7.) ÉDENKERT-VÁROSOK
Szójátékkal élve Ferenc pápa szavai úgy is értelmezhetők, hogy üdvös volna az önös és nemzetállami EGOcentrizmus helyébe a Föld-központú világnézetet, a GEOcentrizmust állítani.
A geocentrikus világ, ha megvalósul akkor a „sok jó ember kis helyen elfér” alapon jönne létre. Mivel mindenkinek összébb kell húznia a maga életterét – akárcsak a korábban túlnépesedett kínai, vagy japán városokban élőknek – a nagy lakáshoz, nagy saját kerthez, vagy a nagy autóhoz/városi terepjáróhoz szokott embereknek csökkenhet a komfortérzete. De a komfortérzet viszonylagos dolog. Ha nem a presztízsnövelő nagyság számít, akkor könnyen hozzá lehet szokni a kisebb dimenziókhoz. Például a Zen-buddhista virágáldozat: az ikebana, a művészi gonddal nevelt bonsai törpefák esztétikai szempontból egyenrangúak a nagyobb növényi kompozíciókkal. De az iszlám hagyomány szerint tulajdonképpen minden vízmedencével ellátott gondozott kert Marokkótól Közép-Ázsián át Indiáig a paradicsomi édenkert kicsinyített mása.
Szemléletváltásra van szükség abban a vonatkozásban, hogy ne a térfoglalás, a térben való terjeszkedés „nagysága”, hanem az élet intenzitása és minősége legyen fontos. Le kell vetkőzni a fogyasztói társadalom öntudatlanul belénk ívódott pazarló reflexeit…
A város-régiók központját ebben a neuronhálózathoz hasonló decentralizált modellben a klímaválságnak ellenálló, vízzel jól ellátott „édenkert-városok” alkotják, amelyek a régión, vagy Civilizációs Blokkon belül más város-régiókkal összefogva képesek lehetnek a maguk energiaellátására, a saját szemetük feldolgozására és a lakosság élelmiszer-, illetve vízellátására. Remélhetőleg ily módon is egyre több helyen lehetne közelebb kerülni a „15 perces” város-koncepció megvalósításához, ahol az emberek lakóhelye, munkahelye és szórakozóhelye akár kerékpárral, rollerrel, akár gyalog 15 percen belül elérhető és csökkenthető a közlekedés okozta stressz és környezetszennyezés.
Köztudott, hogy ahhoz, hogy a városok ne váljanak egyre gyakrabban, egyre hosszabb ideig tartó kánikulákban „hőszigetekké” zöldíteni kell azokat. Amúgy is szükség lesz minden talpalatnyi föld megművelésére még a teraszokon, házfalakon, a háztetőkön, sőt a pincékben is, ahol a mesterséges napfényben lehet növényt termeszteni. A fák árnyékolnak és az új kertek kialakításával csökkenteni lehet a hősugárzó aszfalt és beton mennyiségét.
Segítséget jelenthet a „városi hősziget” jelenség elkerülésében, egyben a klímaválsággal összefüggő vihart követő villámárvizek elleni védekezésben a „szivacsváros” koncepció, ami szerint a hatalmas esővíz tömeget fel kell fogni földalatti víztározókban, ahonnét később, ha ivóvízként nem is, de a háztartás körüli vízigényt kielégítő „szürke vízként” felhasználásra kerülne. Általában a víztakarékosságra való ránevelést már a gyerekkorban elkezdődne és minden háztartásban külön kezelnék a rendkívül ritka és drága ivóvizet a már egyszer, mosogatásnál használt „szürke viztől” (például a WC öblítésénél).
A fogyasztói szokások visszafogásához mintát szolgáltathatnak a túlnépesedett dél-kelet -ázsiai térségek, ahol minden ehetőt képesek ínyencfalatként tálalni, miközben például eleve lemondanak a nagy területet igénylő és nagy metánkibocsátással járó ökolábnyomot hagyó szarvasmarha tenyésztésről. Az egyre szeszélyesebb: hol túl forró, hol túl hideg, hol túl esős, hol túl száraz klíma-helyzetben olyan szárazság és hidegtűrő növényeket kell majd termeszteni, amelyek akár nemesítés útján, vagy génmanipuláció révén képesek lesznek alkalmazkodni az új környezeti feltételekhez.
