Qubit.  2022. június 7.

Sz. Bíró Zoltán

KÍNAI ELEMZŐK SZERINT ELKERÜLHETETLEN OROSZORSZÁG VÉGÉRVÉNYES VERESÉGE UKRAJNÁBAN

Kínai elemzők azt állítják, hogy Moszkva a nyilvánvaló vereség felé tart Ukrajnában, derül ki a csak előfizetők számára elérhető moszkvai republic.ru összeállításából, ami azt foglalja ösze, hogy miként ítélik meg a kínai külpolitikai elemzők az immár negyedik hónapjába lépett ukrajnai háborút, Oroszország képességeit és a háború várható kimenetelét. A két kiváló orosz sinológus, Jevgenyij Verlin és Jerlan Zsurabajev által összegyűjtött anyag olyan kínai kül- és biztonságpolitikai szakértők, vezető Oroszország-kutatók – köztük a Fudan Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Intézete Oroszországgal és Közép-Ázsiával foglalkozó központja igazgatójának – véleményét adja közre, akik évek óta a legfelsőbb kínai vezetésnek adnak tanácsot. Az általuk megrajzolt Oroszország-kép  finoman szólva is lesújtó. 

Az okok, amelyek miatt a kínai szakértők szerint Oroszország veresége elkerülhetetlen, a következőkben foglalhatók össze:

1. Oroszország a Szovjetunió felbomlása óta folyamatosan gyengül. Az ország „Putyin alatti újjászületése, gazdaságának élénkülése – hazugság, az egész egyszerűen nem létezik" – fogalmaznak meglehetősen nyersen, majd így folytatják: "az Oroszországi Föderáció gazdasági, katonai, technológiai, politikai és szociális téren végbemenő hanyatlása szembeötlő, ami jelentős negatív hatást gyakorolt az orosz hadseregre és annak harci értékére”.
2. Az orosz "hadiipari komplexum mérete és a hadsereg finanszírozása nem áll összhangban az ország állítólagos katonai nagyhatalmi státuszával”, ezért Oroszország „képtelen a napi több száz millió dollárba kerülő magas technológiai szintű háború hátterét biztosítani".
3. A kínai elemzők szerint Oroszország Ukrajnát felülmúló katonai és gazdasági képességeit egyfelől az ukránok kitartó és elszánt ellenállása, másfelől a hatalmas és folyamatosan érkező nyugati segítség ellensúlyozni tudta, és így kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Ez többek között azért volt lehetséges, mert generációs különbség van az orosz és a nyugati fegyverek, illetve fegyverrendszerek között, ahogy a katonai tervezés és a hadviselés módja tekintetében is feltűnő az oroszok lemaradása.
4. A kínaiak szerint érthetetlen az a passzivitás is, ahogy Oroszország az Ukrajna elleni háborúját vívja. Miután ez a háború hibrid háború, a tétlenség katonai, gazdasági, politikai és diplomáciai téren is megmutatkozik, sőt olyan területeken is jól látszik, mint a közvélemény meggyőzése, a propaganda, a felderítés és az információs hadviselés.  Épp ezért – vélik a kínaiak – csak idő kérdése, hogy Oroszország mikor szenved végérvényesen vereséget.
5. A kínai elemzők úgy látják, hogy "Oroszország már nem tudja megszabni, hogy mikor és hogyan záruljon le a háború”. Moszkva ugyan igyekszik minél gyorsabban befejezni az offenzívát, hogy megtarthassa, amit eddig megszerzett, de ez nem fog sikerülni. „Az Oroszországi Föderáció ugyanis elveszítette stratégiai fölényét és kezdeményező képességét" – fogalmaznak.

A Nyugat közbelép

A kínaiak szerint Ukrajna nem adja fel szuverenitását, ezért a „háború következő szakasza az eddigieknél is könyörtelenebb és intenzívebb lesz.” Nem lehet kizárni a konfliktus kiszélesedését sem, mert a szembenálló felek céljai szöges ellentétben állnak egymással. Moszkva a Krím és a kelet-ukrajnai megyék fölötti szuverenitását igyekszik megerősíteni, míg Ukrajna épp az ellenkezőjét akarja: szeretné visszaszerezni elvesztett területeit, és ebben számíthat az Egyesült Államok, a NATO és az Európai Unió segítségére. A kínaiak Joe Biden amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának egy nyilatkozatára hivatkozva úgy látják, hogy Washington három célt tűzött maga elé:

1. a független és liberális Ukrajna megvédését, 
2. Oroszország meggyengítését és elszigetelését, 
3. erős, egységes és határozott Nyugat kialakítását. 

A kínaiak szerint a körülmények – ideértve a Nyugat Ukrajnának nyújtott jelentős és kiterjedt segítségét – arra vallanak, hogy a háború mindaddig tart majd, amíg nem sikerül Oroszországot legyőzni és megbüntetni. Az elemzők a háború utáni időszakra is gondolva azt feltételezik, hogy Oroszország a háború következtében számos nemzetközi szervezetből kiszorul, mint ahogy némelyikből már ki is szorult. Ezzel párhuzamosan felerősödnek majd azok a törekvések is, amelyek az ENSZ átalakítására irányulnak. Ha pedig ott nem lehet eredményt elérni, a nyugati világ vezető hatalmai belefoghatnak egy alternatív, az ENSZ-et felváltó nemzetközi szervezet létrehozásába is.

