Az orbáni propaganda a tömegtársadalmakban jól bevált, de hazugságokon alapuló manipulációs sémákat követi. Az orbánista hangulat-gerjesztőknek kiindulópontja, hogy nem létezik „objektív igazság”, sőt már maga a részrehajlástól való tartózkodás is (lásd a „politikai korrektség”-gel szembeni ideológiai hadjáratot) gyanús. Ha viszont nincs „objektív igazság”, akkor a szubjektív ítélet és a „Fake News” nemhogy természetes, de kötelező! A tapasztalat azt mutatja, hogy a tömegekre valóban hatással van a leegyszerűsítés, az hogy már nem ideológiai, vagy politikai ellenfelek állnak egymással szemben, hanem ellenségek. Ráadásul az ellenség, a „mi közös” ellenségünk hatalmas és veszélyes! A mozgósítás érdekében célszerű megszemélyesíteni és gonosz karikatúráját megrajzolni az ellenségnek (legyen az akár „kulák”, „klerikális reakció”, Soros, „Brüsszel” stb). Aki tehát a „mi” emberünk, a „mi közönségünk”, a „nemzetünk” tagja akar lenni, annak be kell állnia a Vezér/a Párt/az Egyház/a Fradi stb. mögé a sorba. A befogadás másik oldala a kirekesztés: az, aki nem elég fehérbőrű, nem eléggé vallásos, nem eléggé heteroszexuális, nem eléggé szurkol a magát „keresztény-nemzeti”-nek mutató belső gyarmatosító formációnak az majdhogynem áruló/hazaáruló/ellenség.
Tehát a propaganda első lépése megrajzolni a küzdőteret: az egyik oldalon a „harcos angyalok” (akik magukat általában szánni való kisebbségnek láttatják, miként a nácik magukat, amikor úgy állították be Lengyelország lerohanását, mint a „veszélyes háborús-agresszor lengyelek” elleni önvédelmi harcot), a másik oldalon a Sátán. Minél zavarosabb a Sátán kiléte, annál jobb (Sztálin a riválisából, amúgy a Vörös Hadsereg győztes vezéréből, Trockijból, olyan Sátánt faragott, aminek következtében a több százezer, millió ártatlanul megvádolt „trockista” lelte halálát a Gulágon).
A propaganda második lépése az ellenség karikatúrájának a megrajzolása (a libsi Soros „aki kárörvendően nevet a keresztény magyarok szenvedésén”, Karácsony Gergely aki „alkalmatlan” stb.).
A propaganda harmadik eleme, mivel a választáson ellenségek csapnak össze, ezért felesleges minden racionális vita! Minden „igaz magyar”-nak éreznie kell (nem érteni és vitatkozni arról), hogy mi a tét…
Az orbánista propaganda negyedik eleme: ha megvan a magyar mumus Gyurcsány személyében, akkor rá kell mutatni arra, hogy a magát Szent-Istváni magaslatokra hazudó Orbánhoz képest Gyurcsány-Sátán egyet jelent a „liberál-kommunista, valamint kötelező gender és nemváltó terrorral”:)
Ebben a helyzetben az ellenzék jól teszi ha nem fogadja el a felkínált orbánista politikai küzdőteret, nem válaszol a provokatív hazugságokra, hanem megy a maga útján, győz és újjáépíti az államot!
A klímaválság leküzdésében már nem annyira a részérdekeket képviselő politikusokra, katonákra és papokra szükség, hanem az egész bioszféra érdekeit szem előtt tartó „Föld-ombudsman"-i intézményre!
Ezt a világ politikai, gazdasági és egyházi hatalmasságai most talán még nevetségesnek tartják, de történelmi léptékkel mérve pillanatokon belül ki fog ferülni az alkalmatlsanságuk a globális problémák kezelésére.
Az állandó vészhelyzetre hisztérikusan hivatkozó „öncélú nemzetállam” perverzebb, mint az „öncélú szexualitás”!
Szómagyarázat:
Maga a nemzetállam is csak addig hasznos, ameddig az őt alkotó, egyenlő jogú, adózó és szavazó állampolgárainak a lehető legjobb életfeltételeket, egyéni és kollektív identitásának kiteljesedését tudja biztosítani, méghozzá egy folyton változó politikai, gazdasági és ökológiai világban. Ha erre egyre kevésbé képes, - amit nacionalista, rasszista és vallási fanatikus lózungokkal próbálnak palástolni - akkor érdemes intenzívebben bekapcsolódni egy olyan nemzetközi integrációba, mint az Európai Unió és ugyanakkor megerősíteni a demokratikus önkormányzatiságot!
Krasznahorkai László és Lengyel László beszélgetése
NÉPSZAVA
Lengyel László (L.L.): „Bizony, Rieux, nagyon kimerítő pestisesnek lenni. De még kimerítőbb, ha el akarjuk kerülni. Ezért van az, hogy mindenkin kiütközik a fáradtság, hiszen mindenki úgy érzi már, hogy kicsit magában hordja a pestist. És ezért van az is, hogy egyesek, akik szabadulni akarnak tőle, olyan szörnyen fáradtak, hogy már csak a halál szabadíthatja meg őket” – írja Camus a Pestisben.
Ha jól értelmezem, te évek óta írod és mondod, hogy a világ megromlása nem külső, kívülről jött valami, hanem a romlás belső, és belőlünk származik, a barbárok nem a kapuk előtt állnak, hanem a barbárok mi vagyunk, hogy Állatvanbent, ahogy könyvedben írtad, olyan vadállat, amely ki szeretne, akar, tud belőlünk törni, hogy mindent elpusztítson. Sőt, nem barbárok vagy vadállatok hordája, kisebb s nagyobb közösségek hordozzák a világ megrontásának, szétzúzásának veszélyét, hanem minden egyes emberben ott rejtőzik a barbár, a vadállat, magunkat kell visszatartanunk, nemcsak másokat. A világjárvány vagy az általánossá váló környezeti katasztrófa felerősítette benned ezt a katasztrófa-tudatot, rémlátást, vagy ma másként látod, mint korábban?
