A nem-piacbarát magyar jobboldal ideálja a rendszerváltás óta a NATO-tól és EU-tól független, „körkörös védelemre” berendezkedő magyar központosított Hadiállam. A testnevelési óraszámok növelése, az él-, és csapatsportok erőteljes támogatása nemcsak a nemzeti érzés szurkolói szintű felkorbácsolását szolgálta, hanem az „elpuhult, dekadens” Nyugattal szemben a magyar ifjúság hadra foghatóságának erősítését is - némi férfisovinizmussal fűszerezve.

A hosszú távú állami feladatokkal alig foglalkozó orbáni „látványpolitizálással” ugyan lehetett választásokat nyerni, de az ország működésének „berozsdásodása” előre látható volt. Orbánnak a múlt században ragadt politikai és vezetési filozófiájába egyszerűen nem fér bele a modern „humán erőforrás” gazdálkodás; az egész témakört, vagyis az egészségügy, oktatásügy menedzselését és a szociális gondoskodást egyszerűen kiszignálta az egyházakra. A jelen és a következő évek válságai abból fakadnak, hogy miközben az állam egyre inkább kivonul a közegészségügyből, a közoktatásból és a szociális szférából a profitorientált vállalkozások, a kivéreztetett önkormányzatok és az egyházak nem képesek pótolni a hiányát.

Az előre nem gondolkodó, felelőtlen kormányzás következményeivel szemben várhatóan egyre több szervezett és spontán tiltakozás lesz az országban, amelyre az orbánista állam - természetéből fakadóan - szigorításokkal válaszol: 2022. november 1-vel kezdődően az erőszakos fellépés már nem kritérium, az alkotmányos rend ellen irányuló erőszakmentes fellépés is okot adhat szükségállapot kihirdetésére(!). Az, hogy mi számít „felforgatásnak”, azt a mindenkori kétharmados parlamenti többség dönti majd el (!)

„Azok, akik nem akarnak bevonulni, vagy igyekeznek megakadályozni besorozhatóságukat, gyakorlatilag szinte azonnal szankcionálhatók, aki megjelenési vagy bevonulási kötelezettségének nem tesz eleget, illetve testét megcsonkítja, egészségét károsítja, vagy megtévesztő magatartást tanúsít, bűntett miatt öttől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” /idézet Nagy Bálint: Már a hadiállapot kihirdetése előtt büntethetők lesznek, akik elkerülnék a behívást c. cikkéből - Telex, 2022 október 28./

Könnyen megjósolható, hogy a magyar iskolarendszer összeomlásának, a szólásszabadság és a gyülekezési jog felszámolásának reális veszélye a magyar fiatalok újabb, borzalmas kivándorlási hullámát indítja el...

Ferenc pápa kész közvetíteni egy tűszünetre vonatkozó tárgyalás keretén belül Oroszország és Ukrajna között, bevonva az érintett feleken kívül az EU és az Egyesült Államok diplomatáit is.

1.) Oroszország zsákutcába került, Ebben a helyzetben vagy nukleáris háborút indítanak, vagy keresik az arcvesztés-nélküli kompromisszum lehetőségét.

2.) Macron, az EU. egyik "erős embere" a háború kezdete óta folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy nem szabad Putyint sarokba szorítani, tehát Moszkva számára elfogadhatóbb az ő személye, mint Scholz-é, vagy Von der Leyen-é.

3.) Ezért is elvileg elfogadható a Kremlnek a francia diplomácia javaslata: "Dmitrij Peszkov Kreml-szóvivő szerint Moszkva üdvözli Emmanuel Macron francia elnök arra vonatkozó javaslatát, hogy a közvetítési erőfeszítésekbe be lehetne vonni Ferenc pápát és az amerikai vezetést is."

4.) Ferenc pápa hiteles közvetítő személy, mert évek óta következetesen igyekszik oldani az ellentéteket az egymással rivális keresztény felekezetek között, valamint a kereszténység és az iszlám közt. (Igaz, eddig kudarcot vallott éppen a görög-keleti ortodoxiával való párbeszéd kezdeményezése, de ez nem rajta múlt).