Pekingnek nem hiányzik egy erős Moszkva

Mindehhez hozzátehetjük, hogy már a háború előtt is világos volt, hogy Kína nem akar szoros politikai és katonai szövetségre lépni Oroszországgal. Peking ugyanis már jó ideje túl zajosnak és feleslegesen kockázatvállalónak tartja az orosz külpolitikát, ezért Moszkva minden ilyen irányú kísérletét elhárította. Amikor Vlagyimir Putyin orosz elnök az Ukrajna elleni támadás előtt ellátogatott a pekingi téli olimpia megnyitójára, egy közös nyilatkozat kiadásán túl semmire sem ment partnerével. A közös nyilatkozatban elítélték ugyan a „színes forradalmakat” és „egyes államok azon törekvését, hogy más államokra kényszerítsék »demokratikus sztenderdjeiket«”, de ennél többre nem jutottak. Mindebből már a háború korai szakaszában is alappal lehetett arra következtetni, hogy Peking alaposan meggondolja majd, hogy miben lesz hajlandó segítséget nyújtani Oroszországnak. 

Az valószínűnek tűnt, hogy a kínai vezetés nem fogja nyíltan és erőteljesen bírálni az orosz fellépést – épp ellenkezőleg, politikailag kiáll majd mellette, sőt néhány területen gazdasági segítséget is nyújt, de ennél többre hiába számít Moszkva. Lehet, hogy Kína már csak saját érdekéből kiindulva is növelni fogja oroszországi kőolajvásárlásait, mint ahogy azt az utóbbi időben meg is tette, és ezzel némileg enyhít a Moszkva ellen elrendelt embargó következményein, de olyan lépést aligha tesz, ami miatt vállalatait másodlagos szankciókkal sújthatnák. Peking ugyanis aligha érdekelt abban, hogy Oroszország győztesen és látványosan megerősödve kerüljön ki ukrajnai kalandjából. Egy megerősödő és önbizalomteli Moszkva nem hiányzik Kínának. Az ugyanis azt is jelenthetné, hogy az újra erőre kapó Oroszország a posztszovjet térség európai részének ügyeit „elrendezve” a közép-ázsiai régió felé fordul, hogy megvalósítsa régi álmát, és annektálja Kazahsztán északi részét, majd szorosabb felügyelete alá vonja Belső-Ázsia északi oldalának azt a részét, ahol ma négy szuverén állam, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán található. Peking számára sokkal jobb lenne egy olyan Oroszország, ami nem szenved ugyan katasztrofális vereséget, de mégiscsak tovább gyengül, és egyre kiszolgáltatottabbá válik Kínával szemben. 

A kínai elemzők úgy látják, hogy Putyin, ha Ukrajnában sikerrel jár, nem áll meg. Moszkva ugyanis az egykori Szovjetunió területét kizárólagos befolyási övezetének tekinti, és azt megpróbálja számos szféra integrálásával birodalomként helyreállítani. A Kreml mindig is eltökélt volt ebben a tekintetben, és soha nem ismerte el teljes mértékben az egykori szovjet tagköztársaságok függetlenségét, szuverenitását és területi integritását. Olyannyira nem, hogy azok szuverenitását többször is megsértette. Az Ukrajna elleni háború azonban radikálisan új helyzetet teremtett, vagyis az egykori szovjet belső periféria szuverenitásának eddig nyíltan nem bevallott orosz el nem fogadása most nyílttá és egyértelművé vált. Ezzel Ukrajnán kívül a többi posztszovjet államban is tisztában vannak.

A térséggel foglalkozó kínai szakértők erősen megosztott politikai közösségként írják le Ukrajnát. Ez szerintük már rögtön a függetlenség elnyerését követően megmutatkozott, de csak a kétezres évekre erősödött fel igazán. Az ország egyik fele a nyugati, míg a másik az Oroszországgal szoros kapcsolatokat fenntartó irányvonalat támogatta. Ez azonban már a Krím orosz annektálása után megváltozott: a nyugatos tábor elkezdett erősödni, míg a Moszkvával szoros együttműködést kereső erők elkezdtek gyengülni. A most zajló háború azonban teljesen új helyzetet teremtett. Az ország Moszkva-ellenes egységbe szerveződött, amiből a kínaiak arra a következtetésre jutnak, hogy Oroszország teljesen és végérvényesen elveszítette Ukrajnát. A háború azonban nemcsak Ukrajna elvesztésével jár, de azzal is, hogy – Belarusz kivételével – Oroszország legszorosabb szövetségesei, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete és az Eurázsiai Gazdasági Szövetség tagállamai sem állnak ki mellette. Vagyis a háború nemhogy közelebb hozta volna az egykori birodalom újjáteremtésének lehetőségét, hanem ellehetetlenítette azt. Azokat az államokat is egyre bizalmatlanabbá tette, amelyek különböző okok miatt eddig készek voltak a Moszkvával való kiterjedt együttműködésre. 

