Az összes liberalizmus és globalizmus-elleni politikai irányzat: az 1950-es évek (csak nevében internacionalista, de igazából bezárkózó) rákosistáitól a Fideszig azt állítják, hogy Magyarországnak, amennyire csak lehet politikailag „szuverénnek” és gazdaságilag önellátónak kell lennie.
A koncepció hátterében az „állam-fetisizmus” áll, vagyis a piaci/liberális rendszerrel szakító, „totális”, tehát központilag irányított, jegyrendszer-szerű elosztáson alapuló állam kiépítésének vágya áll, másfelől a kamaszosan torz önkép: egyfelől a nagyképűség, miszerint a magyar kormánynak kijár ugyanaz a „tekintély”, mint a világ nagyhatalmait képviselő kormányoknak, de ugyanakkor egyfajta túlzó kishitűség is, miszerint a magyarok büszke önérzetét állandóan táplálni kell (akár történelem hamisítással is), mert a globalizmus "végzetesen" fenyegeti a magyar identitást. Vagyis összemossák a nemzeti érzést a nemzetállammal, és amíg az utóbbinak a szerepe és súlya csökken a nemzetközi viszonyrendszerben, addig a nemzeti identitás - tegyük hozzá szerencsére - az államtól független kulturális és érzelmi közösségi érzés.
Az a baj, hogy a fideszes „csak a külcsínre, de a belbecsre már nem adó” politizálás megbosszulta magát: az egészségügy és oktatásügy csak egyéni, heroikus erőfeszítések révén maradt működésképes és most úgy látszik, hogy a Fidesz-állam alkalmatlanná vált a feladatok tervszerű és humánus kezelésére.
A járvány annyi pozitívummal járhat, hogy rávilágít arra a tényre, hogy a magyarság önállóan nem, csak az európai közösség tagjaként maradhat életképes!