Krasznahorkai László (K.L.): Bennem nem erősítette fel, annyi is éppen elég lesz, amennyi megvolt, azt már be tudom osztani a hátralévő napokra, de ami sokkal nagyobb baj, hogy másokban sem megerősödni nem látom, hogy bármiféle katasztrófa-tudat meglegyintette volna őket, sőt, még azt sem, hogy volna bármilyen tudatuk arról, miféle világban élnek. Eddig se volt, csak hogy most más a helyzet. Most már lehetne. Hogy a világ globális értelemben már együtt mozdul, azaz hogy már a lepkeszárnyú lokális is végigfut a Föld rémisztően bonyolult idegpályáján, s bármikor okozhat bárkire nézve bármiféle intenzitású veszélyt, már nem kérdés, nem vonható kétségbe. De az ember túl kicsinek érzi magát, egy globális katasztrófát pedig túl nagynak, a kettő szerinte összemérhetetlen, a legjobb hát, ha nincs tudomásunk róla, mi folyik itt. Megijedünk, ha történik a közelünkben, főleg ha velünk, valami szerencsétlenség, egy rövid ideig mintha meg is rezzenne bennünk ilyenkor, hogy ez túlmutat rajtunk, rövid ideig mintha meg is nyílna közvetlenül előttünk egy korábban fel sem tételezett mélységű s nem ránk méretezett szakadék, de aztán az egészet a “normális” élethez való kétségbeesett visszatérésünk hirtelen be is temeti: mi aztán nem láttunk semmit, miért te láttál valamit, Mariskám drága?!, nahát! – mert erre képtelenek vagyunk, állandóan rettegni, hogy jön és elpusztít minket, így élni nem vagyunk képesek, ami tökéletesen érthető, csak az nem, hogy a szakadék látványa miért nem hoz működésbe bennünk ösztönöket, hogy tegyünk valamit, hogy készüljünk fel, hogy akadályozzuk meg, amit lehet. Mert az lehetetlen, hogy a drága Mariskának az ura tudná, hogy nincs is esélyünk, nem tudja, és nem is akarja tudni, sőt, ostoba gőgjében még büszke is rá, hogy nem. Pedig csak arra van esélyünk, hogy higgyünk az esélyben, ehhez megvan a szükséges ösztön bennünk. Aztán összegömbölyödve, egymáshoz bújva fagyunk meg, vagy száradunk ki a borzasztó hőségben, miután már nincs értelme senkinek elvágni a nyakát egy korty vízért. Persze ez már csak a kevesek története lesz, hisz előbb még elpusztítja az emberiség nagy részét az USA-Kína-Orosz-tengely.
L.L.: Nemrég olvastam Adam Garfinkle cikkét, a Dystopia vs. Dystopia-t, amely még Trump utolsó hónapjaiban íródott, de aligha vesztette el érdekességét nyitó kérdése: „Have we Americans lost our minds?" (Mi, amerikaiak, elvesztettük az eszünket?). Az elmúlt évtizedben körülnézve a világban, feltehető volt a kérdés: vajon a világ elvesztette az eszét? Az értelmiség, bárhol a világon, amely ezt a kérdést legelőször, mindenki előtt fölteszi magának, Garfinkle szerint egyben Orwell 1984-ének és Huxley Szép új világának dilemmáit is maga elé idézi: „Amitől Orwell félt, hogy betiltják a könyveket. Amitől Huxley félt, hogy nincs értelme könyveket betiltani, mert úgyse olvassa azokat senki. Orwell félt, hogy megfosztanak minket az információktól. Huxley viszont attól tartott, hogy túl sokat zúdítanak ránk, s ezzel passzivitásra és önzésre szorítanak. Orwell félt, hogy elrejtik előlünk az igazságot. Huxley attól félt, hogy az igazság belefullad a lényegtelen dolgok tengerébe. Orwell félt, hogy foglyul ejtik a kultúránkat. Huxley attól tartott, hogy a triviális kultúra kora jön el.” Vajon a mai Kína, töpreng el Garfinkle szomorúan, nem valósította-e meg Orwell rémálmát? S a mai Amerika, nem olyan-e, mint amit Huxley leírt 1931-ben a Szép új világban? És a mai Európa – kérdem tőled én?
K.L.: Európa már elhasználta önmagát. De a mai Kína, a mai USA és a mai Orosz birodalom még egyáltalán nem mutatta meg, mit tud istenigazából a pusztításban. Még előttük van, hogy megtegyék, amitől korábban féltünk, csak most már meg is fogják tenni. A valódi fegyvereknek, a valódi háborúzásnak az évtizedei jönnek. Olyan ez, mint a nevezetes színházi mondat, azaz hogy ha egy fegyver ott van egy színpadon, az el is fog sülni. Mégis mit gondolunk mi itt Európában: az atomarzenálok, a szuperszonikus fegyverek, a cyberháború eszközei, a robothadviselés, az elképesztő mennyiségű pénz, amit hadseregek fejlesztésére évente költenek, hogy ez mind csupán valami játék?! Ami valahogy csak ott marad majd a bunkerekben meg a kilövőállomásokon, mert a végén úgyis megegyeznek?! Viccel itt valaki velünk. A nagy háború bármikor és bármilyen ürügy miatt kitörhet, és ki is fog törni. Ez elkerülhetetlen. Kérded, hogy na, de Európa? Ölbe tett kézzel fogja ezt nézni?! Mégis mi a fenét tehetne? Az európai demokrácia nem akar már hódítani. Már kihódította magát néhány évszázadon keresztül - csúfos történet. Emiatt most már nincs a pályán. Márpedig, aki nem először támad, hanem úgynevezett “védekezésre” óhajt berendezkedni, az be sem nevezhet a futamra. Itt Európában mi már nem rémálmokkal dolgozunk. Ó, Orwell! Ó, Huxley! Ó, Ortega y Gasset! Ó, a régi iskola!! Nekünk már a valósággal van dolgunk, és az szörnyűbb, mint a rémálom. Kérdésed voltaképp az igazság eljövendő sorsára vonatkozik. Csakhogy már semmi értelme az igazságról tűnődni. A helyzet sokkal nyersebb, és véletlenszerűbben van alárendelve az elkerülhetetlennek.