Újraépítenék a birodalmat

A kínai kül- és biztonságpolitikai szakértők szerint a most zajló háborúban megmutatkozó orosz-amerikai ellentét alapját az adja, hogy míg Moszkva szeretné helyreállítani hajdani birodalmát, az Egyesült Államok épp az ellenkezőjében érdekelt. Ezt a konfliktust – „Oroszország teljes veresége mellett” – Washington fogja megnyerni, állítják határozottan a kínai elemzők, és ezzel lezárul a „hidegháború utáni korszak vagy a folytatódó hidegháború korszaka”. Mindez azt is jelenti majd, hogy „Oroszország politikai, gazdasági, katonai és diplomáciai ereje jelentősen meggyengül”, elszigetelt és megbüntetett országgá válik. Ukrajna ugyanakkor kikerül Moszkva befolyási övezetéből, és „a nagy európai család, vagyis az Európai Unió tagja lesz”. A kínaiak már azt is kétségbe vonják, hogy Oroszország az elkerülhetetlennek tűnő ukrajnai kudarca következtében képes lesz-e megőrizni bárminemű befolyását, akár csak közvetlen környezetében is. Szerintük ugyanis ebben az új helyzetben a posztszovjet térség államaiban újabb orosztalanodás, „deruszifikáció” veszi kezdetét, sőt, közülük nem egy megpróbálja majd a korábbiaknál is aktívabban erősíteni kapcsolatait a Nyugattal. Japán és Németország pedig, megszabadulva a II. világháború után rákényszerített korlátoktól, haderejének gyors és jelentős fejlesztésébe kezd, és igyekszik gazdasági erejének megfelelő nemzetközi politikai státuszt nyerni. 

A különböző szakmai fórumokon előadott szakértői vélemények nem feltétlenül esnek egybe Kína politikai vezetésének véleményével. De még ha egybe is esnének – ami nem kizárható, sőt, nagyon is valószínű –, abból még következik, hogy csak egyféle politikai reakció lenne lehetséges. A politikai vezetés a helyzetet mérlegelve többféle irányvonal közül választhat. Elvileg dönthetett volna akár úgy is, hogy erőteljes, a szankciók által jelentett fenyegetést figyelmen kívül hagyó érdemi gazdasági és haditechnikai segítséget nyújt Moszkvának. De dönthetett volna úgy is, hogy mindenféle támogatás elől elzárkózik. Kína azonban úgy döntött, hogy egy harmadik utat követ: nem csatlakozik az Oroszországot sújtó szankciókhoz, sőt elítéli, illegálisnak tekinti őket. Próbál ugyan különböző területeken segítséget nyújtani, de ügyel arra, hogy ezekkel a döntéseivel semmiképpen ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy szankciókkal sújthassák. Kína láthatóan nem akarja cserben hagyni Oroszországot, és igyekszik betartani a háború előtt Moszkvával megkötött megállapodásait, de erre csak akkor hajlandó, ha ezzel nem okoz bajt saját magának. Fontos ugyan az Oroszországgal való „stratégiai partnerség”, de nem azon az áron, hogy Kína ne férhessen hozzá fontos alkatrészekhez, például chipekhez és félvezetőkhöz. Peking ugyan nem kívánja Moszkva vereségét, de ha az mégiscsak bekövetkezne, mint ahogyan erről szakértői beszélnek, nem tekintené tragédiának – sőt, talán még jól is jönne neki, ha Oroszország elveszítené az Ukrajna ellen indított háborút.

Orbán Viktor, aki eddig a „pillanatot uralta”, most szembesülhet az „igazság pillanatával”.

A megfontolt országépítés helyett történő esztelen pénzszórás következtében hatalmas lyuk tátong az ország költségvetésében és a korábbi segítőire: a „hasznos hülye merkelista” Európai Unióra, valamint a két rokonlélekre, akik más-más okokból ugyancsak pácban vannak; Putyinra és Erdoganra nem számíthat. Nem beszélve Hszi Csin-pingről, aki a 4.000 éves kínai állambölcsesség magas fokáról már megmérte, átlátott rajta és könnyűnek találta.

Orbán tehát a hadiállamok szokásos politikai gyakorlatának megfelelően „vészhelyzetet”, pénzügyi szükségállapotot hirdetett, majd ezt kárörvendő módon gyorsan összekapcsolta gyűlölt ellenségeinek: az ellenzéki pártoknak és Budapestnek a megsarcolásával, hogy legalább ennyi haszna legyen belőle…

De a pénzügyi probléma csak a jéghegy csúcsa, végsősoron az orbáni nemzetállam működőképességéről van szó! Nem a kétszámjegyű infláció, a forint értékvesztése és a bankrendszer megingása okozza a legnagyobb gondot, hanem az egész orbáni stratégia kudarca. Hiba volt csak egyetlen országra, az oroszországi olajra, földgázra és atomenergiára alapozni az energiapolitikánkat, hiba volt lényegében csak egy emberre, annak kézivezérléses irányítására bízni a külpolitikát és a nemzetgazdaságot! A független szakértőkkel bizalmatlan Orbán nemcsak külpolitikailag szigetelődött el, hanem belpolitikai szempontból is, hiszen a rendszeres fideszes közvélemény-szondázások nem helyettesítik a szakértői egyeztetéseket és visszacsatolásokat.