5.) Putyin felismerte, hogy a háború katasztrofális helyzetbe hozta és fogja még inkább hozni a jövőben az orosz gazdaságot.

6.) Már csak az a kérdés, hogy Zelenszkij a totális győzelem esélyétől megrészegülve leül-e egyáltalán a tárgyalóasztalhoz!?

https://www.portfolio.hu/global/20221025/ferenc-papa-meglepot-huzott-varja-putyint-es-zelenszkijt-574999?fbclid=IwAR38-lnWPPmidXVd4xLRKm1w0hhBV7z0hUCnoUgE2ebs6W46O81egyKjzhw

 A szuverén kis államok ideje lejárt; a jövőt a kontinensnyi nagyságú politikai alakulatok versenye és együttműködése fogja meghatározni. Ebben az új világpolitikai helyzetben az európai civilizáció vívmányainak és az európai gazdasági, politikai és hadiipari versenyképesség megőrzése érdekében erős és egységes Európára van szükség!

„Európaiság” alatt a keresztény és felvilágosodáskori gyökereket értem, vagyis a szociális felelősségérzetből fakadó állami szerepvállalást; a legelesettebbek felkarolását, ezentúl minden vallási és politikai fanatizmus elvetését, valamint a jogállamiságot, magyarán a hatalom megosztását, az egymást ellenőrző hatalmi ágak: a parlament, a kormány és a bíróság között.

A hatalmával visszaélő, Magyarországot kiskirályként, saját magánbirtokaként kezelő Orbán Viktort a jelenlegi jogi eszközök révén nem, vagy csak igen nehezen lehet megfékezni. Erre akkor lenne a legnagyobb esély, ha egy olyan új, nemzetek feletti „felsőbb hatalmi szint” jönne létre Európában, amely jogi/politikai szempontból – tehát nyelvileg, kulturálisan nem! – egységbe tudná kovácsolni az európai kontinens sokszínű régióit, országait.

Született egy figyelemre méltó javaslat egy Cambridge-i professzor, Brendan Simms tollából, aki bár bevallja, hogy „ösztönös republikánus” most mégis egyre inkább hajlik arra, hogy egy európai államfő/”császár” integratív szerepet játszhatna Európa számára, beleértve az Egyesült Királyságot és más EU-n kívüli országot is. Három opciót vizsgált meg:

• Az első, egy tisztán republikánus megoldás volna, de akkor viszont a megválasztott európai köztársasági elnök szembekerülne az olyan monarchiákkal, mint a belga, holland, dán, svéd, luxemburgi és spanyol. Ez az ütközés nemcsak népszerűtlenné tenné, de veszélyeztetné is magát az egyesítő európai projektet.
• A másodikban monarchikus formáról volna szó a „Szent Római Birodalom” hagyományait követve, amelyben a már hatalmon lévő uralkodó házak és államfők közül választanák meg az uralkodót. Ebben az esetben nemcsak az jelentene gondot, hogy feszültség keletkezne az örökös uralkodók és a megválasztott elnökök közt, de az is hogy mivel Nagy-Britannia kilépett az EU-ból és valószínűleg nem rendeli alá monarchiáját egyetlen európai államfőnek sem, fennáll annak a veszélye, hogy tovább nő a szakadék London és „Brüsszel” között.
• Ahogy Simms professzor írja: „a probléma leglogikusabb, legtermészetesebb és legorganikusabb megoldása az lenne”, ha egyszerűen a Windsor-ház adná az uralkodót, aki Európa császáraként – ahogy a Brit Nemzetközösségben is teszi – a választott kormányfők és a többi meglévő királyi házak fölé kerülne. Károly Európa nagy részén népszerűségnek örvend kiváltképp Németországban (megjegyzem erdélyi magyar nemesi vér is csörgedezik az ereiben, járt is Erdélyben – MaGYAUR). Fülöp herceg fiaként a király valójában sokkal németebb, mint néhai anyja II. Erzsébet volt. Károly 2020-ban a Bundestagban mondott beszéde mély benyomást keltett a német közvéleményben.

A professzor szerint egy sikeres európai, alkotmányos (vagyis nem önkényeskedő) monarchia képes lenne megteremteni azokat a közös európai rituálékat, amelyek annyira hiányoznak: például a húsvéti beszédtől kezdve az uniós hadsereg eskütételén át az Európai Szenátus vezetéséig.

