A háborús vereség és a nemzetiségek függetlenedése miatt már nem létező Osztrák-Magyar Monarchia magyar királyságának címere, amely 2023-ban provokációnak számít minden szomszédos állammal szemben!
Hiába akarná rátukmálni Orbán a magyar uralmat a volt nemzetiségeinkre már semmi vonzó nincs a sikertelen, válságba süppedő és diktatórikus orbáni-Magyarországban.
De hát nem is gondolja komolyan, csak a magyar sovinisztáknak dob oda ezzel egy csontot...
Dobozi István, a Világbank volt vezető közgazdásza az "Élet És Irodalom" 2023. január 20-i számában arról írt, hogy Biden még Trumpnál is protekcionistább és hogy ez károsan hat a „vezető és hatékony felügyelő” nélkül maradt világkereskedelemre és rajta keresztül az egész világra.
De hát nem véletlen, ha Biden Trumphoz hasonlóan reagál az amerikai gazdasági hegemónia megingására! Az Egyesült Államok, ami eddig a szabadkereskedelem legnagyobb haszonélvezője volt most a saját terepén talált kihívóra: Kínára. Trump megpróbált üzletemberi mivoltában egyezkedni, amitől nemcsak Kína, Észak-Korea, de Oroszország is vérszemet kapott. Biden a tapasztalt nemzetközi diplomata tudja, hogy erőt kell mutatni a diktatúráknak, mert csak abból értenek, ezért is támogatja annyira vehemensen Ukrajnát.
Eközben egyfelől igyekszik az amerikai áruknak, - az innovatív termelés állami támogatásával - a lehető legnagyobb hozzáadott értéket adni, másrészt kialakítani a Brit Nemzetközösség helyett egy Amerika vezette angolszász-szövetséget, ami korábban megkezdődött és a Brexit révén részben Európa ellen is irányult, nem beszélve a francia-ausztrál tengeralattjáró-üzlet megtorpedózásáról.
A világ többpólusú lesz, ami nem jár automatikusan a világkereskedelem beszűkülésével, de a környezetvédelem és a világhatalmi pólusok önellátásra való törekvése miatt mégis ez lesz a tendencia.
Reménykedem az „Európa pólus” megerősödésében, mert Ukrajnával és a skandináv országokkal együtt keresztbe tehet az esetleges orosz északi sarki terjeszkedésnek. És bármennyire utópikusnak tűnik a „Nagy-Európa” koncepció a Brexittől visszatáncoló Nagy Britanniával, Ukrajnával, Skandináviával, a Földközi-tenger melléki országokkal (Izraelt is beleértve) - csak egy ilyen hatalmas politikai, gazdasági egység lehet képes a klíma-katasztrófa árnyékában és talán azt követően a „Business” számára ma még naivnak ható, a bioszféra-megőrzését középpontba állító, új ökopolitikai paradigma nyomatékos és világméretű képviseletére!
file:///C:/Users/Jen%C5%91/Videos/Szabadkeresked%C5%91-vagy-protekcionista_-_-%C3%89LET-%C3%89S-IRODALOM.pdf
"Azokról írok most, akik papíron nem szegények. Akiknek az életébe viszont ezekben a percekben is megállíthatatlanul, alattomosan, ravaszul és csendben kúszik be a nélkülözés."
Herold Eszter
WMN – 2023. január 17.
Nem a mélyszegénységről írok, a teljes kilátástalanságról, ahonnan a hetedik generáció is aligha törhet ki ma Magyarországon. Nem a magukra hagyott, méltatlan összegekből napról napra élni kénytelen nyugdíjasokról, akik hosszú évtizedek munkájáért cserébe most fűtetlen lakások egyetlen langyos szobájában várják a még olyan messzi tavaszt. És nem is a magatehetetlen szeretteiket életen át áldozatosan gondozó családokról, akiknek szintén nevetséges a jussuk mindezért. A kíméletlen és fájdalmasan józan adatok enélkül is rámutatnak a hazai szegénység legsötétebb bugyraira. Herold Eszter háromgyerekes pedagógusszerzőnk szubjektív jegyzete a szegénységről.