Milyen lehetőségek állnak az ország előtt?

1.) Mivel a kompromisszumra képtelen Orbán jelenti magát a problémát, ezért őt kell kivonni az első vonalból, még egy harmadik kétharmados győzelem ellenére is!

• Elképzelhető egy párton belüli megoldás: például Orbán beteget jelent és valaki átveszi „ideiglenesen” az irányítást.
• De elképzelhető – a Fideszhez kötődő üzleti, politikai, egyházi és intellektuális körök, valamint a politikai felelősség szétterítése, az arcvesztés elkerülése érdekében - egy kívülre nyitó megoldás is: a Fideszhez lojális szakértőkből álló „szakértői kormány” létrehozása.

Orbántól és néhány emblematikus orbanista vezetőtől megszabadulva immár könnyebben lehetne egyességre jutni az Európai Unióval; a pénzcsapok megnyílnának és normalizálódhatna a helyzet az újra jogállamivá váló Magyarországon, egyszóval happy end.

2.) A rosszabb forgatókönyv az, ha Orbán a rossz kormányzásából fakadó válságért bűnbakká teszi a pénzt nem átutaló Európai Uniót. Ezért a rá jellemző kisnemesi rátartisággal huszáros, egyben öngyilkos lépésre szánja rá magát: a Huxitra. Ennek kicsi az esélye, mert Magyarország képtelen az önellátásra, de ha Orbán marad akkor ez sem zárható ki.

A „tékozló fiú” mindent egy lapra tenne fel és ki tudja mi lenne velünk…

Vitatkozom Soros Györgynek a davosi világtalálkozón elhangzott megállapításával, miszerint „az elnyomó rezsimek felemelkedésének lehetünk tanúi, miközben a nyílt társadalmak ostrom alá kerültek. Mára Kína és Oroszország jelenti a legnagyobb fenyegetést a nyílt társadalmakra”. (https://telex.hu/kulfold/2022/05/24/soros-az-ukrajnai-haboru-a-harmadik-vilaghaboru-kezdete-lehet). Tévedés Kínát egy kategóriába sorolni Oroszországgal és Észak-Koreával. Kína nem háborúban akarja legyőzni a nyugati „nyílt társadalmakat”, hanem utol kívánja érni a Nyugatot, majd lehagyni azt. Sőt több jel mutat arra, hogy Kína - szemben a zárt hadiállamok globalizmus-ellenességével – fogékonyságot mutat egy új minőségű globális világrend kialakítására; az önkorlátozó, bioszféra-központú globalizmusra.

Az ókortól kezdődően az emberi civilizációt, az írásbeliséget megalkotó államközpontú, „zárt társadalmak” peremén mindig megtalálhatóak voltak „nyílt társadalmak” csírái; tehát a nemzetközi kitekintésű, szabadabban mozgó kereskedő/urbánus rétegek: itt az arányokról van szó.

Európában az ókortól a feudális abszolutizmusig az államközpontú társadalmak voltak a jellemzőek, de a középkor méhében az észak-itáliai városállamokban és Hollandiában a manufaktúraiparral párhuzamosan jött létre a „piacközpontú társadalom”. Tulajdonképpen a közvélemény szempontjából a „Nyugat” egyenlő a polgárias „piacközpontúsággal”, vagyis a tőke, a piaci konkurencia, a kompromisszumokon alapuló szerződéskötés (aminek politikai leképeződése az „alkotmánynak” elkeresztelt társadalmi szerződés) kultúrájával. Mivel semmi sem vegytiszta, ezért a piaci, „nyílt társadalmak” is használtak „államközpontú” technikákat, főleg háborúk idején. Vagyis a vészhelyzetre hivatkozva centralizáltak; az állami bürokrácia döntött a nyersanyagok, az élelmiszer elosztásáról, valamint korlátozták a tulajdon-, és szólásszabadságot. De amíg az első világháborút követően az euro-atlanti „Nyugaton” visszatértek a normális kereskedelmi-polgári üzletmenethez, addig Németországban és attól keletre egész Japánig, zárt hadiállamok jöttek létre hol náci, hol kommunista ideológiák égisze alatt.

Ennek távoli utóhatása Ukrajna orosz megtámadása, amikor is Putyin gazdaságon kívüli, az erő nyelvét használó „zárt hadiállami” logika mentén próbálta/próbálja rákényszeríteni, a nyílt társadalom felé orientálódó Ukrajnát a behódolásra. Attól is anakronisztikus ez törekvés, mert úgy gondolja, hogy még mindig az extenzív, területnövelő politika a siker kulcsa. A háború csak egy dologra volt jó: kiderült, hogy Oroszország a messianisztikus-pravoszláv ideológiájával, a kapitalisztikus modernizációra való képtelenségével egyszerűen versenyképtelen a nemzetközi politikai porondon.