Egy III. Károly vezette alkotmányos monarchia nemcsak arra adna lehetőséget, hogy Nagy-Britannia és az egész világra kiterjedő Nemzetközössége visszatérjen Európához, ezzel erőteljesen növelve Európa nagyhatalmi státuszát, hanem arra is, hogy az olyan Európai Unión belüli különutas országokat, mint Magyarország, eltántorítson a szeparatizmustól!

https://engelsbergideas.com/notebook/charles-iii-why-not-make-him-king-emperor-of-europe/

Orbán a mai magyar külpolitika Európa-ellenes, orosz-türk orientációját azzal próbálja fals módon magyarázni, hogy Mo. történelmét mindig is a Berlin-Moszkva-Isztambul háromszög határozta meg - ami legfeljebb csak a trianoni Kis-Magyarországra igaz.

Orbán rosszul tudja; Mo. történelmére „Bizánc/Isztambul” mellett főleg és alapvetően az európaias „Bécs” volt hatással!

Az 1956-os szabadságszerető, hősi magyar nép nimbuszát az orbánisták végleg lerombolták...

Az oroszok már akkor is azzal az ócska szöveggel jöttek, hogy az 1956-os magyar sztálinizmus-elleni forradalom fasiszta összeesküvés volt, amelyet  a CIA szervezett meg és hogy épp ezért a magyar nép érdekében avatkoztak be...

Undorító.

Káncz Csaba jegyzete 

Privátbankár.hu - 2022. október 17.

Az ukrán válság kritikus fordulóponttá vált az európai biztonsági rendszer számára. Noha kontinensünk biztonságáról szóló éles viták nem új keletűek, Putyin agressziója számos EU-tagállam stratégiai szemléletét megváltoztatta. Káncz Csaba jegyzete.

A Trump-elnökség áskálódása után a Biden-kormány stabilitást hozott a transzatlanti kapcsolatokban azzal a világos szándékkal, hogy erősítse kapcsolatait európai szövetségeseivel. Az USA újra elkötelezte magát a multilateralizmus mellett, és Biden elnök tavaly a kontinensre látogatott. Az Afganisztánból való egyoldalú és előzetes konzultáció nélküli kivonulás és az AUKUS (Ausztrália, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok) nyilatkozata azonban aggályokat szült a szövetség integritásával kapcsolatban.

Új fejezet

Az idei év aztán emberöltő óta nem látott politikai és gazdasági zűrzavarral új fejezetet nyitott a transzatlanti szövetségben. Az ukrajnai válság a szövetségesek ellenálló képességének kritikus próbája lett. Számos éles kérdés merült föl, többek között Ukrajna katonai és humanitárius támogatása, az Európa biztonsági architektúrájával kapcsolatos viták és a háború gazdasági hatásai.

A transzatlanti egység figyelemre méltó ebben a válságban,

amit az Oroszország elleni kiterjedt szankciók is jól példáznak, ahogyan a katonai, gazdasági, humanitárius és politikai támogatás Ukrajnának, valamint az európai energiafüggőség csökkentésére irányuló erőfeszítések is. Ahogy a szövetségesek életbe léptették új szankcióikat, a közelmúltban megjelent „Transatlantic Trends 2022” nevű átfogó felmérésben komoly támogatottságot látunk a jóval erősebb gazdasági szankciók (71 százalék), valamint az olaj- és gázimport betiltása (62 százalék) mellett.

Hasonlóképpen, továbbra is magas a közvélemény körében Ukrajna támogatottsága, különösen az EU-hoz való csatlakozása ügyében. Míg az ország megnövekedett gazdasági (69 százalék) és katonai támogatásáról (66 százalék) általános az egyetértés, a NATO esetleges ukrajnai jelenléte nem talál optimális visszhangra a közvéleményben.

Megújuló biztonsági viták

Valóban, az ukrán válság kritikus fordulóponttá vált az európai biztonsági architektúra számára. Noha az európai biztonságról szóló megbeszélések nem új keletűek, ez a válság számos EU-tagállam stratégiai szemléletét megváltoztatta.

