Ésik Sándor: „… a klímaváltozásban nem a meleg, a hideg, a szárazság vagy az eső a legveszélyesebb. Hanem az, hogy nem tudod melyik következik és milyen hosszan. Egyénenként körülbelül majdnem minden kibírható, a többhetes kánikula ugyanúgy mint 5-6 nap intenzív esőzés. Az a nem mindegy, hogy mi lesz a mezőgazdasággal például. Majd lesz valami, mert elég fejlett civilizáció vagyunk ahhoz, hogy ne haljunk éhen. Csak ettől még lesz sok helyen éhínség, felmegy az ennivaló ára, az idősek/betegek belehalnak az extrém időjárási jelenségekbe.

Régóta tudható, hogy ez lesz, de most kezdi elég sok ember megtapasztalni ahhoz, hogy érdemi politikai reakciót váltson ki a dolog.

Innen (társadalmi léptékben) fel fognak gyorsulni az események, nagyjából egy generációnyi (25-30 év) időn belül át fog rajzolódni a politikai paletta és az emberiség érdemben reagálni fog a kihívásra. Hogy ez késő? Az lehet, de más akkor se fog történni.”

https://mail.google.com/mail/u/0/#inbox/FMfcgzQXJZtWRzSVGhZGnnZQqtGpqCJM

Dobozi István, a Világbank volt vezető közgazdásza írja: „A kampány véghajrája várhatóan nem a nagyívű platformok, hanem a személyiségek (jellem, szavahihetőség) harca lesz, amelyben Harrisnek előnye van a negatív egyéni vonásairól elhíresült exelnökkel szemben. Ezekhez társult legújabban a politikai ellenfelekkel szembeni leszámolási vágy, a politikai erőszakkal való nyílt fenyegetés. Trump már most tudatosan készíti fel elszánt a híveit a novemberi voksolás tisztaságának kétségbe vonására: „A demokraták csaltak a legutóbbi elnökválasztáson, és csalnak a mostaniban is.” A békés hatalomátadás most is veszélyben lehet. A hatóságoknak a lehető legrosszabbra kell felkészülniük Trump veresége esetén.”

Bővebben:

„Donald Trump már egy évtizede domináns szereplője az amerikai nagypolitikának. A 2016-os elnökválasztáson meglepetésszerű győzelmet aratott az előre megkoronázott Hillary Clintonnal szemben. 2020-ban a politikailag gyönge és túlkorosnak tartott Joe Biden ellen Trumpot újraválasztották volna, ha egy váratlan külső körülmény – a Covid-járvány – nem okoz mély átmeneti recessziót és magas munkanélküliséget. (Trump így is 11 millióval több szavazatot gyűjtött be, mint négy évvel korábban.)

Most is – sorozatban harmadszor – az a politikus lett a republikánusok elnökjelöltje, aki ellen hivatali idejében két impeachment-eljárás folyt, 2021. január 6-án pedig de facto államcsínyt kísérelt meg az elveszített elnökválasztás saját javára való fordítása érdekében. Ma „elítélt bűnözőnek” számít a 2016-os elnökválasztás törvénytelen befolyásolásának kísérlete miatt, arról nem is beszélve, hogy nemrég egy polgári perben tetemes pénzbírságot róttak ki rá szexuális erőszak elkövetése miatt.

Mindezek ellenére Trump szorosan a markában tartja a Republikánus Pártot. MAGA-törzstábora – amely javarészt kevéssé iskolázott fehér szavazókból tevődik össze – rajongással tart ki mellette, egy szektavezérre emlékeztető személyi kultusszal övezi. A trumpizmus – az etnocentrista, nacionalista és antiglobalista elveket, valamint az erős, karizmatikus vezető kultuszát megtestesítő illiberális mozgalom – bázisa erős maradt. A trumpizmus továbbra is építhet a Biden/Harris-kormány alatt kezeletlenül maradt bajokra – hatalmas jövedelmi egyenlőtlenségek, a jól fizető állások körének szűkülése, megélhetési és lakhatási válság milliók számára, drága egészségellátás, elszabadult illegális bevándorlás – és a velük járó félelmekre és társadalmi elégedetlenségre.

