Amit ma nemzeti identitásként propagálnak az nem más, mint a kisnemesi, szűk világlátás, holott van egy elfeledett, eltagadott arisztokratikus nemzeti és egyben európai hagyományunk is.

• Jellemző, hogy az Európai Unió régiós szemléletével szemben Orbán visszahozta „vármegye” fogalmát. A Habsburg uralom alatt az elszegényedő köznemesség számára a vármegye jelentette a garanciát - egy modernizálódó, polgárosodó világban – a polgári egyenlőséggel mit sem törődő kiváltságok és az adómentesség megőrzésére.
• Az 1867-es Kiegyezés után, a vármegyék jelentőségének leértékelődése után a vagyonnal nem, de nemesi önérzettel rendelkező dzsentrik számára csak az állami szolgálat vált elfogadhatóvá karrierszempontból. Ezért alapvetően ebből a rétegből verbuválódott (méghozzá kontraszelektált, protekciós módon) a dualista állam magyar felének bürokráciája. Tehát a Magyar Királyság önazonosság tudatát meghatározta a közigazgatásban többségben lévő maradi, köznemesi származású, a magyar felsőbbrendűségét hirdetők ideológiája.
• Hiába bomlott fel az első világháborús vereség után az Osztrák-Magyar Monarchia, ez a fajta keresztény-nacionalizmussal átitatott állam-központúság megmaradt nemcsak a Horthy rendszerben, hanem roncsolt formában a még a harmadik világháborúra készülő sztálinista időszakban is. Vagyis ez a hazafias, szabadságharcos pátosszal telített propaganda előzménye volt az 1956-os forradalomnak.
• Mivel a forradalmat leverő Kádár – eltérően más nacionál-kommunista pártvezértől - elnyomta a nemzeti öntudat megnyilvánulásait, ezért a rendszerváltás egyik központi eleme a keresztény-nemzeti középosztály rekonstrukciója volt és nem elsődlegesen a versenyen alapuló szociális piacgazdaság megteremtése.
• Tehát az orbáni szuverén-autokrata állammodell azért hiteles a magyarok millióinak szemében mert a bezárkózó, jogait foggal-körömmel védő köznemesi hagyomány folytatója… pedig van egy másik; méghozzá mind a kisnemesi-populista, mind a kommunista elit-ellenességből fakadó, „hazaárulónak” bélyegzett tradíciónk: a tág-látószögű, arisztokratikus konzervatív identitás.
• Nem véletlen, hogy a Reformkori országgyűlés két főrendi vezéralakja Wesselényi Miklós és Széchenyi István közéleti karrierjük elején tanulmányutat tettek Angliában és Franciaországban, és szemben az olykor „bunkókráciának” is csúfolt kisnemességgel, nyitottak voltak a nyugatiasságra. Széchenyi Istvánnak „az 1830-ban megjelentetett Hitel lapjain az angol klasszikus nemzetgazdaságtan liberális tanai és Bentham felvilágosult utilitariánus érvei a keresztény tökéletesedés-eszménnyel s a nemzeti lét és nemzeti fejlődés organikus-romantikus filozófiájával egybeötvözve lépnek elénk. /…/ Széchenyi politikáját Iványi-Grünwald Béla teljes joggal nevezi haladó konzervativizmusnak.” (Nyíri Kristóf: Európa szélén, Kossuth K. 1986 – 20. old.).

A magyar arisztokrata tradíció - benne az európaisággal, a liberális, nem fanatikus vallási/nemzeti öntudattal és a természet-szeretetet tükröző kertkultúrával - szerves részét képezi a történelmi hagyományainknak és mint ilyen, alternatívája az nemzeti identitást kisajátító, korlátolt orbánizmusnak!