L.L.: Vannak világok, ahová a vég előbb jön el, ahol kicsiben mintegy kipróbálásra kerül a végjáték. Az 1930-as években a diktatúra és a demokrácia élet-halál harcának laboratóriuma a spanyol polgárháború volt. A 2010-es években Magyarország: hogyan rombolj le egy jogállami demokráciát és hozz létre egy tekintélyuralmi rendszert? Hogyan rabolj el egy országot Európa közepén? A harmincas években az írók világában világos volt, hogy meg kell írni figyelmeztetésül Spanyolországot. Így André Malraux megírta A remény, Ernest Hemingway az Akiért a harang szól, Arthur Koestler a Párbeszéd a halállal, George Orwell a Hódolat Katalóniának című művét.
Tudom én, hogy a magyar egyeduralom, hideg polgárháború kifinomultabb, nincs benne gyilkosság, vér, tömlöc, lincselés, csak az ember gazemberré, önárulóvá, gerinchajlítóvá, elbutulóvá válása, méltóságának és becsületének elvesztése, csak tömeges paranoia, félelem, hisztéria. De éppen a hatalomnak, az OV-2010 zsarnok-vírusnak e sajátos genetikája, behatolása valamennyi szervünkbe, illetve rendkívüli mutációs és világméretű terjedési képessége teszi érdekessé, hogy az íróknak miért kellene megírnia a mai zsarnokságok regényeit. S ahogy az orvosok szinte mindent tudnak a Covidról, csak éppen az egészről nem tudják, hogy mi, ugyanígy állunk az OV-2010-zel és mutánsaival szemben. Talán az olyan írók megbirkózhatnak az egésszel, mint Spiró György, aki Az Ikszekben, vagy Krasznahorkai László, aki a Sátántangóban megírták egy másik hatalom mikrofizikáját.
Márai írja 1944 májusában a naplójában: „Didergek a napfényben. Az emberekkel nincs mit beszélni. Mint ahogy részeggel vagy őrültekkel nem lehet vitatkozni: a magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől. Az oroszok a Kőrösmezőnél, az angolok és amerikaiak Pest fölött, s ez a társadalom eszelősen és tajtékozva nem akar, nem tud másról beszélni, csak a zsidókról. Az ember, ez a járvány.”
K.L.: Az ember, ez a járvány, mondja tehát szépen Márai. Az ember, ez a sárkányfog-vetemény, mondja halhatatlanul Vörösmarty. Hm. A helyzet az, hogy az ember pánikban van. És ilyenkor a legbrutálisabb. Nem ismer se Istent, se embert. És tényleg nem. Nézd meg a tűzben égő istállóból menekülő lovakat. Ők sem ismerkedésre használják az időt, és hát, ők sem finomkodnak egymással a kifutó szűk kapuja előtt. Európában ez a jelenlegi Magyarország engem inkább egy amúgy tök jelentéktelen őrültekházára emlékeztet, ahonnan leléptek az orvosok, és a betegek azt játsszák, hogy ők az orvosok, és a betegek mentek el. Magyarországnak új fővárosa van. Ugocsa lett a főváros. És az ugocsaiak azt a világot építették fel maguknak, ami jobban emlékeztet egy homokozóra, mint egy országra. Úgy is fog összeomlani, mint amit homokból építettek fel. Ugyanakkor keserűen azt is mondom, hogy annyira nem vagyok elalélva attól, amit ezzel szembe tudunk állítani. Hisz volt esélyünk '89 után. Volt hatalmunk '89 után. De eljátszottuk. És erkölcsileg játszottuk el. Azt hitték sokan, nagyon sokan, hogy lehetett volna egy szép, értékek szem előtt tartásával elrendezett országunk. Én ugyan nem hittem benne 1989-ben sem, mert ugyanazokat az embereket és ugyanazokat az emberi tulajdonságokat láttam és tapasztaltam magam körül, akiket és amelyeket már ismertem 1989 előttről. És ugyanazokból az emberekből és ugyanazokból az emberi tulajdonságokból ugyan hogy is következhetett volna egy szép, tiszta észen és erkölcsökön alapuló rendszer?! Persze, nem is történt így. Semmit nem remélek. Csak a lovakra gondolj! Az istálló ég, összetorlódunk a szűk kapu előtt. Néhányan kijutunk. Ott meg a taposóaknák miatt sorra robbanunk fel. Itt egy bumm. Ott egy bumm. A taposóakna mindannyiunkkal végez. Pedig nem is nekünk helyezték el őket. Hisz szemben lángol az egész Erdő.
Az előválasztáson induló miniszterelnök-jelölteket megbízhatónak és erkölcsileg tisztának látom, csak a szónoki képességük és a válságmenedzselésre való alkalmasságuk különbözteti meg őket. Ezek alapján okos döntésnek tartom a Márki-Zay/Karácsony összefogást, mert miközben Márki-Zay politikai és erkölcsi hitelessége kikezdhetetlen, ugyanakkor nem "néptribun"alkat és nem gyakorlott válságmenedzser. Márpedig amennyiben az ellenzék győz a választásokon - amire komoly esélyt látok - akkor sajnos nem pusztán egy "normális" gazdasági-politikai-jogi válságot kell majd kezelni, hanem meg kell találni az orbánista "minél rosszabb, annál jobb", sőt a polgárháborútól sem visszariadó nemzetellenes stratégia ellenszerét!