Az elmúlt néhány hónapban számos európai szövetséges jelentősen növelte védelmi beruházásait, erre Németország a legfontosabb példa. Nemcsak egy 100 milliárd eurós alapot hozott létre fegyveres erői fejlesztésére, hanem újból elkötelezte magát amellett, hogy teljesíti a szövetségesek által a 2014-es krími válság után kitűzött GDP 2 százalékos célját.

Hasonlóképpen több más tagállam is bejelentette védelmi kiadásainak növelésére irányuló szándékát, például Belgium 0,9-ről 1,54 százalékra emeli kiadásait a következő nyolc évben. Eközben Lengyelország a GDP 2,5 és Lettország pedig 3,0 százalékára tervezi növelni katonai költségvetését.

Miközben a nemzeti kormányok megújítottak elkötelezettségüket az európai védelemhez való nagyobb hozzájárulás iránt, az ukrajnai válságot követő biztonsági viták megerősítették a közvélemény támogatását az Egyesült Államok fokozott szerepvállalása iránt az európai védelemben.  A „Transatlantic Trends” 2022 szerint az európaiak 72 százaléka azt szeretné, hogy Washington „valamelyest” (38 százalék) vagy nagy mértékben (34 százalék) vegyen részt kontinensünk biztonságának garantálásában.

Hasonlóképpen, az átfogó felmérés szerint a NATO megítélése kedvezőbbé vált: a válaszadók 78 százaléka „fontosnak” nevezte a szövetséget, szemben a tavalyi 68 százalékukkal.

Az egyik legkritikusabb trend azonban a NATO Svédországgal és Finnországgal történő bővítésének lehetősége. Európában magas a támogatottsága (73 százalék) mindkét ország NATO-csatlakozását illetően.

Veszélyészlelés

A fenyegetésészlelés szempontjából alapvető különbség van abban, hogy mit tekintenek fenyegetésnek a szövetségesek körében. Kezdetben az európai tagállamok egy része – például Lengyelország és a balti államok – Oroszországot tekintették az elsődleges veszélynek, míg mások, főleg Franciaország és Görögország a Földközi-tenger felől érkező fenyegetésekre, Németország pedig inkább a klímaváltozásra koncentrált.

Másrészt az USA leginkább Kínára és Ázsiára helyezte a hangsúlyt, ami nem feltétlenül illeszkedett az európai országok fenyegetettségérzékeléséhez. Ez a tendencia a kontinensünk válságával megváltozott.

A fenti felmérés adatai szerint a klímaváltozás (18 százalék), Oroszország (17 százalék) és az országok közötti háború (17 százalék) áll jelenleg az első három helyen, ezt követi a bevándorlás (14 százalék) és a kiberbiztonság (7 százalék).

Kapcsolatok Kínával

A Kínával fenntartott kapcsolatok továbbra is a transzatlanti kapcsolatok egyik legfontosabb napirendi pontja. A várakozások szerint a Biden-elnökség továbbra is kemény fellépést fog követni Kínával szemben, mint ahogyan az EU az elmúlt hónapokban több biztosítékot is bevezetett a stratégiai eszközök kínai vállalatok által történő európai felvásárlása ellen. A kínai gazdasági gyakorlatok és technológiatranszferek megkérdőjelezése mellett várhatóan előtérbe kerülnek a hongkongi törvénykezéssel, Hszincsiangban az emberi jogokkal és az 5G-technológiákkal kapcsolatos vitákkal kapcsolatos kérdések.

Biden elnök Kínáról mint „speciális kihívásról” szóló elképzelése illeszkedik az EU Kínáról mint „rendszerbeli riválisról, versenytársról és partnerről” alkotott elképzeléséhez, ezáltal közös alapot adva a szövetségeseknek az országgal szembeni koherens transzatlanti megközelítés kialakításához. Az ukrán válság nem változtatta meg túlságosan a Kínával kapcsolatos nézeteket: sőt még inkább transzatlanti konszenzus van a Pekinggel szembeni keményebb megközelítésben.

