Montaigne (1533-1595) hitvallását így foglalta össze Szerb Antal: „Hogy biztosítsuk az örömöt és elkerüljük a fájdalmat, igyekezzünk elszakadni. Elszakadni annyit tesz, mint felszabadulni. Csak az egocentrikusember, aki életét nem tette rá semmire és senkire, igazán szabad. A szenvedélyes XVI. században, az ösztönemberek hőskorában az értelem primátusát hirdeti, a Bertalan-éj szomszédságában a békét, a türelmet, a megértést; mert hiszen egocentrizmusa igen kevés dolgot talál, amiért érdemes lenne kockára tenni drága életünket, egyetlen életünket.
És még kevesebb dolgot, amiért érdemes lenne kegyetlennek lenni; mert a fizikai kegyetlenség a legfőbb rossz, jóformán az egyetlen bűn Montaigne szemében.
Ő maga nem kockáztatta az életét; amikor polgármester korában hazahívták Bordeaux-ba, mert a városban kitört a pestis, bizony nem ment haza. De megrendülten nézte a parasztokat, akik mikor észrevették magukon a betegség jeleit, megásták sírjukat, belefeküdtek, és végső órájukon önmaguk kaparták a földet magukra, hogy szomszédjaikat megkíméljék.
Ezt a csendes, belső bátorságot, a sorsvállalás komoly hősiességét mindenekfölött becsülte és az elsők közt tisztelte e heroizmus gyakorlóját, a népet.”
Szerb Antal: A világirodalom története – Magvető, Bp. 1989; 267. old. (Vajon a nyilasok ezt a könyvet is bezúzták a szerző zsidó mivolta miatt? Talán nem, de Szerb Antalt mindenesetre megölték.)