Ezzel a háttérrel milyen esélye van Trumpnak az egy hónap múlva, november 5-én esedékes elnökválasztáson való győzelemre? Egy biztos: számottevően kisebb, mint július végéig volt, amikor republikánus körökben már földcsuszamlásszerű győzelemről fantáziáltak a demokrata elnökjelölt, Joe Biden ellen, különösen az utóbbi számára végzetesnek bizonyuló, június végi televíziós vita után. Ám a végső győzelemre esélytelennek tartott elnököt néhány demokrata kulcsember – párton belüli puccsal – visszalépésre kényszerítette. Helyébe Kamala Harris alelnök került, akit augusztus közepén a demokraták elnökjelöltjévé koronáztak.

A sikeres jelöltcsere és a korábban mélyen alábecsült Harris üstökösszerű politikai felemelkedése jócskán megzavarta Trumpot, aki egész kampányát a fizikailag és szellemileg egyre gyöngülő Bidenre alapozta a biztos győzelem reményében. Ám – egy hónappal a választások előtt – biztos győzelemre Trump csak az álmaiban számíthat. A felmérésekben Harris nemcsak ledolgozta Biden Trumppal szemben korábban növekvő hátrányát, hanem már pár százalékos előnyre tett szert (szeptember végén három százalék), ami azonban a mintavételi hibahatáron belüli érték. Megkülönböztetett figyelem irányul az elnökválasztást ezúttal is eldöntő féltucatnyi ingadozó vagy billegő államra (Pennsylvania, Michigan, Georgia, stb.), amelyek egyik felében pillanatnyilag Harris, a másik felében Trump vezet kis, a hibahatár alatti százalékponttal.

Milyen tényezők játszottak közre a kampány szorosabbá válásában? Először is Harris pozitív hangulatváltozást, korábban nem látott választói lelkesedést idézett elő a demokratáknál. A demokraták választási pénztárcája jóval vastagabb lett, mint a másik oldalé, a kampányrendezvények szenvedélyes tömegeket vonzanak. A korábban radikális progresszívként elkönyvelt alelnök a politikai centrum felé mozdult el a kampányban, ahol a legtöbb potenciális új szavazó található.

Trumpnak mostanáig nem sikerült hatásos politikai fogást találni riválisán. Ezért a szavazókat foglalkoztató legfontosabb kérdések – különösen a megélhetési/lakhatási válság és a magas fogyasztói árszínvonal – megoldása helyett kedvenc fegyveréhez, a durván személyeskedő („szocialista holdkóros”, „Kamala elvtársnő“, „Kamala Kaméleon“), olykor rasszista és nőgyűlölő felhangú, infantilis kiszólásokra vetemedik. Ezekkel azonban elidegeníti magától a nők, az etnikai kisebbségek, a mérsékelt és bizonytalan szavazók egy részét. Legutóbb Trump azzal vádolta az amerikai zsidó szavazókat, hogy részben őket terheli a felelősség, ha elbukja az elnökválasztást, mert kevésbé támogatják őt – Izrael nagy barátját –, mint Harrist. Az effajta politikai rágalmazás nem éppen nyerő szavazatszerzési módszer.

Példátlanul szoros, fej fej melletti választást várva, Trumpnak nincs igazi esélye a győzelemre, ha csupán a mélyen konzervatív, szuper lojális törzstáborára támaszkodik. Minden potenciális szavazóra szüksége lesz november 5-én, ha nyerni akar. Trump azonban tanácsadói nyomatékos kérése ellenére sem fordít kellő figyelmet választási koalíciójának szisztematikus kiszélesítésére, különösen a fekete és latino kisebbség, valamint a döntő fontosságú független szavazók irányában. A latino voksolók már az összes szavazó 15 százalékát teszik ki, többségük a demokratákat támogatja, bár hosszú távon egyre csökkenő mértékben. Biden nem nyerhette volna meg a 2020-as választást a latino közösség erős támogatása nélkül.

Amerikában – a mérleg nyelve szerepét játszva – majdnem mindegyik szoros elnökválasztást a bizonytalan („független“) voksolók döntik el, akik jelenleg az összes szavazó öt-tíz százalékát teszik ki. Közülük sokan csak a választás napjához közel döntik el, hogy kire adják a voksukat. Most is az a jelölt fog diadalmaskodni, akit a bizonytalanok vonzóbbnak tartanak a kritikus, billegő államokban. Trump is csak akkor diadalmaskodhat, ha a választásig hátralévő rövid időben sikeres erőfeszítést tesz a kulcsfontosságú etnikai szavazatok jelentős növelésére és a független szavazók többségének megnyerésére.