A közvélemény szintjén a felmérés vegyes képet mutat. A válaszadók 29 százaléka azt mondta, „nem tudja, hogy Kína partnere, versenytársa vagy riválisa-e országának”. Míg Kínát 25 százalék partnernek tekinti, 29 százalék és 18 százalék versenytársnak, illetve riválisnak tekinti.

Törökország a transzatlanti szövetségben

Míg kapcsolatai az EU-val az elmúlt néhány évben – különösen a Földközi-tenger keleti térségében kialakult problémák miatt – feszültebbé váltak, 

Ankara egyedülálló helyzetbe került az ukrajnai válságban. Erdoğan és Putyin elnökök ugyanis közeli partnernek bizonyultak az energia és a biztonság területén.

Másrészt viszont Ankara partnerséget alakított ki Ukrajnával, többek között a védelmi szektorban. Törökországnak eddig sikerült megőriznie partnerségét mind Moszkvával, mind Kijevvel, és elkerüli, hogy a nyugati országokhoz csatlakozzon az Oroszországgal szembeni szankciók kiszabásában, és ezzel a kulcsfontosságú közvetítő szerepét vállalja Oroszországot és Ukrajna között. 

A közvéleményben is látható a független megközelítés (56 százalék) a konfliktushoz és az Oroszországgal való kapcsolatok kezeléséhez. A török ​​válaszadók többsége is tartózkodóan lép fel Oroszországgal szemben: a válaszadók 70 százaléka ellenzi az orosz olaj és gáz behozatalának betiltását, 58 százalékuk pedig az oroszok háborús bűnök miatti eljárása ellen van

Nem most kezdődött már, hanem 2019-ben, amikor a német kereszténydemokraták vezette Európai Néppártban felfüggesztették a Fidesz tagságát. Folytatódott 2020–21-ben, amikor hosszas huzavona és tétovázás után végül kizárták Orbánékat a német jobbközép dominanciájú uniós pártcsoportból.

BESENYEI ZSOLT - Szeged.hu

2022. október 14. 13:22

Azóta a kormányközi kapcsolatok és mélypontra süllyedtek. Ilyen mélyen még 2012 és 2015 között se voltak, amikor Orbán szerint őt meg akarták puccsolni Berlinből, és erre még rájött az el-Aszad, Putyin és Erdoğan által közösen indukált szíriai menekültválság.

Orbán rossz lóra tett, amikor a Facebookra és a Németországban még létező sajtó cikkei alatti kommentoldalakra alapozta a politikáját, és egy hangos kisebbségre hallgatva arra következtetett, hogy a német közvélemény (és egész Európa politikája) is jobbra, sőt szélsőjobbra fordul.

Ehelyett 2019-ben az Európai Parlamentben folytatódott a centrista kormányzás a német CDU (Kereszténydemokrata Unió) meghatározó részvételével. Tavaly szocdem–zöld–liberális kormány alakult Berlinben, a német közvélemény pedig a 2021-es foci Eb idején közvetlenül is szembesült a szélsőjobboldali magyar kormánypárt homofób politikájával.

Erre még rátett Putyin ukrajnai inváziója, ahol a német szocdemek saját korábbi oroszbarát politikájukat próbálják elfelejtetni, miközben a német közvélemény meghatározó részben ukránpárti. Orbán azonban nem követte a német politika fordulatát: Moszkva utolsó csatlósaként a háború miatti szankciók feloldásán és Ukrajna támogatásának megszüntetésén dolgozik.

Így jutunk el 2022 októberéig, amikor a már egy éve hivatalban lévő német kancellár először hajlandó kétoldalú tárgyaláson találkozni Orbánnak. Ám ebben nincs sok köszönet.

Scholznak kínos lenne a magyarországi miniszterelnök mellett mutatkozni, valamint Orbánnak is, ha kellemetlen kérdéseket kapna a német sajtótól (a magyar elé rég nem mer kiállni), ezért nincs közös sajtótájékoztató. win-win, mindenki nyer a csenden.

Voltaképpen az egész látogatást igyekeznek elrejteni Berlinben. Nincs protokoll, ünnepélyes fogadás és katonai tiszteletadás, még csak közös fotó se, nemhogy közös nyilatkozat az esetleges megállapodásokról.