Azokról írok most, akik papíron nem szegények. Akiknek az életébe viszont ezekben a percekben is megállíthatatlanul, alattomosan, ravaszul és csendben kúszik be a nélkülözés.
Ott somfordál a hűtőszekrény körül. Ott heverészik a fűtetlenül hagyott hátsó szobában. Kuporog az apránként penészedő sarkokban. A sarkadra lép a zsúfolt buszon, villamoson, és a füledbe liheg, miközben szívzakatolva, de bliccelsz. Képedbe röhög drága drogériák, cipőboltok és könyvkereskedések kirakataiban. Roppanásig szorítja a bal kezedet, míg a jobbal megadóan visszateszed a polcra a sajtot, a vajat, a brokkolit, a paradicsomot. Firkál a javítgatott, vakolt, de soha be nem fejezett falakra. Ott vigyorog az összes szerencsés ismerősöd forró, boldog vidékeken készült önfeledt Instagram-képein.
Az iskolába is bekísér, a leghátsó padban ül, feltett lábakkal hintázik a széken, hangosan fütyörészve. Impozáns kultkávézók teraszain kevergeti a lattét, s arra jártadban a zsebedbe pöccinti a csikket.
Nyáron megzabálja a gyerekeidnek szánt fagylaltgombócokat, és a nyakadba csimpaszkodik, szorosan ölel, itt marasztal, hogy soha ne juss el, soha, a tengerig. Még nem nevezed nevén, de kezded kiismerni a természetét.
Negyvenéves múltam, és ezidáig egyszer sem gondolkodtam ezen.
Tisztes, dolgos, átlagos családból jövök, szerény, de boldog gyerekkorom volt, mint legtöbbünknek az országban a nyolcvanas évek legelején. Még éppen kisdobos is voltam, ott meg aztán pláne minden az egyenlőségről szólt. Egyetlen emlékem sincs, amiben hiányát szenvedném bárminek, talán csak az első (és utolsó) Barbie-mra kellett gyerekléptékkel mérve túl sokat várnom, és még mintha a saját zsebpénzemet is bele kellett volna dobnom a közösbe érte. Pár hónapja azonban motoszkál bennem valami. Sokáig direkt a nevén se neveztem. Hessegettem, csitítottam, mikor hangosodni kezdett a gondolat. Egyre több részletre kaptam fel a fejem, illeszkedni látszottak valami fojtogatóan ijesztő mintázatba, amit eddig nem ismertem.
Artikulálódott a félelem, már lett neve, magamban ki is mondtam. Egyszerűbb így, hiszen névtelenül is legalább két éve nyomaszt: szegényedünk.
Az életünk zenitjére érünk lassan, s nemhogy nem gyarapodunk, de hónapról hónapra szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat. Potyognak, hullanak le rólunk eddigi életünk hozzávalói. Elmúltak mellőlünk a heti-kétheti kedves kávézókban elköltött finom kávék, velük az éltető találkozások és beszélgetések. Eltűntek az illatos, új könyvek. Köddé vált a kultúra, apránként szublimáltak színház- és mozijegyek, múzeumbelépők, művészeti fesztiválok. Jó ideje nem veszünk új ruhát. De most már használtat sem. A gyerekeknek szerezzük be időnként a legszükségesebbeket. Ritkítottuk a hazautakat vidéki szüleinkhez, megfogva benzinpénzt és matricaárat.
Egyik lélekmentő szokásunkat sem volt jó érzés elhagyni, de megtettük. Volt finom és tápláló étel az asztalon, meleg a szobában, együtt voltunk, szeretetben.