Mi a helyzet Trump választási programjával? Egyetlen szóval jellemezhető: radikalizálódás. Drasztikus intézkedésekkel kívánja például megállítani a Biden/Harris-kormány alatt elszabadult illegális migrációt. Deportálni akarja az országban élő összes (12 millióra rúgó) illegális bevándorlót, ami megvalósíthatatlan vállalás. Széles körű adócsökkentést tervez, nem számolva a magas költségvetési hiányra és államadósságra gyakorolt negatív hatással. Erősen protekcionista külgazdaságpolitikájában Trump 10 százalékos importvámot vetne ki minden országra és legalább 60 százalékos vámtarifát Kínára, figyelmen kívül hagyva az inflációs következményeket, a nemzetközi kereskedelmi jog durva sutba dobásáról nem is beszélve.

Az amerikai elnökválasztás célegyenesbe jutott. Pillanatnyilag a küzdelem gyakorlatilag döntetlenre áll, továbbra is nyílt a meccs. Ennek ellenére némelyek már Harris győzelmét harsogják. A közvélemény-kutatási adatok megbízhatóságát illetően figyelembe kell venni, hogy Trumpot rendszeresen és számottevően alulmérik. Ez volt a helyzet a 2016-os és a 2020-as elnökválasztáson is. Óvatosságra int továbbá az a tény, hogy az elektori kollégiumra alapozott aránytalan szavazási rendszer Trump számára jelent beépített előnyt, ami 2016-ban is a Fehér Házba röpítette. Az eddigi tapasztalatok alapján Trumpot az utolsó pillanatig nem lehet leírni, de lehet, hogy még akkor sem, amint ezt 2021. január 6-án a trumpista ultrák Kongresszus elleni ostromának kiprovokálásával is bizonyította.

A kampány véghajrája várhatóan nem a nagyívű platformok, hanem a személyiségek (jellem, szavahihetőség) harca lesz, amelyben Harrisnek előnye van a negatív egyéni vonásairól elhíresült exelnökkel szemben. Ezekhez társult legújabban a politikai ellenfelekkel szembeni leszámolási vágy, a politikai erőszakkal való nyílt fenyegetés. Trump már most tudatosan készíti fel elszánt a híveit a novemberi voksolás tisztaságának kétségbe vonására: „A demokraták csaltak a legutóbbi elnökválasztáson, és csalnak a mostaniban is.” A békés hatalomátadás most is veszélyben lehet. A hatóságoknak a lehető legrosszabbra kell felkészülniük Trump veresége esetén.”

https://nepszava.hu/3253051_president-trump-2-0

Az Egyesült Államokban élő Dobozi István, a Világbank volt vezető közgazdásza írja:

„2010 óta a magyar külpolitikában számottevően gyöngült az atlantista szemlélet, s ezt a folyamatot főként a NATO-val és az Európai Unióval támadt viták és feszültségek, valamint az Oroszországgal, Kínával és Ukrajnával szembeni magyar különutasság jelezték. Mindezek miatt Magyarország mára súlyosan elszigetelődött az euroatlanti térben, és bizalmi válság övezi a legfőbb partnerei részéről. Kiváltképpen hátrányos az Egyesült Államokhoz fűződő politikai kapcsolatok súlyos megromlása.

A Donald Trump melletti nyílt, kéretlen „beszólások” az amerikai elnökválasztásokba nemzetközi normákba ütköznek, az olykor pallérozatlan diplomáciai stílusról nem is beszélve.

Mindez egy olyan kormány részéről, amely szuperérzékeny a külföldi beavatkozásra, és „szuverenitásvédelmi törvényt” alkotott. Botrányos, hogy Orbán Viktor miniszterelnök nem talált időt arra, hogy a két éve Budapesten tartózkodó amerikai nagykövettel, David Pressmannal találkozzék, pedig lenne miről beszélgetni. Ha így folytatódik, csak idő kérdése, és a két ország között eddig szépen fejlődő gazdasági együttműködés is rossz politikai kapcsolatok áldozatává válik.