Ez csak az összes miniszterelnök-jelölt összehangolt és okos együttműködésével érhető el!
Ebben a kontextusban Márki-Zay képviseli számomra - kissé Göncz Árpádhoz hasonlóan - a nemzeti, kulturális és vallási hagyományokon alapuló, európaias és jövőbe tekintő magyarság eszményét, azt a higgadt bölcsességet, ami nem is annyira miniszterelnöki, mint inkább köztársasági elnöki posztra predesztinálja.
Szépen szerepelnek a magyar sportolók az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb világversenyen; az olimpián. De még ez a magyar siker sem feledtetheti el, hogy problémák vannak az olimpiai mozgalom jövőjével kapcsolatban.
Ami a dolog „hardver” oldalát illeti, egyre kevesebb felelősen gondolkodó és gazdálkodó ország látja vendégül az olimpiát, annak veszteségessége, a vele járó környezetrombolás és újabban a járványveszély miatt. Egy olimpia olyan gigaberuházásokat igényel, amelyet egy szegény ország nem engedhet meg magának, noha vannak olyan megavárosok, vagy még inkább önkényuralmi berendezkedésű országok, amelyek erejükön felül, leginkább politikai okokból kívánják reklámozni magukat az eseménnyel.
Ami a „softver”/emberi oldalt illeti: az újkori olimpiai mozgalom addig követte az ókori elődöt, amíg az amatőr sporton, vagyis egyfelől a brit birodalmi elit testedzéses hobbiján, másfelől a Coubertin-féle ifjúságneveléssel kapcsolatos idealizmuson alapult, amelyet az általa írt „Óda a sporthoz” imigyen fogalmaz meg: „…Mert önbecsülést tanulnak az ifjak tőled, s más népek jellemét is éppúgy megértik s nagyra tartják, hogyha te tanítod őket túlszárnyalni egymást: mert versenyed a béke versenye”. Ennek a pacifista, kozmopolita és amatőr korszaknak vetett véget a náci Németország által profin megrendezett és propaganda célokat szolgáló 1936-os olimpia. Azóta az olimpiai mozgalom két hajtóereje a nacionalista rivalizálás és a globális médiafelhajtás, amely utóbbinak célközönsége a Föld északi részén élő, viszonylag nagy vásárlóerejű, - de amúgy tespedt – TV-ét néző szurkolója. Ebből is fakad, hogy az ókori görög olimpia-minta helyett egyre inkább az ókori római gladiátorjáték-minta jellemzi az újkori olimpiákat.
Sokan mondják, hogy minden jó úgy, ahogy van, de elképzelhető más jellegű világméretű esemény is, amely visszatérést jelenthetne a Coubertin-i szándékokhoz, ráadásul nagyságrenddel több embert mozgatna meg, méghozzá szó szerint, a bolygónkon!
Hogy pontosan milyennek kéne lenni, erről csak sejtéseink lehetnek: olcsóbbnak kellene lennie, vagyis decentralizáltnak. Maga az olimpiát jelképező „ötkarika” sugallja, hogy a játékok nem annyira nemzetállamok, mint inkább földrészek-közti játékok legyenek, több központtal, kontinens-öntudatot erősítő jelleggel. A cél valóban nem „a világ legjobbjának” sztárkultusza, hanem a sok hősies küzdelmet folytató férfi és nő, idős és fiatal, a Föld északi és déli részéből származó ember portréjának felmutatása volna. A versenyek lehetnének sűrűbben (mondjuk kétévente), hogy több bizonyítási lehetőséget kapjanak a tömegsportból kiemelkedő igazi amatőrök. A sportágak lehetnének egzotikusabbak: az afrikai, indiai, török birkózástól, a sárkányhajó-versenyeken, az azeri lovaspólón át a Felső-Tisza-vidéki tutaj-úsztatásig.
Az olimpiák mindig felkészítettek valamire: a háborús időkben a harcedzettségre, a csapatszellem kialakítására, aztán a sportszerűségre, a Fair Play-re - és ha a természeti és emberi megpróbáltatásokkal teli jövőre gondolunk, akkor fontosak lesznek a közösségi média által is közelünkbe hozott önzetlen, segítőkész személyes és kollektív erőfeszítések bemutatása és az azokba való bekapcsolódás lehetősége is.
Nincsenek kész receptek, de fontos lenne gondolkodni ezeken a dolgokon, mert „Future Is Coming”.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Olimpiai_jelk%C3%A9p#/media/F%C3%A1jl:Olympic_flag.svg
Fleck Zoltán: Demokráciát!
Élet és Irodalom, 2021 április 16.
Az új autoriter rendszerek hatékonyan álcázzák magukat alkotmányosnak látszó cicomáikkal. Ezek nemcsak a diktatórikus kormányzás legitimálását szolgálják, ideig-óráig, hanem nehezítik a tisztánlátást a demokrácia és a jogállam újraépítésének folyamatában. A jogállam fogalmának propagandisztikus relativizálása a homálykeltés politikai eszköze. Magyarország jelenleg a jogállami relativizálás modellállama.