 Orbán Viktor felelőssége az, hogy egy Nyugat-ellenes spirálba vezette az országot, aminek következtében Magyarország egyre inkább elsodródik nemcsak a liberális „nyílt társadalom” eszményétől, de az európaias, polgáriasult kereszténységtől is. Ugyanakkor vészesen közeledik a terméketlen és vesztésre álló orosz Zárt hadiállam ideológiai támaszát adó intoleráns, militarista-soviniszta ortodoxiához!

A némileg rasszista, bevándorlás-ellenes, nemzeti bezárkózást szorgalmazó jobboldal Európában és Amerikában egyaránt vezéreként tekint Orbánra. Dehát, mint tudjuk Orbánnal kapcsolatban nem azt kell figyelni amit mond, hanem amit tesz… Jelenleg épp vietnami, indonéz, mongol, fülöp-szigeteki vendégmunkásokat készül behívni a súlyos munkaerőhiánnyal küszködő Magyarországra.

Az Orbán-rezsim ki/bevándorlás politikáját úgy lehetne összefoglalni; „hogy annak a magyarnak, akinek vonzó a nyugati liberalizmus, akinek nem tetszik a nacionalista, keresztényi mázzal leöntött feudalisztikus rendszer az jobban teszi, ha elkotródik és nem rontja itt a levegőt!” Vagyis a rövid távú politikai perspektívát követő Fidesz minőségi lakosságcserét hajtott végre: elkergette/elkergeti (szimbolikusan a CEU-val együtt) az európai látószöggel rendelkező értelmiséget és inkább idehoz a világ minden részéről akármilyen minőségű munkaerőt, csak ne sok vizet zavarjon.

Ugyanakkor a vendégmunkások számára sem vonzó a szegény, idegengyűlölő Magyarország és - amiképpen az ukránok pár évvel ezelőtt – amint lehetőségük adódik továbbállnak nyugatabbra…

https://24.hu/fn/gazdasag/2022/05/23/vendegmunkas-kolcsonzott-munkas-tavolkelet-kormany/

A Mathias Corvinus Collegium vendégelőadójával, a Cambridge-ben tanító James Orr vallásfilozófussal készített interjút az Index.

• Első állítása: „A faji, nemi vagy szexuális identitás nem biztosít olyan szoros kötődést, mint a hagyományos, családi, nemzeti és vallási identitások.” Ezek szerint az identitás csak az erős kötődésből fakad olyan kollektívákhoz, mint a család, nemzet és egyház… de miért ne lehetne erős kötődés például a nemi szerephez? Sok közszereplő direkt rájátszik a férfias szerepre, hogy mindenki lássa mennyire heteró-macsó, de akkor miért ne lehetne egy nő feminista? Miért zárja ki egymást, hogy valaki egyszerre legyen jó hazafi és egyben homoszexuális? Épp James Orr ne tudná, hogy az enigma kód feltörője, Nagy Britannia megmentője, az a „homokos” Alan Turing volt, akit a háború után öngyilkosságba hajszolt a valláserkölcsi alapokon álló Hivatal?   Maga az Isten-haza-család „identitás-háromság” történelmi fejlemény; az emberek már ma is sokkal színesebb identitáshálóval rendelkeznek (pl. miközben jó hazafiak, addig tagja lehetnek egy külföldi focicsapat szurkolótáborának is) és ez a jövőben még inkább így lesz: az identitás az önbecsüléssel kezdődik és egyre nagyobb közösségeken keresztül tart egészen a civilizációs keretig, sőt tovább a földi bioszféráért érzett felelősségig.

• Második állítása: „… a ma uralkodó tudományosnak mondott világkép – amely úgy írja le az embert, mint valami robotot, ami a darwini evolúció nyertese, és aminek minden cselekedete determinált – nem képes megmagyarázni, mit jelent tudatos alanynak, személynek lenni.” Az angolszász hagyománynak megfelelően James Orr csak a természettudományokat tartja „Science”-nek, holott bár a pedagógiát, pszichológiát, freudizmust, antropológiát stb. valószínűleg más skatulyába sorolja, de azért ezek mégis tudományos igénnyel, kísérleti módszerekkel is foglalkoznak az emberi személyiséggel.
• Harmadik állítása: „A kereszténységben tehát mindig is volt egy már-már megszállott féltés és törődés a legkisebbek irányában”. Valóban, már-már hisztéria alakult ki az abortusz tiltása körül. Aminek a célja - a magzat megvédése mellett - a nők hagyományos házassági kötelékekbe való visszakényszerítése; a szexuális forradalom és az emancipáció visszavonása. Ennek folyományaként az egyházaknak a hívők és nem-hívők(!) magánéletébe való beleszólási jogának visszaadása… Egyébként a magát keresztényinek mondó Orbán-kormányok idején szó nem volt a szociális háló erősítéséről, és jelenleg is több százezer magyarországi gyermek tengődik az európai nyomor-szint alatt élő családban!