Az USA hazánk Európán kívüli második legfontosabb kereskedelmi partnere, s a vele szembeni magas magyar exporttöbblet nélkül a teljes külkereskedelmünk deficitben szenvedne. Nem jó jel, hogy a Magyarországon eszközölt külföldi beruházásokban Amerika a korábbi második helyről az ötödikre esett vissza. A kétoldalú, kormányközi adóegyezmény január 1-től hatályos – alapvetően politikailag „büntető” indíttatású – felmondása Washington részéről tovább csökkentheti az amerikai beruházási kedvet hazánkban.

Orbán Viktor mindent egy lapra – Donald Trump személyére – föltéve valóságos hazárdjátékot folytat a magyar–amerikai kapcsolatokban. A magyar vezető 2016-ban jó lóra tett, amikor diplomáciailag nem éppen kifinomultan az elnökválasztás előtt közölte: „A demokraták külpolitikája Európának rossz, Magyarországnak halálos. Ezzel szemben a republikánusok és Trump elnökjelölt úr által meghirdetett migrációs politika és külpolitika Európának jó, Magyarországnak az életet jelenti.”

A 2020-as elnökválasztáson viszont Trumppal nagyon rossz lóra tett Orbán. A győztes Joe Biden alatt – amint az előre jelezhető volt – a magas szintű politikai kapcsolatok a legmélyebbre zuhantak a legfontosabb szövetségessel, nemzetbiztonságunk legfőbb garantálójával. Ez már jóval több, mint diplomáciai mosolyszünet Washington és Budapest között: a magyar miniszterelnök és külügyminiszter de facto nemkívánatos személy lett Washingtonban, a kétoldalú kapcsolatok távolról sem emlékeztetnek két szövetséges ország viszonyára.

Nem tanulva a súlyos diplomáciai hibákból, 2024-ben folytatódik a vakmerő kockáztatás: Orbán Viktor tizenkilencre húzott lapot, amikor – az európai vezetők közül egyedüliként – újfent és nyíltan Donald Trumpot, az elítélt bűnözőt támogatja az elnökválasztási küzdelemben. A volt elnök hálája nem maradt el: a kampányban minden lehetőséget megragad Orbán – az „erős és kemény európai vezető” – magasztalására. A Kamala Harrisszel folytatott televíziós vitában a ma­gyar vezetőre hivatkozva védte meg magát riválisa azon vádja ellen, hogy a világ vezetői nem tisztelik őt, sőt „nevetnivalónak” tartják. Nem lehet tudni, hogy ki győz majd a november 5-i elnökválasztáson. Gyakorlatilag holtverseny alakult ki a két jelölt között. Ha Harris diadalmaskodik, a magyar–amerikai kapcsolatokban borítékolhatóan marad a kedvezőtlen status quo (netán további romlás) és Magyarország nemzetközi elszigeteltsége.

Ám ha Trump győzne, Orbán akkor sem lehet biztos abban, hogy visszatérnek a Trump elnöksége alatti szép napok. Az amerikai jobboldalon sokáig valóságos személyi kultusz övezte Orbánt illiberális ideológiája és kormányzása miatt. A sorozatos választási győzelmek mellett különösen a genderügyekben, a családpolitikában és a migrációs válságban elfoglalt nézetei szereztek számára sok amerikai rajongót. Talán Kevin Roberts, a Heritage Foundation elnöke fejezte ki a legtömörebben az amerikai jobboldal szimpátiáját: „Az orbáni Magyarország a konzervatív kormányzás modellje lett.”

Orbán külpolitikájára az amerikai jobboldal korábban szinte semmi figyelmet nem fordított, de ez most gyorsan változik. Az amerikai konzervatívok körében sokaknak – köztük vezető politikusoknak és influenszereknek – kezd elegük lenni a magyar külpolitika túlzott orosz- és Kína-barátságából, ami szerintük összeegyeztethetetlen a szövetségesi magatartással. Például Mitch McConnell, a Szenátus republikánus frakcióvezetője nemrég élesen bírálta a magyar vezetést azért, hogy „Amerika legnagyobb stratégiai ellenfeleihez, Oroszországhoz és Kínához dörgölőzik. Magyarország akkor válik Kína európai lábtörlőjévé, amikor Washington minden idegszálával a pekingi ellenségre összpontosít.” Marc A. Thiessen befolyásos konzervatív közíró torkig van Orbán oroszpolitikájával, amely szerinte ténylegesen az ukrán invázió jóváhagyásával ér fel egy NATO-tagállam részéről.