A valójában gyenge lábakon álló érvek láthatólag alkalmasak arra is, hogy az autoriter rezsim védelmére vessék be őket. A kormányzati politikai relativizálók érveivel szemben egyelőre csak a formális jogállamot védelmükbe vevők hangja hallatszik. Utóbbi, szándékaitól eltérően, segíti a NER örök életre vonatkozó akaratát. Így állhat majd elő az a helyzet, hogy a demokratikus jogállam felszámolói sikeresen vehetik védelmükbe a helyére állított szörnyszülöttüket. Láttunk már sajtószabadságért ordító trollokat és méltóságért kiáltó erőszaktevőket. Csakhogy lényeges különbség van a bértollnok és az autoriter rezsim között. Előbbinek ugyanolyan morális alapja van a szabadságához, mint bárki másnak, a rezsimnek azonban nem lehetnek morális érvei arra, hogy ne tekintsük annak, ami. Az Orbán-rezsimről tudjuk, hogy nem jogállam, és felszámolta az alkotmányos demokráciát. Minden ellenkező híresztelés ellenére tisztában vagyunk azzal, hogy mi a jogállam és mi nem az. Csak erről nem úgy szerzünk bizonyosságot, mint a fizikai jelenségekről, hanem úgy, ahogy a kulturálisakról vagy egy emberi közösség civilizáltságáról. Azt pontosan lehet látni és dokumentálni, hogy miként működik a rezsim, le lehet írni mint autoriter politikai működésmódot. Erre éppen elég történelmi tapasztalat áll rendelkezésre. Nem intézménycentrikus, hanem értékközpontú és empirikus megközelítésre van szükség. 2010 óta rendszerszerűen, mindenre kiterjedően és tartósan fennálló anomáliák jellemzik a közjogi rendszert és annak működését: a jogalkotásra és ‑alkalmazásra vonatkozó jogállami elvek szisztematikus és kitartó sérülése és a szabadságjogok csorbítása. A politikai hatalomgyakorlás természete változott meg 2010-től fokozatosan és egy irányba tartóan. Az intézményesített autoriter hatalomgyakorlással szembe nem a jogállam formális érveit, hanem a demokráciát kell állítani. Alapjuk azonos: az emberek szabadsága és egyenlősége. Különben a formális jogállam barátai együtt mondják majd a jogállam gyilkosaival: „ne nyúlj a rendszerhez!” Ez a rendszer azonban tarthatatlan, ehhez demokraták nem adhatják a nevüket.
Súlyos ellentmondás nyomasztja tehát a demokratikus közvéleményt: konszenzus látszik ugyan abban a kérdésben, hogy a demokráciában szokásos kormányváltás Magyarországon 2022-ben elégtelen lesz, annál több, valamiféle rendszerváltás szükséges, a NER felszámolása. Ugyanakkor távolról sincs megegyezés abban, mit kezdjen egy kis parlamenti (nem kétharmados) többség az Alaptörvénnyel. Kellene rendszerváltás, de nem szabad az Alaptörvényhez nyúlni – ez így nem fog menni. Széttárják hát a kezüket tehetetlenül, és bizakodnak a kevésbé valószínűben. Pedig kétharmados többség esetén is megfontolandó lenne kilépni abból a logikából, hogy a választások után megszerzett mandátumokkal a parlamenti többség alkotmányoz.
Még jóhiszemű „rendszerváltók” is azonosítják az alkotmányozást a parlamenti döntéshozással. A lehetséges alternatíva akkor válik igazán érthetővé, ha megvizsgáljuk a jelenlegi helyzetet, amelyből kényszerek származnak, és választ keresünk arra a kérdésre is, hogy miért szükséges mindenképpen megszabadulni az Alaptörvénytől.
A helyzet
Jelenleg a demokratikus, nemzeti ellenzéki összefogás kitartása mellett is kétséges, hogy a Fidesz-NER-rezsim véget érhet választások következtében. Kétféleképpen képtelen véget érni, egyrészt a választási rendszer aránytalansága, a választási döntéshozó szervek monolit politikai összetétele és a Kúria alappal feltételezhető elfogultsága miatt. A kormányzati médiarendszer durván egyszínű és krónikusan propagandisztikus üzemmódja eleve súlyos hátrány a nem kormányközeli érvek és a valóság számára. De lehetne még sorolni, mi minden teszi illuzórikussá a választások tisztességes voltát. Most azonban koncentráljunk a másik típusú véget nem érésre! A rezsim tudatosan úgy rendezkedett be, hogy a politikai választást lényegtelen momentummá degradálja, akkor sem kell félnie a hatalom elvesztésétől, ha a választásokat elveszti. Ez a demokrácia tagadásának a legmagasabb foka: a választói akarat totális semmibevétele. Ugyanis egy kis többséggel megalakuló koalíciós kormányzás képtelen lesz tartósan kormányozni, mert a NER intézményei és káderei a kormány legtöbb lényeges döntésének, a parlament legtöbb törvényének érvényesülését minden eszközzel akadályozni fogják. Senki nem várhat konszenzuális logikát és politikai semlegességet egy autonómiát soha nem gyakorolt szervezettől, annak vezetőitől és működtetőitől. A demokratikus kormányzásban reménykedőknek számolniuk kell ezekkel az akadályokkal. A NER egésze, az Alaptörvénytől a Kúria elnökének megválasztásáig arra a logikára épült, hogy ne kormányozhasson más. A miniszterelnök a maga képére formálta a közjogi berendezkedést, azt más nem tudja működtetni. A járvány következtében kiderült, hogy hatékonyan ő maga sem, de nem is a kormányzás volt a célja. Egy új kormány rövid időn belül válságba sodródik, és akaratán kívül is igazolni fogja az évek óta harsányan hirdetett predemokratikus „jó kormányzás ideológiáját”, ami nem jelent mást, mint a végrehajtó hatalom, tulajdonképpen a kormányfő végtelenül tág hatáskörét. Onnan aligha lesz visszaút. A rezsim soha nem titkolta, hogy nem a demokratikus váltógazdálkodásra épült, hanem hosszú távú berendezkedésre. Pontosan erre a célra kalibrálta a rendszer egészét és összes intézményét az Alkotmánybíróságtól kezdve, a Médiatanácson, Magyar Nemzeti Bankon, Állami Számvevőszéken, Országos Választási Bizottságon, legfőbb ügyészen át a Kúria elnökéig. Minden olyan közjogi szerv, amely egy jogállamban formálisan a végrehajtó hatalom gyakorlásának korlátjaként működne, jelenleg a rezsim eszköze és hű támasza. De ezt a politikai szerepet a választások után egy demokratikus kormányzási kísérlettel szemben majd fékként működtetik. A jogállami megoldás természetesen nem az, ha leépítjük a fékeket, hanem hogy igazi, közjogi és nem politikai értelmű fékekkel rendelkező rendszert állítunk a totálisan egypártivá formált intézményrendszer helyére. Ezt jelenti a rendszerváltás.