Elsősorban a három gyerekem okán. Mert eltűnt az asztalunkról a vaj. Mert ritka vendég lett a sajt, a túró. Mert háromszor meggondolom, mikor veszek egy üveg mézet. Eltűntek az étrendünkből az olajos magvak. Az aszalványok. A rendes, jó kenyér. A péksütemények. Magam sütök itthon mindent, de a villanyóra pörög, és időmilliomos sem vagyok. Megszédülök olykor a nagy hajtásban, beosztásban, és kiszakad belőlem: AZ ÉG SZERELMÉRE, MIRŐL KELL MÉG LEMONDANUNK, HOVÁ TUDUNK MÉG HÁTRÁLNI?
Ezért kaptam magam azon egy átszorongott decemberi éjszakán, hogy statisztikákat és szakcikkeket bújok a neten, lázasan választ keresve arra, van-e objektív mércéje a szegénységnek, s ha igen, karcolom-e már a küszöböt.
A szegénységnek több vetülete és értelmezése létezik, definiálása és ezért mérése is nehéz. Országonként különböző, végső soron szubjektív mutatók mentén, szubjektív válaszokat rendszerbe rögzítve készülnek különböző kimutatások, halmazábrák, grafikonok.
Hogy a jövedelmi szegénység – statisztikailag legalábbis – érint-e bennünket, feketén-fehéren kimatekozható. Az aktuális magyar mediánbér hatvan százaléka a szegénységi küszöb. Számokat kerestem, osztottam, szoroztam, bruttó, nettó, reál, míg megállapítottam, hogy még határérték felett vagyok. (Nem sokkal egyébként, úgyhogy egyáltalán nem nyugodtam meg, sőt.)
Mindezt három diplomával, nyelvtudással, választott értelmiségi hivatásomhoz való hűségemmel, tizenhat év munkatapasztalattal és a három kisgyerekünkkel.
A rigid számok objektivitása itt persze abszolút relatív, hiszen ki mondja meg és mi alapján, hogy
A bizonyítékok és bóják keresése közben találtam azonban a kíméletlen matematika mellett egy másik mérési megközelítést is, ami hideg számok helyett magukkal a konkrét életkörülményekkel foglalkozik. Ez a módszer azt méri fel, a társadalom hány százalékát veszélyezteti az úgynevezett relatív szegénység. Hányan vannak azok, akik komoly lemondásokra kényszerülnek ahhoz, hogy a létfenntartásukhoz szükséges alapvető feltételeket a jövedelmükből biztosítani tudják. Adott egy tizenhárom pontos lista, és a kérdés az, hányat nem engedhetünk meg magunknak közülük:
E tizenhárom elemű lista mentén relatív szegénynek tekinthető valaki akkor, ha saját maga vagy háztartása a tizenháromból legalább hét tételt anyagi okokból nem engedhet meg magának. Hány pontnál szorult a torka, kedves olvasó? Sajnos nálam összejött a hét.
Hisszük és reméljük, hogy nem romlik el soha semmi a lakásban. Ha felmondaná a szolgálatot a bojler, a kazán, a mosógép, bizony bajosan futná rá a havi keretből. A szigetelést halogatjuk, mesteremberre főleg nincs pénz, mindent saját erőből, majd ha nyílik az időkapu. Nyaralhatunk, mert nagyapám suhanc apámmal annak idején palatetős házikót épített a Balatonhoz közel, mikor még postahivatalnok fizetésből is megvásárolható volt egy osztatlan közös telek. A tartozásainkról nem írok. Legyen elég annyi, hogy voltak és vannak bizonyos feltorlódások.
Húst eszünk, mert ársapkás. Az ársapkás húsokat esszük. Az otthonunk meleg, mínusz a hátsó szoba, ami nem. Autónk van, de ha nem muszáj, nem használjuk. Régi bútoraink maradnak, igyekszünk megjavítani őket. Zsebpénzünk még van, de nem költjük.
A napi fizetésem tizede (!) a buszjegy, amivel munkába megyek. Ha még kávét is veszek az iskolai büfében, ne adj' isten egy párizsis szendvicset, akkor az aznapi keresetem húsz százalékát elkölteném.
