a közelgő bolgár választások, és a szlovák kormány összeomlását követően az esetlegesen előrehozott választások, amelyek ugyanúgy oroszbarát erők kormányra kerüléséhez vezethetnek. Az előttünk álló potenciális forgatókönyvek között valóban bőségesen vannak olyanok, amelyek meglehetősen sötétek. Éppen ezért alapvető fontosságú, hogy az Európai Uniónak és tagállamainak legyenek politikai megoldásaik a válságra, és képesek legyenek koordinált lépésekre az elszabadult energiaárak megfékezésére. Az energiaszállításokról folyó vita nem pusztán egy demokrácia és diktatúra közötti ideológiai vagy értékalapú konfliktus. Az európai álláspont a biztonságra való törekvést szolgálja, ami pedig – a realista iskola szerint – az államok legfontosabb célja a nemzetközi kapcsolatokban.

 

süti beállítások módosítása