Orbánnak két dolog fontos: a háború vége, ami után Putyin újra adna gázt Németországnak, és emiatt esne az energiahordozó ára a világpiacon, valamint a magyar fizetési mérleget javító, a forintot stabilizáló uniós támogatások folyósítása.

A háború vége azonban nem ködlik. Annak kulcsa nincs a németek kezében, mert politikai öngyilkosság nélkül nem szorgalmazhatják, hogy Kijev kössön békét Putyin feltételei szerint, és fogadja el az annektált megyék elcsatolását.

Az uniós források ügyében két hónap haladékot sikerült elérnie, majd csak jövőre jönnek a forint zuhanását megállítani hivatott eurómilliárdok, ha egyáltalán. És ha jönnek, akkor is csak részletekben, évek alatt.

A kudarcos tárgyalás után Orbánnak szerveztek találkozót a német üzletemberekkel, a baráti (Stasi-eredetű) sajtóval és egy Berlinben játszó magyar válogatott futballistával is, de túlzás volna ezeket nagy sikerként értékelni. Az Union Berlin futballklub nyilvánosan határolódott el focimániás Orbántól, ők nem hívták, nem értenek vele egyet, látni se akarják.

Az üzletemberek, a német ipar úgynevezett keleti csoportjának képviselői pedig elhűlve hallgatták, hogy olyanokat mondott, miszerint rajta kívül egyetlen európai vezető se volt hajlandó Putyinnal tárgyalni. Pedig mindenki emlékszik rá, hogy Macron és Scholz is vizitált a moszkvai hosszú asztalnál. Legfeljebb nem hódoltak be úgy a cárnak, mint a felcsúti szabadságharcos.

Meghökkentek azon is, hogy Orbán arról ábrándozott, hogy majd jön (visszatér) Trump, és véget vet a háborúnak. Ami egyfelől azt jelenti, hogy szerinte a háború eltart legalább 2025 tavaszáig. Másrészt azt is, hogy a háború befejezésének szerinte egyetlen módja eleget tenni Putyin feltételeinek, és elfogadni a megszállt területek annexióját. Egy második müncheni egyezmény, mert már az első is mekkora siker volt.

Erre a német sajtó már nem is azt írta, hogy Orbán Putyin utolsó csatlósa, hanem azt, hogy Magyarország=Oroszország mínusz erőszak. Ami ugyanis nálunk bejön a szavazóknak, tudniillik elfogadni Ukrajna egy részének megszállását, a gázra nem is létező szankciókat hibáztatni, valamint az azokat – szemben Orbánnal – nem is megszavazó ellenzékieket vádolni, az Németországban nem.

Nem történt meg sem a német politika és közvélemény Orbán által már 7–8-szor vizionált xeno- és homofób fordulata, sem a nép lázadása, azaz, hogy az átlag német választó az áldozat, aki Ukrajnát hibáztatja a magas rezsiköltségekért. Nem, egyelőre kitartanak amellett, hogy ez Putyin bűne, és a krízisnek, ami megviseli, de meg nem öli őket (szemben Magyarországgal és a magyar lakosság egy komolyabb hányadával), akkor lesz vége, ha az oroszok kivonulnak Ukrajnából.

De a legfontosabb mégiscsak a német ipar fordulata. Ők eddig az Orbán-rezsim szoros szövetségesének számítottak, eltűrték a most már a nemzetvezető szemére hányt jogbizonytalanságot és az ad hoc különadókat is, cserébe az olcsó energiáért. A német atomerőművek 2011–2012-ben, Fukusima után elhatározott bezárása pánikba ejtette az energiaintenzív iparágakat, és Orbán ígéretében bízva, az olcsó energia reményében kezdték felgyorsítani a termelésük egy részének kiszervezését Magyarországra.

De ennek most vége, a gáz ára pillanatnyilag nyolcszorosa a háború előttinek, a vele összekötött áramé is az egekben. Orbán úgy ígérte meg az olcsó orosz gázt, hogy bár hosszútávú szerződést kötött, és Moszkva szoros alárendeltjeként viseli magát, semmilyen kedvezményt nem tudott kiharcolni az oroszoknál (a halasztott fizetés valójában egy hitel, a kamatok miatt középtávon még drágítja is a gáz árát).