Az amerikai konzervatívok egységesek abban, hogy Kína egzisztenciális veszélyt jelent az Egyesült Államok számára. Mikor ébred rá végre az amerikai jobboldal – teszi fel a kérdést Thiessen –, hogy „Orbán Viktor Magyarországot a Kínai Kommunista Párt legszorosabb szövetségesévé tette Európában”? Matthew G. Boyse, a Trump-kormány volt helyettes külügyi államtitkára a napokban Budapesten figyelmeztette a magyar vezetést, hogy – az éleződő geopolitikai konfliktusok közepette – az Oroszországhoz és Kínához fúződő politikája egyre fokozódó nemtetszéssel találkozik: „Magyarország azt kockáztatja, hogy elveszíti barátait az amerikai jobboldalon is.” Szerinte Trump esetleges választási győzelme esetén sem tűnnének el a magyar orosz- és kínai politikával kapcsolatos súlyos aggodalmak, amelyek egy részét már a Trump-kormány is érzékelte, de akkor nem verte nagydobra.

A „merjünk nagyok lenni” megalomániás külpolitikai doktrínájának ködében az orbáni vezetés nem érzi (vagy nem kész belátni), hogy nemzetbiztonsági vörös vonalakat lép át, s erre az eddig oly barátságos amerikai jobboldal is élénken felfigyelt.

Képes-e az Orbán-kormány a pályakorrekcióra, vagy – fejét homokba dugva – Trumptól reméli a megváltást november 5-én?

Az eddigi hibákból márpedig le kellene vonni a fő tanulságot: nem szabad az amerikai belpolitika kétpárti hullámzásaitól vagy az elnök személyétől függővé tenni a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. Ideje visszatérni az euroatlanti kispályára, amíg nem késő.

Az indokolt „keleti nyitás” nem szabad, hogy ténylegesen „nyugati záráshoz” vezessen. Elég volt a nagypályás ámokfutásból és a létfontosságú magyar–amerikai kapcsolatokkal való hazardírozásból!”

2024-ben sajnos nagyjából-egészéből még mindig ott tartunk mint 1989-ben… 1989. március 15-én Budapesten, a Szabadság téren, Cserhalmi György színművész a Magyar Televízió hajdani székházának főbejárati lépcsőjén felolvasta az ellenzéki tüntetés szervezői által megfogalmazott 12 pontot:

1989 Mit kíván a magyar nemzet? Szabad, független, demokratikus Magyarországot.

1. Valódi népképviseletet és többpártrendszert. Biztosítsák a választások szabadságát és tisztaságát.
2. Rendőrállam helyébe jogállamot. Érvényesüljenek az emberi jogok, legyen bírói függetlenség.
3. Szólás-, sajtó-, lelkiismereti és oktatási szabadságot. Számolják föl a hírközlés állami monopóliumát. Oszlassák föl az Állami Egyházügyi Hivatalt.
4. Jogot a sztrájkra. Ne korlátozzák az érdekvédelem, a követelés és a szolidaritás szabadságát.
5. Méltányos közteherviselést, a közkiadások társadalmi ellenőrzését. Szüntessék meg az egyéni és csoportos kiváltságokat. Adják meg mindenkinek az emberhez méltó élet alapfeltételeit.
6. Észszerű gazdálkodást, működő piacot, a tulajdonformák egyenjogúságát. Állítsák le a pénzemésztő és környezetpusztító nagyberuházásokat, szüntessék be a veszteséges vállalatok támogatását, vessenek véget a vállalkozás és a lakosság megsarcolásának.
7. A bürokrácia és az erőszakapparátus leépítését. Oszlassák föl a Munkásőrséget és az Ifjúgárdát.
8. Szabadságot és önrendelkezést Kelet- és Közép-Európa népeinek. Szűnjék meg Európa katonai, gazdasági és emberjogi kettéosztása.
9. Semleges, független Magyarországot. Vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területéről. Töröljék a magyar ünnepek sorából november 7-ét.
10. Felelős kisebbségi és menekültpolitikát. A kormány lépjen föl a nemzetközi fórumokon a magyar kisebbségek védelmében. Szűnjék meg a rendőri szemlélet és a jogtalan megkülönböztetés a romániai menekültek ügyében.
11. Nemzeti önbecsülést. Vessenek véget a történelemhamisításnak. Adják vissza a nemzetnek címerét.
12. Igazságot '56-nak, tisztességet a forradalom mártírjainak. Nyilvánítsák nemzeti ünneppé október 23-át.

