/…/- Ott hagytad abba, kedves Zordonbordon - mondta mézesmázosan -, hogy nagyon elszaporodtak a pomogácsok.
Zordonbordon vészjóslóan ránézett.
- Mi az, hogy ott hagytam abba? Ennyi talán neked nem elég?
- Azt akarod mondani, hogy... hogy a pomogácsok - dadogta, s annyira belekeveredett a dadogásba, hogy Ló Szerafin segítette ki:
Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon arca felragyogott. Már amennyire egy ilyen észveszejtő csúfság ragyogni tud.
- Na végre, hogy leesett a húsz fillér! - ordított fel boldogan. - Mi az, hogy megtámadnak! Széttépnek, kinyírnak, átpasszíroznak, kerékbe törnek, felnyársalnak, elemésztenek, miszlikbe vágnak, porrá zúznak benneteket!
- Jaj istenem! - sírt fel Vacskamati.
Na de a többiek se különbül. Sápadoztak, szepegtek, reszkettek.
- Segítség! - jajdult föl Szörnyeteg Lajos.
A halálmegvető bátorságú oroszlán, a nagyhangú Bruckner Szigfrid se düllesztette a mellét. Azt suttogta:
Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon diadalmasan nézett a berezelt társaságra.
- Hiába is menekülnétek. Körül vagytok zárva. Bármerre futtok, a pomogácsok kezére juttok.
Erre lett aztán igazi haddelhadd! Futkostak, ugráltak, jajgattak, siránkoztak. Csak az egy Dömdödöm támaszkodott szótlanul, karba tett kézzel egy fának.
A nagy zajongásból Vacskamati hangja sivított elő:
- És akkor most mit csináljunk?
Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon élvezte a zűrzavart.
- Tudom, hogy magatoktól sose jutna eszetekbe. De segíteni akarok rajtatok, hát megmondom. Egy dolog segít csak: a harc!
A reménykedő arcok elfintorodtak.
- A harc? - rebegte Bruckner Szigfrid.
- Az üsd-vágd, nem apád? - hebegte Vacskamati.
- A csihi-puhi? - habogta Szörnyeteg Lajos.
- Az - mondta Zordonbordon. - Bár reményetek úgyse sok van. A pomogácsok rettenthetetlen harcosok. Bátrak, alaposak, szívósak, kegyetlenek.
Ez kellett csak! Csak úgy zengett az erdő a sírás-rívástól. Zordonbordon meg pöffeszkedett nagy boldogan. Hiszen éppen ezt akarta.
/…/ Azt hittük, a pomogácsok jönnek.
- Miért, még nem voltak itt? Pedig hallottam, hogy nagyon zajonganak. Ti talán nem hallottátok?
- Jaj, dehogynem, azért is ijedtünk meg annyira.
- Bármelyik pillanatban támadhatnak - mondta vészjóslóan Zordonbordon. Aztán elhallgatott, összehúzott szemmel végignézett rajtuk. - Bár... - folytatta - bár én meg tudnám őket fékezni.
Gyorsan odasereglettek köréje, esdeklően néztek rá.
- Segíts rajtunk, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon!
Zordonbordon úgy tett, mint aki nagyon gondolkozik, segítsen-e vagy sem. Aztán nagy kegyesen bólintott.
- Na jó, segítek. De nem ingyen ám!
- Kérj, amit akarsz - mondta Aromo -, mindent megadunk.
Zordonbordon szeméből pattogtak a kapzsiság szikrái.
- Adjátok ide a kincseiteket! - suttogta mohón.
- A micsodáinkat? - kérdezte Ló Szerafin.
- A kincseiteket. Az aranyat, az ezüstöt, a gyémántokat, a tallérokat, a jáspisszobrokat, a karbunkulusokat, az obulusokat és a fabatkákat is adjátok ide. Mindent. Akkor megmentlek benneteket.
- De hiszen nekünk egyáltalán nincsenek kincseink.
- Hazudtok! - ordította Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon dúlt-fúlt.
- Azt akarod mondani, hogy csak úgy ideköltöztetek a Négyszögletű Kerek Erdőbe? Hogy nem kincseket gyűjteni, meggazdagodni jöttetek? Hiszi a piszi!
- Akár piszi, akár nem piszi - mondta Vacskamati -, nekünk egy fia kincsünk sincs. Még egy fabatkánk se.
Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon megfordult.
- Na, akkor hadd jöjjenek a pomogácsok, megadom a jelt.
- Jaj, ne - kiabálták -, szánj meg bennünket! Kérj akármi mást. Zavard el a pomogácsokat.
És ekkor valami nesz az erdő mélyéből. Halk, könnyed. Léptek zaja. Füleltek.
- De hiszen ez Mikkamakka - mondta boldogan.
Hej, elkomorult ám Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon ábrázata.
- Mikkamakka. Mi az ördög! - suttogta mérgesen.
Úgy volt, nem másképp. Mikkamakka lépett a tisztásra. Volt ám nagy öröm, egyszeriben elpárolgott a félelmük. Csak Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon szívta csalódottan a fogát.