Ha leegyszerűsítjük a világot mozgató erőket, akkor két attitűd küzd egymással: a „piaci logikájú liberális” és a „nem-piaci, illiberális”.

A polgári forradalmak előtt csak az „isten által megszentelt”, gazdaságon kívüli hierarchiában gondolkodó tradicionális uralmi formák léteztek, amelyeket aztán lerombolt piaci alapú, „profán” társadalom. A kapitalizmusra az jellemző, hogy a piaci logika alapján az „eladó” sikerességét a felhalmozott vagyon és a tőke jeleníti meg, a „vevő” pedig lehet bárki, nincs vallási, politikai, faji, nemi, nemzetiségi elsőbbségek, a „pénznek nincs szaga”. Ez a szabadversenyes piaci logika vezetett a liberalizmus ideológiájához vagyis, hogy „minden ember (=vevő) egyenlő”, vannak tehát egyetemes „emberi jogok”, amelyek ugyanúgy megilletik a nőket, a más vallásúakat, a más politikai nézetet vallókat, a más életmódot, szexuális orientációt követő férfiakat és nőket, mint korábban a patriarchális társadalomban a domináns helyzetben lévő férfiakat. Ezt egészítette ki az autonómia-igény, amely egyfelől a protestáns vallás önkormányzatiságából, másfelől a modern, túlterjeszkedésre hajlamos bürokratikus állam elleni védelem okán a magánszférát védte.  „Az én házam az én váram” alapon sem az egyháznak, sem az államnak nincs beleszólása a „vevői” döntésembe, akár a vallási irányzat kiválasztásáról, akár az ateizmusról, akár a politikai választásról van szó. Ez tehát az elv.

A másik oldalon vannak a nem-piaci, gazdaságon kívüli, tehát a születési, vallási, nemzeti, életmód, nemi, illetve életkor szerint („az alacsonyabbrendű nőnek és gyereknek kuss”) osztályozó illiberális felfogások. Ennek alapvetően a zárt, hierarchikus társadalom-ideál felel meg: a vallással átitatott feudális, a tekintélyelvű nemzetállami és a szocialista-sztálinista merev hierarchikus berendezkedés. Ezek mindegyike irracionális, ami nem csoda, mert élesen szemben állnak a Felvilágosodás és az „istentelen Nyugat” Ráció-imádatával és hol a feudális múltba nyúlnak mintáért, hol az utópikus jövőbe önigazolásért.

Az illiberálisok számára a társadalom alanya nem az egyes állampolgár, hanem a nemzetállam, annak kell szuverénnek lennie a több állammal szemben, ezért számukra minden államszövetség - így az Európai Unió is - rossz dolog. A nemzetállami függetlenség elérése érdekében a társadalmat homogenizálni kell; egységes nemzettudattal, vallással és hierarchiával – hogy mindenki jó katonája/alattvalója legyen a „Hazának”, vagyis a nemzetállami szervezet csúcsán lévőknek. Ebben a logikában nincs helye az egyénieskedésnek, a „civil” megmozdulásnak; ezeket automatikusan a nemzetállam ellenségeinek „fellazító” aknamunkájának tudják be. Még a szegényekkel, elesettekkel, üldözöttekkel és menekültekkel való szolidaritás is gyanús, sőt maga után vonhatja a „hazaárulás” vádját is.

A hatalomhoz görcsösen ragaszkodó „nemzetállami politikai-bürokratikus elit” nem fogadja el, hogy lennének egyetemes jogi és morális elvek! Csak kétoldalú szövetségeket tart szükségesnek, amelynél a „belügyekbe való beavatkozás” kizárt, így az Európai Unió is csak addig elfogadható, amíg fizet. A saját játékszabályait megváltoztathatatlannak tartja még akkor is, ha ezzel egyenlőtlenséget és társadalmi válságokat idéz elő.

Mivel az illiberális államból kiküszöbölik a visszajelző rendszereket: az önkormányzatokat, a civil mozgalmakat, a szakszervezeti egyeztetést és sztrájkjogot, ezért a fék nélkül maradt rendszer könnyen vakvágányra futhat.

A „nemzetállam” néptől elidegenedett bürokratikus felső kasztja nemcsak a nemzet ellen fordulhat akadálytalanul, hanem - a környezetvédelem végzetes lebecsülése miatt - a földi Élet sokszínűsége ellen is! Ily módon a korlátolt vallásos, nacionalista illiberalizmus megfékezése nem az egyes nemzetek belügye, hanem az emberiség közös érdeke...