"Valahol utat tévesztettünk" írta önkritikusan is Szekfű Gyula a II. világháború alatt, de Nemeskürty István pontosan megmondta a hogy hol és mikor történt ez a bűnbeesés, aminek a mai napig isszuk a levét: "Úgy tűnik, hogy a huszadik századi Magyarország sorsa ekkor, 1896 táján dőlt el." - írja a "Kőszívű ember unokái" című könyvében (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987 - 262-263.old.). Pontosabban: a Bánffy Dezső-kormány uralomra jutásával.
Addig a politikai játszma (cinikus szó, de hamarjában nem lelek jobbat) legalábbis kétesélyes volt:
- Egyik esély: folytatódik a kiegyezéskor megfogalmazott szabadelvű politika - és ez előbb-utóbb elvezeti a nemzetet egyfajta szociális jólétig, az általános választójogig, a nemzetiségiekkel kötött valamiféle békéig, a birodalmon belüli függetlenség és okos beilleszkedés szükségszerű kompromisszumainak vállalásáig (közös hadsereg, külpolitika).
- A másik esély: kemény erőszakos nemzeti politika, a birodalmon belüli beilleszkedés felmondása, a szociális nyugtalanságoknak karhatalommali letörése, a nemzetiségek elnyomása.
Elvileg elképzelhető, hogy ez a második változat is diadalra juthatott volna, de csak akkor, ha a kormány erős és egységes hadseregre támaszkodhat, és bírja az uralkodó feltétlen bizalmát. Az 1896 utáni kormányok, főleg pedig személy szerint Tisza István és köre, de az ellenzék is, azt a súlyos hibát követték el, hogy sem az uralkodó és a közös hadsereg, sem pedig a választójogot követelő közvélemény igényeit nem elégítették ki. Az ellenzék tevékenysége a szavazások lehetetlenné tételében, olcsó közbe-kiabálásokban, képviselőházi botrányok rendezésében merült ki.
Ritka eset, és szerfölött tanulságos, hogy egy országot kormány és ellenzék közös akarattal visz a katasztrófa felé..."
(2015-ös bejegyzésem)
