Az ukrajnai háború alapvetően az angolszász világ és Kína között húzódó eurázsiai térség újrafelosztásáról szól. A Putyin-korszakban a politikai, gazdasági, demográfiai szempontból egyre gyengülő Oroszország, amely hamarosan államcsőddel néz szembe, "dupla, vagy semmire" játszott Ukrajnában. Ha Oroszország el akarta kerülni egyfelől a muzulmánok, másfelől a kínai bevándorlók robbanásszerű térfoglalását, úgy saját kultúrája védelmében, - az utolsó utáni pillanatban - egyesítenie kellett az összes szláv nyelvben beszélő, illetve görög-keleti rítust követő embert. A probléma csak az, hogy Ukrajna nem a „cári-bolsevik” jellegű, lassan működésképtelenné váló „Szent Oroszországban” látja a megmentőjét, hanem az Európai Unióban!

Miért annyira vonzó az európai-paradigma sokaknak (kivéve az orbánistákat)? Mert az Európában található nyelvileg, vallásilag és kulturálisan különböző civilizációs „minibuborékok”, - bár sok belső viszállyal és háborúskodással - de egymásra megtermékenyítőbb hatással voltak, mint a birodalmi „nagybuborékok”. Az európai civilizáció az innovációinak okán és következményeként; gyarmatosítással, vagy anélkül, mintát adott Dél-Amerikától Új-Zélandig. Az európai civilizáció gyökere az ókori Rómáig vezethető vissza. Kétarcú ez a hagyomány: van benne egy köztársasági és egy császári oldal. Az utóbbiból fejlődött ki a bizánci-görög, majd a orosz cári államkultusz, de az előbbi, republikánus vonal hatott leginkább Nyugat-Európára (és Magyarországra): a latin nyelvűséggel, a római jog kereteivel, egyfajta parlamenti modellel és a liberálisan kezelt autonómiák áthagyományozásával. A sok kis vallási, nemzeti-nemzetiségi buborék aztán szó szerint „pezsgő” szellemi életet hozott létre, amelynek követése és továbbfejlesztése nélkül nem válhatott volna soha nagyhatalommá az alapjaiban európaias Egyesült Államok sem.

Az Egyesült Államok Barack Obama elnöksége óta viszont egyre kevésbé fókuszál Európára és Trump óta már egyértelműen a Kínával rivalizáló amerikai-brit-ausztrál angolszász civilizáció vezetőjeként határozta meg magát. Vagyis a La Manche-tól Kamcsatkáig terjedő területen lényegében Oroszország és az EU osztozkodik. Jellemző, hogy már Sztálin fejében is felmerült annak az ötlete, hogy miért álljon meg a győztes Vörös Hadsereg Berlinnél, ha elfoglalhatja Párizst? Földrajzi szempontból nézve Európa Eurázsiának nevetségesen kis kitüremkedése, viszont ami a lakosságszámot illeti: az orosz 145 millióval, a 450 milliós európai polgár áll szemben!

Abban az esetben, ha Oroszország gyengeséget mutat, vagyis képtelen lesz bekebelezni Ukrajnát, akkor esetleg fordulhat is a kocka és az Európai Unió diktálhat. Tény, hogy jelenleg Putyin érdemben csak az atomütőerővel rendelkező Franciaország elnökével, Európa „erős emberével”, Emmanuel Macronnal hajlandó tárgyalni. Ami egy érdekes és merész lehetőséget vet fel; ha nem Oroszország hatol be Európába, akkor esély nyílik Európának kialakítani a következő évtizedekben egy „új Római Birodalmat”, egy „Nagy-Európát”, amely az európai országokon túl részben, vagy egészben magában foglalná a Mediterráneumot (a Magreben túl Izraelt, Libanont, Szíriát) és „Szláviát” (a Visztulától a Bajkál-tóig). Ily módon Európa jelentőségében egyenrangúvá válna a többi civilizációs tömbbel: az angolszászokkal, a dél-amerikai térséggel, Kínával, Indiával, a muszlim térséggel, Dél-Kelet-Ázsiával és a Szaharától délre eső Afrikával.

Ne felejtsük el, hogy Oroszország legjobbjai Nagy Pétertől, a nyugatos, „zapadnyik” értelmiségen át Navalnijig Európa nagy barátai voltak...

Talán a „Putyin-Macron politikai tandem” nemcsak a nukleáris és vegyi háború veszélyét képes elhárítani, hanem új utakat találhat a geopolitikai katasztrófa megállításában és annak innovatív, új távlatokat nyitó kezelésében is!