• Negyedik állítása: „Azt látjuk…, hogy a fiatalabbak egyre inkább liberálisak, ugyanakkor egyre kevésbé toleránsak a velük ellentétesen gondolkodókkal szemben.” Úgy tűnik, hogy az „Extinction Rebellion”, az ökológiai vészhelyzet ellen generációs alapon tiltakozó fiatalok elutasítják a Földet kizsigerelő és teleszemetelő idősebb, „bűnös generációk” ideológiáit. A szemükben hitelét vesztette minden egyházi és politikai tekintély, aki miközben erkölcsi prédikációt tart a gimnazista-, és egyetemistakorú ifjúságnak, aközben semmit nem tesz annak érdekében, hogy ne élhetetlen Földet hagyjon örökül rájuk!

https://index.hu/belfold/2022/05/12/james-orr-a-kereszteny-vilagnezet-segit-hogy-jo-allampolgarok-legyunk/

Ismeretlen szerzőtől: „Tizenkét évet kellett várnia Orbán Viktornak arra, hogy meggyengítse Pintér Sándort, akire fideszes körökben mindig is gyanakvással tekintettek. Igaz, a fideszesek körében ma már legalább annyira gyanakodva tekintenek a háttérbe vonult, de befolyásossá vált Rogán Antalra, mint régen Pintérre. A mítoszok mindkettőjüknél működnek, a váltás politikailag ezért is tökéletes. De nem lesz feltétlenül gyors, ehhez ugyanis a titkosszolgálatok azon vezetőit is arrébb kell majd állítania Rogánnak, akik a belügyhöz, azaz végső soron Pintérhez lojálisak. De ez csak idő kérdése.

A kilencvenes évek vége óta mítoszok lengik körül Pintér Sándor belügyminisztert (a fenti képen Orbán Viktorral szemben, éppen Rogán Antal mellett). Ezek a mítoszok hol negatív, hol pozitív színben tüntetik fel az egykori rendőrből lett minisztert. Közös bennük, hogy Pintért olyan emberként láttatják, aki mindenkiről mindent tud, ezért sebezhetetlen.

Az egyik legerősebb mítosz, ami vele kapcsolatban a mai napig él, hogy miután 1998-ban az első Orbán-kormány hivatalba lépett és ő lett a belügyminiszter, egy csapásra megszűntek azok a robbantások, amelyek az alvilághoz kötődtek. Pintér jött és rendet tett – szól a mítosz. A valóságban ez persze közel sem volt így. A magyar szervezett bűnözés 1998 és 2002 között is élt és virult, ekkor is történtek súlyos leszámolások, és még az alvilág fenegyereke, Portik Tamás sem került rendőrkézre. Más kérdés, hogy 2010 után valóban leáldozott a kilencvenes évek gengsztereinek édes élete, és ebben az időszakban kapcsolták le Vizoviczki László diszkópápát és juttatták rács mögé Portik Tamást. Márpedig ezeknek az alakoknak a kiiktatásában Pintérnek, pontosabban a belügyminiszter szerelemgyerekének tartott Nemzeti Védelmi Szolgálatnak (NVSZ) oroszlánrésze volt: a 2011 januárjában alakult szolgálat már a megalakulása utáni négy évben több mint hét és fél ezer emberre figyelt fel a hivatali visszaélés és befolyással üzérkedés gyanúja miatt megindított vizsgálatai során. Az azóta eltelt hét évben ez a szám megsokszorozódott.

“Napjainkban elengedhetetlen egy olyan szervezet létezése, amelynek feladata a polgári titkosszolgálatok, a rendvédelmi és közigazgatási szervek állományának védelme, valamint feddhetetlenségének biztosítása” – indokolta egy NVSZ-es kiadványban Pintér, miért van szükség a szervezetre. Tény: ha nincs NVSZ, talán sose derül fény Völner Pál igazságügyi miniszter-helyettes és Schadl György bűnös kapcsolatára sem.

Az NVSZ megalakításával Pintér a rendvédelmi szervek belső ellenőrzését egyesítette, megszüntetve ezzel a párhuzamosságokat. Bár az NVSZ nem állt a többi titkosszolgálat felett, de jogosultsága volt arra, hogy azoknak a munkatársait is ellenőrizze. Összesen 130 ezer főnyi állomány védelmét látja el, azaz látta el eddig.