A helyzeten valójában még Paks 2 megépítése se segítene, a biztonsági és korrupciós okok miatti eszetlenül magas költségek nemhogy csökkentik, de rettenetesen magasra emelik majd a magyarországi villamosenergia árát.

Az közismert volt, hogy eddig a német ipar számított Orbán legkomolyabb szövetségesének és érdekei európai képviselőjének. A német iparbárók sok minden (sőt, minden) felett hajlandók voltak szemet hunyni, amíg saját anyagi érdekeik úgy kívánták. De most már nekik sincs mit ajánlani, semmi nem motiválja őket az Orbán-rezsim melletti kiállásra.

Nemcsak a magyar választók dőltek be neki, a német ipar is elhitte a lokális kivétel a globális recesszióban orbáni tételt. Azaz az olcsó orosz gáz illúzióját. Hiszen ha már ennyire putyinista, csak kap érte valami diszkontot. Kinek mit intézett a kormánya, ugye. De kiderült, hogy semmit nem kap, és semmit nem intézett. Ha van is kedvezmény, az nem a gáz árában, hanem a dubai számlákon van.

A wannabe nemzetvezetőnek rövidtávon jól jött Putyin kudarcos inváziója, mert nagyon nyert vele a választáson. Azonban már középtávon kiderült, hogy a király meztelen, az ország csődben, a forint zuhan és Berlin se menti meg.

Ara-Kovács Attila:

Tájkép csata után

 2022. október 11.

A szerző a Demokratikus Koalíció európai parlamenti képviselője. 1953-ban született; filozófia, pszichológia és történelem szakokon végzett. Volt könyvszerkesztő, újságíró, diplomata. „Gorbacsovnak sikerült úgy feladni mindent, hogy ezzel együtt megőrizhette még a látszatot – egy birodalom emberi búcsújának látszatát. Most viszont úgy megy veszendőben minden, hogy Moszkvának már a látszat vigasza sem adatik meg, hisz emberséges arc helyett csak egy törpe maszkja bámul vissza ránk egy nevetségesen hosszú asztalvég távolából…”

Bár az oroszok ukrajnai vesszőfutása túl sok ideje tart már ahhoz, semhogy ne lehetne abból levonni bizonyos következtetéseket, mégis tanácsos óvatosnak maradni. Más megnyerni és más elveszíteni egy háborút, teljesen kimeríteni az ellenfelet vagy feláldozni az utolsó tartalékokat. És megint más ész nélkül rombolni, ahogy azt sok esetben épp Ukrajnában láttuk, illetve a megelőző években az orosz katonai elvetemültséget megtapasztaló Szíriában.

Mindemellett számot lehet vetni az oroszokra mért aktuális vereségek sorával; és azzal is, hogy jól látható: Putyin rendszere a háborútól távol, a hátországban sem tudja igazán kézben tartani a dolgait. Szinte annyi kellemetlen, néha szörnyű meglepetés éri őket otthon is, mint amennyit a fronton kénytelenek elszenvedni.

Oroszország akkor is szörnyű jövő előtt áll, ha megnyeri a háborút, s továbbra is Putyin foglya marad arra az időre, amíg kiürül az éléstár és végképp elszáll a közmondásos jobbágyi türelem. És akkor is garantált a szörnyű jövő, ha elveszíti a mostani, ukrán játszmát. Van különbség a két kimenet között, de az előbbi megoldás annyival tér csak el az utóbbitól, hogy mások szenvedése is lesz annyira fájdalmas, mint az oroszoké. Csekély vigasz…

Mindezekkel együtt felsejlik egy olyan jövendő Oroszország-kép is, ami egyáltalán nem hasonlít a maira, s ami elől nem csak az orosz elnök és a politikai elit, de tulajdonképpen az egész világ reménytelenül menekülni próbál. Milyen lesz tehát Oroszország, ha elveszíti ezt a háborút, s hogyan fog erre reagálni a világ? Az ukrán győzelmet leszámítva, talán mindennél fontosabb kérdések ezek mostanság.