Miért kell megszabadulni az Alaptörvénytől?
Vannak azonban egyéb, nem kevésbé fontos indokai is az alkotmányozás szükségességének.
Az Alaptörvényt nemcsak az uralkodó szűk csoport hatalomőrző sanda politikai szándéka rontotta meg, hanem megalkotásának módja is. A folyamat semmiben sem hasonlított a demokratikus alkotmányozáshoz; társadalmi vita, részvétel, szakmai koncepciók közel sem kerülhettek Szájer képviselő szövegszerkesztőjéhez. A 2010-es választások előtt szó sem volt alkotmányozásról, a politikai érdekek aktuális alakulása aktivizálta az alkotmányozási szándékot, tehát a minimális választói felhatalmazást is nélkülözte. Tisztán a parlamenti kétharmadból következett az alkotmányozás legitimitása.
Az eleve inkoherens, zavaros, ideologikus szöveg normatív tartalmát a többszöri ad hoc módosítás teljesen szétzilálta. Formailag is szégyenteljes szöveg, amely alkalmatlan a politikai közösség alkatának leképezésére és a modern jogalkalmazói értelmezésre.
Az Alaptörvény szimbolikusan is szakított a magyar köztársasági hagyománnyal, ami a demokratikus hatalomgyakorlással és hatalommegosztással fonódott össze. A köztársaság kikiáltásai Magyarország ritka demokratikus pillanatai voltak, a despotizmussal leszámoló haladó és humánus erők győzelmei. Megtagadásuk roncsolja a magyar társadalom demokratikus identitását.
Szintén az ország önképével függ össze, hogy az egypárti Alaptörvény kirekesztő, hamis egységet akar kreálni olyan értékekre hivatkozva, amelyek ellentmondanak egy modern európai nemzeti közösség önazonosságának és reményeinek.
Nyíltan szakít a semleges állam elvével, és ideológiai kényszerek alá helyezi a sok szempontból plurális társadalmi közösséget, valamint annak intézményeit.
Elképzelhetetlen, hogy egy demokratikus szándékú kormány tartósan hű maradhat egy ilyen alaptörvényhez. Hiteltelenné válik az eskü pillanatában, és az marad, ha nem számol le vele.
A különösen tisztátalan és atavisztikus preambulum és hitvallás hogyan lehetne továbbra is kötelező indoklási elem a jogalkalmazók számára egy demokratikus rendszerben?
Akármit gondolnak is majd az új kormány és a választók az elszámoltatás kérdéseiről, a köztörvényes politikai bűncselekményeket elkövetők felelősségre vonásáról, az Alaptörvény és a közjogi rendszer megváltoztatása nélkül nem lesz esély a tisztázásra. Az igazságtalanság súlya nyomasztani fogja a demokratikus kormányzást.
Egy új alkotmány megalkotása éppen a kényszerű barkácsolást előzné meg. A következő kormány ugyanis kormányozni akar majd, méghozzá sikeresen. Ezért arra kényszerül, hogy alacsonyabb szinten oldja meg, cselezze ki, zsarolja meg, állítsa át a rendszer gépezetét. Ez vezetne igazán az állami adminisztráció személyi állományának politikai szelektálásához és egyéb ügyeskedésekhez. Az új parlamenti többség erre kényszerül, ha nem akarja, hogy maga alá temesse a csak tetszhalott NER.
Egy elvesztett választás után a NER politikai és közjogi intézményi hálózata, a sajtótól az alkotmánybírókig, a jogállam, az alkotmányosság sérelmeként állítana be minden kormányzati és parlamenti döntést, amely a Fidesz uralmának felszámolásával kapcsolatos. Ez nemcsak a kormányzást és a szükséges közjogi átalakításokat teszi lehetetlenné, hanem tovább rombolja az alkotmányosság kultúráját és relativizálja a jogállam elfogadottságát.
Az alkotmányt lecserélők érve, hogy rossz precedenst teremt, ezentúl minden kormányváltás le fogja cserélni az alkotmányt és felforgatja a közhatalom intézményeit. Ez az érv több szempontból is sántít: egyrészt egy autoriter rezsim közjogi, politikai berendezkedésének lecserélése több mint kormányváltás. Másrészt, ha nem lesz változás a közjogi berendezkedésben, és az Alaptörvényt nem váltják fel egy igazi alkotmánnyal, akkor nem lehet konszolidálni egy új demokráciát. Megint nem. Továbbá egy új alkotmányt számos eszközzel meg kell erősíteni, hogy ne lehessen felforgatni: nemcsak politikai, hanem jogi eszközökkel kell stabilizálni. Orvosolni kell azt a hibát, amit a rendszerváltás elkövetett. Ez az ára az orbáni szűk, nem konszenzuális politikai alkotmányozásnak. Egy politikai, legitimációs elem azonban szükséges, ami pótolja a parlamenti minősített többséget: a néprészvétel és népszavazás. Ebben az értelemben is forradalmi alkotmányozásra van szükség, remélhetőleg tényleges forradalom nélkül.