Az is igaz ugyanakkor, hogy miközben az NVSZ megizmosodott és egyre több területre terjesztette ki hatókörét, a polgári titkosszolgálatok közül az elhárítás, tehát az Alkotmányvédelmi Hivatal (AH) ereje csökkent. Az AH vezetői 2010 után csendben tűrték, hogy a terrorelhárítást elszipkázza előlük az Orbán Viktor egykori testőre, Hajdu János által megálmodott Terrorelhárítási Központ, végül pedig az egész szervezetre ránehezedett a kockázatokat kevésbé vállaló, a kreativitást nélkülöző szemlélet – és ez sem független Pintértől. Orbán mindenesetre szavakban nagyon elégedett volt az AH-sok munkájával, így amikor az alkotmányvédelmisek 2019-ben megkapták új, Fehérvári úti székházukat, azt a kormányfő személyesen adta át nekik, kifejezve, hogy "minden mérhető szempontból jól, sőt kiválóan teljesítettek". Orbán akkor azt is mondta, hogy ebben nagyon is egyetértenek a titkosszolgálatokért felelős belügyminiszterrel, Pintér Sándorral. De valami már akkor nem volt rendben, más magyarázat nincs arra, hogy 2020 őszén Pintér javaslatára Orbán menesztette az AH akkori vezetőjét, Kiss Zoltánt.

Az AH nem sok vizet zavart. Senkinek nem lépett a lábára, vagy ha igen, abból inkább csak a baj lett. Nem úgy az NVSZ, amely a végén már a hálapénzt elfogadó orvosokra is vadászott. Nem mintha ne lett volna ott tennivalója, enélkül valószínűleg nem bukott volna le például olyan pszichiáter, aki szakmányban állít ki kamu papírokat a börtönt megúszni kívánó bűnözőknek. Az NVSZ eddigi története mindenesetre azt mutatja, hogy ha elrettentő hatással bírt is, az államigazgatáson belüli korrupciót nem tudta megfékezni – főleg, ha a korrupció a rendszer legmagasabb szintjein is jelen van.

A negyedik kétharmados győzelem után Orbán már nem akart Pintérnek akkora hatalmat adni, mint az előző ciklusokban. Az okokat a bennfentesek szerint abban kell keresni, hogy az NVSZ hálójába Völner Pál igazságügyi miniszterhelyettes is bekerült, ez pedig nem történhetett volna meg Pintér tudta vagy jóváhagyása nélkül. Sokak legnagyobb megdöbbenésére Pintér a továbbiakban már nem irányíthatja a nemzetbiztonsági szolgálatokat, és bár az ő fennhatósága alatt marad az NVSZ, utóbbit szinte kiherélik. A polgári titkosszolgálatok irányítója Pintér helyett egy olyan politikus, Rogán Antal lesz, aki az elmúlt több mint tizenkét év alatt bőségesen érintkezett olyan figurákkal, akik a most az irányítása alá került szolgálatoknak a célszemélyei lehettek.

Óriási fordulat ez. Nemcsak a szervezeti struktúrában, hanem politikailag is. Ám ennek megértéséhez nem elég Pintért ismerni, hanem az őt gyakorlatilag legyőző Rogán Antalt is.

Az 50 éves Rogán és a nála 23 évnél idősebb Pintér sok mindenben különböznek egymástól, de van, amiben hasonlítanak. Rogán közgazdász, és már egész fiatal korától vonzotta a politika, először KISZ-titkárként, jóval később fideszesként indult el a pályán. Pintér belügyes gépkocsivezetőből küzdötte fel magát a legmagasabb szintre. Mindketten okosak, egyikük sem jelentett veszélyt Orbán pozíciójára (nem úgy, mint Lázár János vagy éppen Navracsics Tibor), és mindkettőjüket körbelengi az a bizonyos mítosz.

Bár fiatalabb politikustársával ellentétben, aki egy időben politikusként kifejezetten élvezte a médiaszerepléseket, Pintér sosem volt harsány, kerülte a nyilvános megszólalásokat, mára Rogán is elpintéresedett. Legalábbis annyiban mindenképpen, hogy ritkán szólal meg, személyét és tevékenységét sokszor titokzatosság jellemzi, és úgy vált befolyásossá, hogy közben lojális maradt Orbánhoz. A mítosz ugyanúgy ott van, csak más természetű: míg Pintérről az a kép él, hogy képes rendet tenni, addig Rogán arról híresült el, hogy képes választást nyerni. És mindketten túlságosan is sokat tudnak az elmúlt évtizedek piszkos ügyeiről.

Hatalmi szempontból tehát túlságosan fontos mindkét politikus ahhoz, hogy Orbán ne váljon meg tőlük – igaz, ez a függőség talán már kölcsönös is. Ám az, hogy a Pintér–Rogán-konfliktusban végül a belügyminiszter maradt alul, nem lehet kérdés: 73 évesen két olyan területet, az egészségügyet és a közoktatást kapta a nyakába, amelyekkel eddig egyetlen miniszter sem tudott megbirkózni, és amelyek nem tartoznak a kormányzati prioritások közé, még önálló minisztériumaik sincsenek.

Orbán ezzel a döntésével demisztifikálta Pintért, meggyengítve azt az erőteret, ami a belügyminiszter köré épül, és amely valójában soha nem volt hithű fideszes. A titkosszolgálatok és a rendőrség hagyományosnak tekinthető rivalizálásában pedig nem volt kérdés, hogy Pintér szíve a rendőrök felé húz. Így az, hogy például a kémelhárítás nem jeleskedett, és mára a nyugati szolgálatokkal való együttműködése gyakorlatilag lenullázódott, nemcsak a politika keleti nyitása, hanem a rendőrségi szemléletet erőltető belügyminiszter és köre számlájára is írható.