Mindenekelőtt arra a kérdésre kell választ adnunk, mi lesz Ukrajnával, ha onnan az oroszok kitakarodnak? Az már ma sem kétséges, hogy az ukrán hadsereg győzelmei nagyot, ha nem épp óriásit nyomnak majd a latba. Az ország felvétele a NATO-ba, a háború megkezdése óta már nem csak ukrán, de eminens európai érdek is. Az is nyilvánvaló, hogy a háború alaposan átformálta az ukrán társadalmat. Ám Zelenszkij elnöknek nem lesz egyszerű egy olyan hadsereggel együtt élnie, mely aktuálisan Európa leghadrafoghatóbb, legprofesszionálisabb haderejévé nőtte ki magát. Egy ilyen hadsereg helyet kér magának az európai nap alatt, s több helyet kér majd hazájának a kelet-európai újrakezdés és átrendeződés majdani lázas hónapjaiban. Sokkal többet.

A transznyisztriai orosz bábállam végérvényes eltüntetése lesz az első ilyen következmény. De gondoljunk arra is, hogy az ország délnyugati peremén élő magyarok és románok biztonságpolitikai megítélése is egyedül attól függ majd, milyen politikát folytatott Kíivvel szemben Budapest és Bukarest. És Budapestnek és Bukarestnek jó ideig nem lesz beleszólása abba, ami határon túl élő kisebbségeivel történik. Nem lesznek szövetségeseik, akik ebben támogatnák őket. Különösen Budapest nélkülözi majd az efféle szövetségeseket. 

Az orosz bukás megpecsételi a fehérorosz Alekszandr Lukasenka sorsát is, s országa majd ugyanazon logika alapján sodródik el Oroszország mellől, mint annak idején a balti államok. Hogy mikor kap NATO-státuszt az ország, az egyedül attól függ majd, hogy a vereség bénultságának időszakát kihasználva milyen gyorsan írja alá a minszki ellenzék azt a hivatalos okiratot, mely a NATO-hoz való csatlakozás egyértelmű szándékának ad hangot. Mindez olyannyira felpörgeti majd a centrifugális erőket Ázsiában, hogy a térség öt államának (Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán) a kínai befolyás által már ma is meghatározott politikája tovább sodródik a pekingi folyamatok farvizén.

Nagy kérdés, hogy mi lesz az úgynevezett Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetével? Feloszlik-e, ha annak fő kezdeményezője, Oroszország képtelen lesz megfelelni a nagyhatalmi kihívásoknak? Vagy csak csöndben átveszi helyét Peking, s a szervezet figyelme ezzel a tálib kérdésre, illetve a Dél-kínai-tenger biztonsági helyzetére fókuszál majd?

Hogy most ne fecséreljünk szót a Dél-Kaukázusra, ahonnan Moszkva gyorsan kiszorult, miután figyelmét nem tudta megosztani az ottani konfliktusok és a szíriai szerepvállalás között.

Nehéz nem látni a párhuzamot és egyben a különbséget Oroszország jövendő kálváriája és az 1989-1991-es évek birodalmi felszámolódása között. Csakhogy akkor Gorbacsovnak, s részben az inkompetens Jelcinnek köszönhetően, sikerült úgy feladni mindent, hogy ezzel együtt megőrizhették még a látszatot – egy birodalom emberi búcsújának látszatát. Most viszont úgy megy veszendőben minden, hogy Moszkvának már a látszat vigasza sem adatik meg, hisz emberséges arc helyett csak egy törpe maszkja bámul vissza ránk egy nevetségesen hosszú asztalvég távolából…

Végső soron ezt Putyin igazi örökségének lehet nevezni.

Korábban nem volt nyilvánvaló, hogy az orosz államfő ennyire szembefordul majd elődje, Gorbacsov hagyatékával, ám ma több, mint döbbenetes az az igyekezete, hogy a történelem inkább egy Slobodan Miloševićet lásson benne, annak nacionalista eltökéltségével és tömeggyilkosi megátalkodottságával együtt. De a volt Jugoszláviát a nagyszerbek ósdi lázálma emésztette szét, Oroszországot viszont az a tévhit, hogy sikerült egy modern civilizáció igényeihez felnőnie. Nem sikerült."