 Aki úgy gondolja, hogy maradt még megvalósítani való a 12 pontból, az jöjjön a ma 15 órakor kezdődő, a Bp. 1037 Kunigunda utca 64 szám alatt található Magyar Televízió székháza elé!

Az orbánista propagandisták szerint az eutanázia felvetése Karsai Dániel halála kapcsán bal-liberális provokáció, mert minden „igaz magyar emberben” lehet annyi belátás, hogy szépen, csendben kivárja a kínnal járó halálát, vagy stikában öngyilkos lesz, de nem ágál ellene. A Pesti Srácok tévéjében a Pesti TV-ben ezt mondta Kroó Zita: „Én nem értem, tehát Karsai Dániel, mondjuk ki, emiatt a betegség miatt halálra volt ítélve. Tényleg csak az volt, hogy na, mikor fog ez bekövetkezni. Tehát hogy az emberben, már bocsánat, de ne legyen annyi türelem, hogy megvárja azt, hogy az élet mondja: „Danikám, akkor most van vége!”, és akkor utána ebből ekkora politikai ügyet csinálunk, én ezt nem értem.”

Két megjegyzés:

Először is: a radikális jobboldal úgy tesz, mintha a vallási elvekkel összefüggő világi törvények időtlenek lennének, amiket nem szabad még csak megkérdőjelezni sem, pedig a Jog – és ezt a jogász Karsai Dánielnél senki sem tudta jobban – csak bizonyos korhoz és társadalmi kultúrához kapcsolódó szabályrendszer. Vagyis szabad, ajánlatos, sőt olykor kötelező újragondolni a jogelveket és szankciókat!

Másodszor, én sem tudom megérteni, hogy az orbánista influenszer hogyhogy nem érti ha valaki az őt érintő „élet/halál” kérdésből „politikai ügyet csinál”, hiszen a kereszténység tulajdonképpen egy kínhaláltól vált „vallási üggyé”.

 https://444.hu/2024/10/04/a-pesti-sracok-musorvezetoje-nem-erti-karsai-danielben-miert-nem-volt-annyi-turelem-hogy-megvarja-mig-az-elet-azt-mondja-danikam-akkor-most-van-vege

Eddig két országban bukkant fel a nemzeti zászló közepének kör alakú kivágása: Magyarországon és Romániában.

Romániában 1989-ben a Ceausescu rendszer, Magyarországon 1956 októberében a kommunista rendszer és 2024 szeptemberében az orbáni rezsim elleni tiltakozás jelképeként.

Mit szimbolizál a lyukas zászló?

• Azt, hogy annak a hazug és elnyomó rendszernek a címerét el kell tüntetni, amely visszaél a nemzeti jelképekkel.
• Azt, hogy véget kell vetni Romániában a nacionál-bolsevik zsarnokságnak, Magyarországon 1956-ban a poszt-rákosista és 2024-ben az orbánista uralomnak.
• Azt szimbolizálja, hogy Magyar Péterék – miközben hűen megőrzik a világ magyarságát összekötő piros-fehér-zöld trikolórt – elvetik a hamis történelmi folyamatosságot sugalló koronás címert. Hazugságnak tartják, hogy amiképpen a magyar nemesség karddal szerezte a nemesi kiváltságait, olyképpen az orbáni harácsoló-elit a közembereket meghaladó „magyarság-teljesítményével” vívta volna ki kivételezett helyzetét… Nem, mindez a hatalommal való visszaélésből fakadt!

A lyukas zászló legfőképpen azt szimbolizálja, hogy Orbán nemzetrontó kormányzása és a keleti despotáknak való elvtelen behódolása révén méltatlanná vált az európai Magyarország vezetésére!

Rácz András: "2021 decemberében az oroszok valójában nem is egy, hanem két ultimátumot is küldtek, mindkettőt az európai biztonsági rendszer alapjainak átalakításáról. Ebből az egyiket az amerikai kormány kapta, a másikat a NATO.

Sem Európát, sem Ukrajnát nem kérdezték meg.(!)

Így Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek a 2021-es orosz ultimátumok valójában nem jelentettek lehetőséget a háború elkerülésére."

https://444.hu/2024/09/28/racz-andras-kohan-matyasnak-erdemes-volna-egy-kicsit-meg-olvasnia-mielott-nyilatkozik