Ennyit a zsebpénzről. Internetünk van, szükséges munkaeszköz. Barátokkal, családtagokkal alig találkozunk. Ez a legszomorúbb pont a listán. A benzin és a pályamatrica drága. A barátokkal tölthető időben (is) dolgozunk. Szabadidőnk tehát nincs, így tevékenységet sem rendelünk hozzá, másod- illetve harmadállást ellenben igen. Cipőnk akad, új ruhát nem veszünk.
Tény: lassan valóban azért dolgozunk, hogy dolgozhassunk. Tisztában vagyok vele, hogy másnak most bombázzák szét éppen az otthonát. Hogy vannak, akik menekülnek. Hogy vannak, akik sosem tanulhatnak meg írni és olvasni. Hogy vannak, akik gyerekkoruktól fogva keményen dolgoznak fillérekért. Hogy vannak, akik éhhalált halnak. Mások megfagynak az utcán. Ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy a boldog gyermekkornak, és egyáltalán az életnek nem a vaj és a sajt az esszenciája.
De hadd mérjem most a felvilágosult Európához magam. S ha így teszek, Európa közepén, bizony kerülget az elkeseredés. Én nem így képzeltem el a rendet.
Nem tudom, bízom-e magamban. Abban bízom, hogy ez még nem a kész leltár. Nem nevelhetem arra a gyerekeimet, hogy ne bízzanak senkiben. Élek legjobb tudásom és meggyőződésem szerint, és ebbe majd egyszer egy boldogabb, tanult emberfőit megbecsülő Magyarországon szeretnék belehalni.
HVG, 2023. január 18.
Már lehet pályázni arra több száz millió forintra, amit az Ökotárs Alapítvány és partnerei segítségével oszt szét magyarországi civil szervezetek között az Európai Unió. A támogatott célok között szerepel az európai értékek védelme, a kifizetésekhez pedig a kormánynak semmilyen szava nem lehet.
Mint azt már korábban megírtuk, a „Polgárok, egyenlőség, jogok, értékek” (CERV) programjának keretén belül az EU a következő két évben csak az uniós értékek védelmére 50 millió eurót, vagyis 20 milliárd forintot oszt szét a tagállamokban.
Magyarországon az egyik nyertes a kormány által régóta üldözött Ökotárs Alapítvány vezette négytagú konzorcium, amely összesen 4 millió eurót, vagyis 1,6 milliárd forintot oszt szét pályázatok útján a jogállamiság, a demokrácia, az egyenlőség és az emberi jogok védelme és népszerűsítése érdekében dolgozó hazai civileknek.
Ígéretükhöz híven januárban a „Közös Értékeink Program” első pályázatait is kiírták. Ebben a magyar civil szervezetek két pályázattípus közül választhatnak.
A „Partnerségben – országos és regionális pályázatok” keretében elsősorban olyan nagyobb, országos civil szervezetek jelentkezését várják, amelyek kisebb, vidéki szervezetekkel és állampolgári kezdeményezésekkel működnének együtt. Ebben a kategóriában legfeljebb 60 000 euró (23,5 millió forint) támogatásra lehet pályázni.
A „Fejlődésben – intézményfejlesztési és projektpályázatok” elsősorban olyan, Budapesten kívül működő kisebb és közepes méretű civil szervezetek számára nyújtanak lehetőséget, amelyek már most is a programban meghatározott értékekhez kapcsolódó tevékenységeket végeznek, vagy ilyenek indítását tervezik. Ebben a kategóriában legfeljebb 20 000 euró (7,8 millió forint) támogatásra lehet jelentkezni.
A kiírás szerint a többi között a következő tevékenységekre lehet pályázni:
A pályázókat máshogy is segítik: az Ökotárs minden jelentősebb városban, megyeszékhelyen információs napokkal egybekötött műhelymunkát tart, amelyeken ingyenes a részvétel.