Szintén hibás a „nem lehet jogállamot építeni a jogállam ellenében” érv logikája. Először is azért, mert eredeti jogállamépítésről vagy a jogállam helyreállításáról van szó egy nem jogállami, nem demokratikus rezsimmel szemben. A diktatúra felszámolása forradalmi jellegű abban az intézményes értelemben is, hogy demokratikus eszközökkel újrateremti a közjogi berendezkedés jogállami intézményeit. Különben a NER Alkotmánybíróságát és többi fogaskerekét kellene jogállaminak gondolnunk, ami képtelenség. Az alkotmányozással jön létre az a közjogi berendezkedés, amely a korlátozott kormányzásra, hatalommegosztásra, alapvető jogokra épül, és valóban úgy is fog működni.
Az sem kellően erős érv az autoriter Alaptörvény azonnali lecserélésével szemben, hogy ez egy új demokratikus parlamenti többség legitimitását veszélyezteti utólag, hiszen mégiscsak törvényes keretek között szerezték meg a kormányzás lehetőségét. Azért nem, mert egy ellenzéki győzelem a NER alapjai, benne az Alaptörvény ellenére születhet csak meg, és ezek arra is képesek, hogy súlyosan relativizálják ezt a parlamenti győzelmet. Ráadásul, ha az ellenzéki erők a választások előtt tisztázzák, hogy alkotmányozási szándékaik vannak, és erre kérik a felhatalmazást a választóktól, akkor a legitimitás veszélyeztetésére vonatkozó érvek elgyengülnek.
Mindezek az ellenérvek láthatólag a helyzet természetét félreértő legalista (jogi) szemléletmódból következnek.
Hogyan lehet?
Abból indulok ki, hogy alapos indokok szólnak az Alaptörvény közjogi érvénytelensége mellett, ezeket Vörös Imre több helyen kifejtette.1 Azonban demokratikus alkotmányozás nélkül nehéz kijönni a formális jogi csapdákból. Vissza kell térni tehát egy alapvető, ha tetszik, forradalmi kérdésre: ki alkotmányoz, kié az alkotmányozó hatalom? Vannak olyan helyzetek, amikor a rutinok nem működnek, amikor ki kell lépni a hagyományok szabta keretekből, amikor innovációra és bátorságra van szükség. Erős hagyománya van annak, hogy az alkotmányozás a törvényhozói akaratban és aktusban ölt formát, mert a törvényhozó a népszuverenitás megtestesülése, képviselete. Ennél közelebb a néphez legfeljebb maga a nép van, a nép azonban nehezen fogja a tollat, túl sok feje és túl sok keze van. Ez a pluralitás mindig megzavarja a demokratákat. A népképviseleti alkotmányozás mellett ismerjük még a szokásjogi alkotmányképződést, amit jó, ha nem keverünk össze az ideologikus alkotmányos identitással, mert azt éppen a szabadságokra épülő modern alkotmányos értékekkel szemben vetik be az olyan keleti autokraták, mint Putyin vagy Orbán. A tényleges alkotmányos hagyományok még egy sovány demokratikus történettel rendelkező államban is segítik az alkotmányos rendszer kiépítését. De a hagyományok tisztelete nem mond ellent annak, hogy újra kell definiálni az alkotmányozás eljárási elemeit és az alkotmányozás aktorait.
Az autoriter alkotmányosság paradoxonát a populáris alkotmányosság2 intézményesítésével lehet megoldani. A populáris vagy populista érveket a liberális jogállammal szembeni pozícióként szokás értelmezni. Ebből a kiindulópontból lehet kritizálni az eljogiasított, depolitizált politikai döntéshozást, a bírói túlhatalmat. Itt általában összeér a liberális jogállam közösségelvű konzervatív és radikális baloldali kritikája. Egy autoriter rezsim felszámolása „alkotmányozó pillanatot”3 igényel, amely jogállami tartalmától és demokratikus módjától lesz forradalmi. Bármekkora is a feszültség a populizmus és az alkotmányosság között, mégis a népszuverenitás a végső legitimitásforrás. A népre hivatkozás nem minden esetben vezet antiliberális populizmushoz. Ha a demokráciára hivatkozó ellenzéki összefogás komolyan veszi a népszuverenitást, akkor éppen ezt használhatja egy jogállamépítéshez. Az alkotmányozás ugyanis, amely a fenti érvek miatt szükségszerű, a kollektív önmeghatározás eseménye, olyan közös akaratformálás, amely stabilan meghatározza a hatalom működési kereteit, korlátait, az egyén és az állam viszonyát. Ezt a kollektív önmeghatározást az Alaptörvény alkotási folyamata, tartalma és használata megcsúfolta, önző hatalmi eszközzé tette, profanizálta. Ezzel leszámolni csak úgy lehet, ha lehetőséget teremtünk arra, hogy a társadalom felismerje normaadó minőségét. Létre kell tehát hozni e „megalapozó helyzetet”, le kell mondani a hagyományos hierarchikus, felülről jövő alkotmányozás egy részéről. Ez egyben közösségteremtő pillanat is, befogadó, integráló momentum, szemben az atavisztikus, kirekesztő ethno-nacionalista illúzióval, amelyet önös politikai érdekekből táplálnak. Ezt a képzelt közösséget egy másikkal kell felváltani, amire éppen a „népi” alkotmányozás folyamata alkalmas. Az autoriter populista érvelés hatékonyan állítja szembe egymással az idegen eredetű, ránk kényszerített liberális normákat és a nép igazi érdekeit. A populista politikusok kicsavarják a népszuverenitás értelmét, kirekesztővé, nacionalistává, ideologizálttá teszik, és azonosítják a parlamenti többség intézményes uralmával, a kormányzat totális felhatalmazásával.4 A népre hivatkozás csak a korlátok felszámolásáig vezet, nincs szó tényleges népszuverenitásról. Ennek segítségével a liberális alkotmányossággal szemben értelmezik magukat. Ez egy hatalomgyakorlási mód, amely a nemzeti többség közösségére hivatkozva szabadítja fel a kormányzást a jogi korlátok alól, tehát szemben áll a jogállammal. Egy igazi társadalmi alkotmányozási folyamat végeredménye egy erős európai liberális alkotmány lenne, egy erős legitimitással rendelkező jogállami alkotmány.
