Tamás Gáspár Miklósnak a Mérce honlapján 2021. december 25-én megjelent, „Két évtized” című tanulmánya a nagytudású szerzőnek a nyugati civilizációval kapcsolatos zavarba ejtő ambivalenciájáról tanúskodik. A 2001-től 2021-ig tartó időszakról úgy tartja, hogy: „a civilizáció ebben a két évtizedben egyre csak hanyatlott. A közélethez… nélkülözhetetlen történeti tudás megszűnt”. Az esszéből megtudhatjuk, hogy a romlás mégsem totális, mert: „Nyugaton döbbenten (némelyek irigyen) bámulják a mai Kína világnézeti fejlődését, amely a maoista forradalom után visszatér a klasszikus forrásokhoz.” Másutt: „a „dekadens baloldal” (más jelzővel aligha lehet illetni) egymás után szünteti meg, tiltja be az ókortudományi, klasszika-filológiai tanszékeket az amerikai egyetemeken (mert a görög-római ókor a XIX. században keletkezett rasszizmus vétkébe esett), szemben egyébként a szocialista-kommunista-anarchista munkásmozgalom hagyományával, amely a teljes örökséget követelte valaha a proletariátusnak – és mindenkinek.”

TGM a történeti tudás megszűnését és a parlamenti kormányzás összeomlását a fejlett kapitalista jellegű európai és amerikai liberális parlamenti rendszerekre vonatkoztatja csak. Ezt írja: „miután a 2008-i válság állami beavatkozást követelt, kiderült, hogy a minisztériumokban, parlamenti bizottságokban, pártközpontokban nem találhatók elmék.” Olyan figurák kerültek elő, mint Donald Trump, vagy Emmanuel Macron, de – folytatja TGM - „ezekkel az „államférfiakkal” összehasonlítva a félelmetes diktátor, Putyin valóságos óriás.” Mitöbb a liberális francia „világi köztársaság”-ban ”…eközben tombol az 1945 óta nem látott nyílt és brutális fasizmus, élén az elavult történelmi típusnak tartott tankönyvi pszichopatával.” (t.i. Macronnal! – O.J. megjegyzése).

Tamás Gáspár szerint nincs demokrácia Nyugat-Európában, csak elkorcsosult „képviseleti kormányzat” és az „új „elitek” – a nagy korporációk tájékozott, kozmopolita, dúsgazdag szakemberei, a kormányzatok általában konzervatív, de a „pártpolitikától” viszolygó, a parlamenti ügymenetet (joggal) lenéző, jól képzett hivatalnokai továbbá a nagy egyetemek, kutatóközpontok, szakfolyóiratok fiatal tudósai… megpróbálják az államokat Max Weber-i szakmai gépezetté alakítani, aminek mintája természetesen a tág értelemben vett természettudomány és a matematizálható, empirikus társadalomtudomány. Ez a forrásaitól elzárt, eszményeitől elszakított, minimumra redukált „fölvilágosodás” (potenciálisan: „fölvilágosult abszolutizmus”) viszont háttérbe szorult az utóbbi időszakban kibontakozó vírus-járvány, környezeti katasztrófa és a migráció okozta válságok miatt.

Vajon nem mond ez ellent Tamás Gáspár kiindulópontjának? Úgy látszik mégiscsak volna itt civilizáció, kormányzóképes elit és potenciális kormányzási forma: a fölvilágosult abszolutizmus, de az a „fránya” képviseleti rendszer, a parlamentarizmus – aminek a megerősítéséért különben a magyar egyesült ellenzék életre-halálra küzd – mindezt akadályozza.

Konzervatív, állam-központú/etatista fordulatnak tűnik ez annál a Tamás Gáspár Miklósnál, aki korábban összekapcsolta a marxi szabadság-, illetve a munkamegosztás-nélküli társadalom eszményt a párizsi 1968-as diáklázadás anarchista és hedonista életmód-követeléseivel! Úgy tűnik TGM nem elemezte ki a saját pálfordulását, hiszen tulajdonképpen nem is a „konfliktusokat generáló” civilizáció” vált lehetetlenné, hanem szerinte maga a lázadás és a forradalom, ezt írja: „érző és gondolkodó fiatal emberek, az „értelmiséginek” szidalmazott belső száműzöttek kisebb csoportokba húzódnak, elvonulva, mint a Dekameron elbeszélői. Itt nem éledhetnek újra a XX. század elejének nagy folyóiratai, irodalmi és filozófiai mozgalmai – amelyek hátterében mindig a szocializmus rejtett ereje állt, ami rég elszivárgott - csak a „szecesszió”, a kivonulás, az elfordulás, a hátat fordítás, az ironikus mosoly fátyla mögött a legvadabb megvetés. Olyan rég nem hallott szavak válnak időszerűvé, mint a „mélabú” és az „ábránd”.

Ugyanakkor Tamás Gáspár Miklós nem vált teljesen rezignálttá. Bár részben a liberális parlamenti demokráciákra, részben a saját alkotói tevékenységére is vonatkozik az írása kezdőmondata, miszerint „már több mint húsz év eltelt ebből az évszázadból, és nem alkottunk semmit”, mintha mégis talált volna egyfajta kivezető utat. „…a Kínai Népköztársaság új politikai filozófusainak kutatásai, amelyek a vetélkedő vesztfáliai rendszer helyett „az égalatti” ókori kínai koncepciójára támaszkodnak: ez az alárendelt hatalmak kulturális betagozódása (írásrendszer, hierarchikus-intellektualista hagyomány, alkalmazkodó szokásrend), lehetőleg erőszakmentesen. Ezért nem bomlott Kína nemzetállamokra. A nagyon érdekes kínai teoretikusok a Nyugat erejének és problémáinak forrásait az ókorban keresik (talán majd állást is kínálnak a munka nélkül maradt amerikai klasszika-filológusoknak…), és nagyobb erőfeszítés nélkül rábukkantak persze Thuküdidésznél arra a fordulatra, amelynek során a Periklész utáni „demagógok” úgy szereztek többséget, hogy megígérték a meghatározó csoportok érdekeinek kielégítését (ami különbözik a közjótól, és gyakran szemben áll vele; ha mindig a közvetlen érdek érvényesült volna, ma nem állna egyetlen ókori és középkori templom, palota se, mindaz a lenyűgöző szépség és büszke bölcsesség eltűnnék, ami vigasztalhat  bennünket a civilizáció nyomorúságáért). De a kínai (régi és új) teoretikusok éppen a harmónia és a civilizáció azonosságában (tian hszia) hisznek, a filozófus-hivatalnokok által vezetett racionális állam küldetésében.”

Egyre inkább az lehet az érzésünk, hogy a szociális érzékenységű, de a szellemi arisztokratizmusba zárkózó, a Nyugatból kiábrándult Tamás Gáspár Miklós elfogadná azt a bizonyos klasszika-filológusi katedrát Kínában…

https://merce.hu/2021/12/25/tgm-ket-evtized/