Ara-Kovács Attila:
Tájkép csata után
2022. október 11.
A szerző a Demokratikus Koalíció európai parlamenti képviselője. 1953-ban született; filozófia, pszichológia és történelem szakokon végzett. Volt könyvszerkesztő, újságíró, diplomata. „Gorbacsovnak sikerült úgy feladni mindent, hogy ezzel együtt megőrizhette még a látszatot – egy birodalom emberi búcsújának látszatát. Most viszont úgy megy veszendőben minden, hogy Moszkvának már a látszat vigasza sem adatik meg, hisz emberséges arc helyett csak egy törpe maszkja bámul vissza ránk egy nevetségesen hosszú asztalvég távolából…”
Bár az oroszok ukrajnai vesszőfutása túl sok ideje tart már ahhoz, semhogy ne lehetne abból levonni bizonyos következtetéseket, mégis tanácsos óvatosnak maradni. Más megnyerni és más elveszíteni egy háborút, teljesen kimeríteni az ellenfelet vagy feláldozni az utolsó tartalékokat. És megint más ész nélkül rombolni, ahogy azt sok esetben épp Ukrajnában láttuk, illetve a megelőző években az orosz katonai elvetemültséget megtapasztaló Szíriában.
Mindemellett számot lehet vetni az oroszokra mért aktuális vereségek sorával; és azzal is, hogy jól látható: Putyin rendszere a háborútól távol, a hátországban sem tudja igazán kézben tartani a dolgait. Szinte annyi kellemetlen, néha szörnyű meglepetés éri őket otthon is, mint amennyit a fronton kénytelenek elszenvedni.
Oroszország akkor is szörnyű jövő előtt áll, ha megnyeri a háborút, s továbbra is Putyin foglya marad arra az időre, amíg kiürül az éléstár és végképp elszáll a közmondásos jobbágyi türelem. És akkor is garantált a szörnyű jövő, ha elveszíti a mostani, ukrán játszmát. Van különbség a két kimenet között, de az előbbi megoldás annyival tér csak el az utóbbitól, hogy mások szenvedése is lesz annyira fájdalmas, mint az oroszoké. Csekély vigasz…
Mindezekkel együtt felsejlik egy olyan jövendő Oroszország-kép is, ami egyáltalán nem hasonlít a maira, s ami elől nem csak az orosz elnök és a politikai elit, de tulajdonképpen az egész világ reménytelenül menekülni próbál. Milyen lesz tehát Oroszország, ha elveszíti ezt a háborút, s hogyan fog erre reagálni a világ? Az ukrán győzelmet leszámítva, talán mindennél fontosabb kérdések ezek mostanság.
Mindenekelőtt arra a kérdésre kell választ adnunk, mi lesz Ukrajnával, ha onnan az oroszok kitakarodnak? Az már ma sem kétséges, hogy az ukrán hadsereg győzelmei nagyot, ha nem épp óriásit nyomnak majd a latba. Az ország felvétele a NATO-ba, a háború megkezdése óta már nem csak ukrán, de eminens európai érdek is. Az is nyilvánvaló, hogy a háború alaposan átformálta az ukrán társadalmat. Ám Zelenszkij elnöknek nem lesz egyszerű egy olyan hadsereggel együtt élnie, mely aktuálisan Európa leghadrafoghatóbb, legprofesszionálisabb haderejévé nőtte ki magát. Egy ilyen hadsereg helyet kér magának az európai nap alatt, s több helyet kér majd hazájának a kelet-európai újrakezdés és átrendeződés majdani lázas hónapjaiban. Sokkal többet.
A transznyisztriai orosz bábállam végérvényes eltüntetése lesz az első ilyen következmény. De gondoljunk arra is, hogy az ország délnyugati peremén élő magyarok és románok biztonságpolitikai megítélése is egyedül attól függ majd, milyen politikát folytatott Kíivvel szemben Budapest és Bukarest. És Budapestnek és Bukarestnek jó ideig nem lesz beleszólása abba, ami határon túl élő kisebbségeivel történik. Nem lesznek szövetségeseik, akik ebben támogatnák őket. Különösen Budapest nélkülözi majd az efféle szövetségeseket.
Az orosz bukás megpecsételi a fehérorosz Alekszandr Lukasenka sorsát is, s országa majd ugyanazon logika alapján sodródik el Oroszország mellől, mint annak idején a balti államok. Hogy mikor kap NATO-státuszt az ország, az egyedül attól függ majd, hogy a vereség bénultságának időszakát kihasználva milyen gyorsan írja alá a minszki ellenzék azt a hivatalos okiratot, mely a NATO-hoz való csatlakozás egyértelmű szándékának ad hangot. Mindez olyannyira felpörgeti majd a centrifugális erőket Ázsiában, hogy a térség öt államának (Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán) a kínai befolyás által már ma is meghatározott politikája tovább sodródik a pekingi folyamatok farvizén.
Nagy kérdés, hogy mi lesz az úgynevezett Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetével? Feloszlik-e, ha annak fő kezdeményezője, Oroszország képtelen lesz megfelelni a nagyhatalmi kihívásoknak? Vagy csak csöndben átveszi helyét Peking, s a szervezet figyelme ezzel a tálib kérdésre, illetve a Dél-kínai-tenger biztonsági helyzetére fókuszál majd?
Hogy most ne fecséreljünk szót a Dél-Kaukázusra, ahonnan Moszkva gyorsan kiszorult, miután figyelmét nem tudta megosztani az ottani konfliktusok és a szíriai szerepvállalás között.
Nehéz nem látni a párhuzamot és egyben a különbséget Oroszország jövendő kálváriája és az 1989-1991-es évek birodalmi felszámolódása között. Csakhogy akkor Gorbacsovnak, s részben az inkompetens Jelcinnek köszönhetően, sikerült úgy feladni mindent, hogy ezzel együtt megőrizhették még a látszatot – egy birodalom emberi búcsújának látszatát. Most viszont úgy megy veszendőben minden, hogy Moszkvának már a látszat vigasza sem adatik meg, hisz emberséges arc helyett csak egy törpe maszkja bámul vissza ránk egy nevetségesen hosszú asztalvég távolából…
Végső soron ezt Putyin igazi örökségének lehet nevezni.
Korábban nem volt nyilvánvaló, hogy az orosz államfő ennyire szembefordul majd elődje, Gorbacsov hagyatékával, ám ma több, mint döbbenetes az az igyekezete, hogy a történelem inkább egy Slobodan Miloševićet lásson benne, annak nacionalista eltökéltségével és tömeggyilkosi megátalkodottságával együtt. De a volt Jugoszláviát a nagyszerbek ósdi lázálma emésztette szét, Oroszországot viszont az a tévhit, hogy sikerült egy modern civilizáció igényeihez felnőnie. Nem sikerült."