Nem hiszem, hogy a demokratikus ellenzék politikusai úgy vélekednének a magyar társadalomról, hogy ellenzi a humanizmus, tolerancia, emberi jogok és méltóság, a szabadság alapértékeit. Minden bizonnyal sokfélét gondol erről, és sokan vannak, akik nem gondolnak semmit, de szabadon cselekszenek. Mások megszokták a szolgaságot, megint másoknak komoly előnyeik származhatnak egy autoriter rezsim mindennapjaiból. Viszont olyanok alig vannak, akiket valaha is komolyan megkérdeztek volna azokról a kérdésekről, amelyeket egy alkotmányozás során el kell dönteni. Ezen a ponton sem jutnak komoly embernek eszébe az Orbán-féle nemzeti konzultációk.
A jelenlegi és sok korábbi magyar válság oka többek között a minimális részvétel, a demokráciahiányos állapot. A rendszerváltás alkotmányosságának ezt az eredeti hiányosságát az autoriter populizmus a végletekig ki tudta használni, és lerohanta a liberális alkotmányosság jellegadó intézményeit (Ab, bírói függetlenség, ombudsmanok), egyúttal felszámolt a kormány ellensúlyaként beépített minden féket és autonómiát. Ezeknek nincs értékük a populista rendszerekben, és nem lehet megteremteni társadalmi elfogadottságukat tiszta deklarációval. Ha felismerjük azokat az okokat, amelyek lehetővé tették a köztársaság bukását, akkor a demokrácia újjáépítése nem lehet puszta rekonstrukció. Az a program, amely a liberális jogállamot kívánja visszaállítani a 2010 előtti időszakra jellemző gyenge demokratikus részvétellel, bukásra van ítélve. Bármennyire hazug és kirekesztő volt is a nemzeti közösség szuverenitására hivatkozás, ennek egyszerű tagadása nem vezethet eredményre. A jogállamot és a liberális alkotmányosság intézményeit, más kifejezéssel az alkotmányosan korlátozott végrehajtó hatalom rendszerét, csak nagyobb demokratikus részvétellel lehet újrainstallálni. Tehát nem azért szükséges a néprészvétel minél nagyobb biztosítása az alkotmányozás folyamatában, mert így lehet pótolni a minősített parlamenti többség hiányából eredő legitimációs hiányt, hanem azért, mert csak így van esély egy alkotmányos demokrácia stabilizálására. A néprészvétel tehát a demokrácia lehető legerősebb formájában kell hogy megjelenjen az alkotmányozási folyamatban. Ezt az alkotmányozó pillanatot „populáris” alkotmányozásként kell megszervezni, és legalább három momentumból áll. Először a demokratikus ellenzéknek az alkotmányozás szándékát és módját a választási program részévé kell tennie ahhoz, hogy nekikezdhessen egy új alkotmányozás előkészítésének kétharmados többség hiányában. Másodszor: az új alkotmány szövegét megfelelő előkészítés után népszavazás képes legitimációjában megerősíteni. Harmadszor (nyilván itt kell kilépni a komfortzónákból): a megfelelő előkészítés legjobb formája az, ha az alkotmányos dilemmák, intézményes megoldások, tehát az alkotmányozás tényleges folyamata a lehető legnyitottabb, a lehető legnagyobb részvételt biztosítja. Le kell számolni azokkal a félelmekkel, amelyek a tudatlanság, részrehajlás, előítéletek és az alkotmányos kultúra hiányával azonosítják a társadalmi részvételt. Megfelelő szakmai és politikai előkészítés után szakmai csoportok, civilek, a társadalmi érdekek legitim képviselői, helyi közösségek beszéljenek, vitatkozzanak, érveljenek az alkotmány legfontosabb szabályozási kérdéseiről. Megfelelően moderált keretek között hozzanak létre minél szélesebb konszenzust. A demokratikus diskurzus eljárásait és szabályait a világ számos helyén, különböző kultúrákban már kipróbálták. Lehet, hogy mindez nem befejezhető néhány hónap alatt, de már az eljárás megszervezésének az elejétől segíteni fogja a demokratikus kormányzást abban a küzdelemben, amit az Orbán-rezsim maradékaival vív majd. A jogállam hiányának fájdalmas problémáját a demokrácia eszközeivel lehet megoldani.
1 Vörös Imre: Grosschmid – reloaded. Tudósítás a jogállamiság határvidékeiről, Jogelméleti Szemle, 2012/3. http://jesz.ajk.elte.hu/voros51.pdf
2 Larry D. Kramer: The People Themselves. Popular Constitutionalism and judicial Review, Oxford University Press, 2004
3 Bruce Ackerman: We the People, Vol. 1: Foundations, Harvard University Press, 1991
4 Paul Blokker: Populist Constitutionalism, Verfassungsblog 04. May 2017. https://verfassungsblog.de/populist-constitutionalism/
Magyar szemtanú Jugoszlávia háborúba torkolló felbomlásáról és a gonosz módon gerjesztett vallásos-nacionalizmus katasztrofális következményeiről.