Nem ők az egyetlen nyertes konzorcium: a budapesti székhelyű Minority Rights Group Europe és a Pilnet Alapítvány közösen több mint 2,5 millió eurót, vagyis egymilliárd forintot oszthat szét 13 uniós tagállam 90 civil szervezete között, a NIOK Alapítvány pedig 377 millió forinthoz jutott.
Nem a szétlopott, egyre rosszabbul működő magyar állam, hanem a háború utáni Ukrajna lesz a térségünk igazi középhatalma.
Új geopolitikai konstelláció kezd kialakulni, amelyben az Európai Unión belüli "Atlanti centrum" mellett új, a "Visegrádi négyeknél" sokszorosan erősebb keleti; lengyel-ukrán érdekcsoport alakulhat ki, amellyel szorosan együttműködhetnek a baltiak és a skandinávok - ezzel demokratikusabb, de valláserkölcsileg szigorúbb arculatot adva az egész Európai Uniónak!
Ukrajna már most is Európa keleti bástyája, aminek tudatában vannak Zelenszkijék.
Az orbáni-Magyarország pedig ha lehet még inkább el fog szigetelődni!
"Magyarország ismét azzal fenyegetőzik, hogy fellazítja az Európai Unió Oroszország elleni szankciórendszerét, és ragaszkodik ahhoz, hogy kilenc embert töröljenek a korlátozó intézkedések több mint 1300 személyt és 170 szervezetet tartalmazó listájáról.
A kormány ismét szeretné elérni Aliser Uszmanov, Pjotr Aven és Viktor Rasnyikov eltávolítását a vízumtilalmi és vagyonbefagyasztási listáról. Magyarország Uszmanov húgát, Gulbahor Iszmailovát is le akarja vetetni a listáról; úgymint Aven üzleti partnerét, Mikhail Fridmant; Dmitrij Mazepin belarusz-orosz oligarchát és fiát, Nikita Mazepint; valamint Grigorij Berezkin és Vjacseszlav Mose Kantor orosz oligarchákat. Az EU hivatalos lapja Uszmanovot „Kreml-barát oligarchának" nevezi, aki különösen szoros kapcsolatban áll Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. Putyin egyik kedvenc oligarchájaként emlegették, és úgy tekintenek rá, mint az orosz elnök üzleti ügyeinek intézőjére. " (Szabad Európa, 2023. január 18.)
Szemelvény Szalai Máté: „Orbán új külpolitikai koncepciója: jó is, rossz is, csúf is” cikkéből , megjelent: 24.HU, 2023. január 12.
Szalai Máté: „A kormány külpolitikai gyakorlata számos pontot ellentétes (a meghirdetett orbáni stratégiával - MaGYAUR megjegyzése)
Ha az összekapcsoltság és a hálózatépítés a cél, akkor a (nem csak a nyugati elitet képző) CEU elzavarása, Soros György és a hozzá kötődő szervezetek démonizálása, az Erasmus-lehetőségek veszélyeztetése óriási kudarcnak minősül.
Ha a gazdasági profitmaximalizálás a cél, akkor nem kéne folyamatos ideológiai harcokat vívni.
Ha regionális középhatalom akarunk lenni, akkor az orosz energiafüggőség megszüntetésének elsődleges célnak kellene lennie.
Ha a blokkosodást el akarjuk kerülni, akkor a Nyugat folyamatos szidásával, a Nyugat-Kelet szembeállítással fel kell hagyni.
Ha fel akarunk zárkózni, és el akarjuk kerülni a periferiális szerepet, akkor a fejlett államokkal is erősíteni kell a kapcsolatokat – ehhez például jól jönne, ha nem vétóznánk meg mindent, amiben benne van a gender szó. A sort még nagyon sokáig lehetne folytatni.”
https://24.hu/kulfold/2023/01/17/orban-viktor-kulpolitikai-strategia-szalai-mate-velemeny/