Pintér ideje lejárt – mondhatnánk, de nem csak az ő idejéről van szó, hanem mindazon rendőri és titkosszolgálati figurákról, akik ha a Fideszhez nem is, Pintérhez lojálisak. Pintér meggyengítése nemcsak a belügyminiszternek üzenet, hanem annak a már kiöregedőfélben lévő egykori rendőri és titkosszolgálati vezetőknek is, akik az ő pozíciója miatt erősödhettek meg. Mint például az egykoron kémelhárítóként, majd államtitkárként is dolgozó Tasnádi László, akinek a III/II-es múltja eleve vörös posztó volt a fideszesek szemében.

Nem vennénk mérget arra, hogy a Pintérrel köztudottan jó kapcsolatot ápoló Csányi Sándor OTP-vezér örömmel szemléli Pintér meggyengülését, Rogán megerősödését. De nem örülhet Rogán újonnan formálódó territóriumának Szijjártó Péter külügyminiszter és a kormányba visszatérő Lázár János sem. Különösebben Lázár érezheti Rogán pozíciójának súlyát, hiszen ő Szijjártóhoz hasonlóan irányította már a hírszerzést, és legendásan rossz kapcsolatban állt Rogánnal.

Orbán salamoni döntést hozott: úgy gyengítette meg Pintért, hogy közben adott is neki, a rezsimre veszélytelen, de könnyen elbukható feladatokat. Ez a kormányfőtől racionális lépés: az elkövetkezendő években Orbán valószínűleg olyan struktúrát akar kiépíteni előbb a titkosszolgálati, később pedig a rendvédelmi vonalon, amelynek a vezetői már nem Pintérhez, hanem hozzá lesznek lojálisak. Ehhez neki Rogán kell, akiről eleget tud ahhoz, hogy tudja azt is: minisztere nem fog szövetkezni ellene. Rogán ugyanis akkor él túl, ha az Orbán-korszak is túlél.

Pintér sokat veszített, Rogán sokat nyert. Hiába marad ugyanis a rendőrség vagy az NVSZ irányítása Pintérnél, ha a titkosszolgálatok teljesen elkerülnek tőle: a szolgálatok – a rendőrséggel ellentétben – nem feltétlen bűnözők ellen vizsgálódnak. Bár kötöttek a törvényhez, azt, hogy ki számít nemzetbiztonsági kockázatnak, azaz kire dolgozhatnak rá, elég tágan értelmezhető. Ezt a Pegasus-ügynél lehetett tökéletesen látni: a vizsgálat azt mutatta ki, hogy jogellenesen senkit nem figyeltek meg a kémszoftverrel. Ez persze nem igaz egy olyan eszköz esetében, amelyet csak szervezett bűnözők és terroristák ellen lehetne alkalmazni, miközben civilek ellen is bevetik, de jól mutatja, mennyire tehetetlen egy állampolgár, ha a rezsim célba veszi. Ahogy múltban, úgy a jövőben semmi nem fogja meggátolni a szolgálatokat abban, hogy ezeket az eszközöket alkalmazzák.

Bár nem azon nyomban, de a polgári titkosszolgálatok valószínűleg nem lesznek ugyanolyanok Rogán irányítása alatt, mint amilyenek Pintér keze alatt voltak, noha a Pegasus-ügy arra világít rá, hogy már a belügyminiszter irányítása alatt sem működtek politikamentesen. A költői kérdés így inkább az: lehet-e mindezt még fokozni?

Annak, hogy Rogán eljövetelével nem azonnali lesz a változás, elsősorban technikai-humán erőforrásbeli okai vannak: a hírszerzés kivételével a nemzetbiztonsági szolgálatok vezetésében jelenleg olyan vezetők ülnek, akiket Pintér köréhez tartozó Papp Károly embereinek tartanak, függetlenül attól, hogy ez a jelző mennyiben igaz rájuk. A belügyhöz lojálisak.

Ha Orbán azt akarja, hogy ne Pintér legyen a mindent tudó, akkor mindazokat a vezetőket, akik hozzá ilyen-olyan módon kötődnek, Rogánnak előbb vagy utóbb menesztenie kell. Ha ez a mesterterv, akkor olyan fiatalokkal kell felölteni ezeket a szerveket, akiknek nincsenek kötődéseik az “öregekhez” – ahogy a propagandagépezet esetében, úgy ez a szolgálatoknál is megoldható, a közszolgálati egyetemből kikerülő, lekáderezhető fiatalokkal.

Ez esetben ugyanaz a folyamat játszódhat le, mint a propagandagép felépítésénél, ahol az újságírókat pártkatonák váltották fel. Azok, akik az új közmédiába “születtek bele”, azt a világot tartják természetesnek. Ez a folyamat felerősödhet a szolgálatoknál is, már csak azért is, mert nem előzmény nélküli: már a Pintér-éra végnapjaiban is olyan vezetők kerültek a vezetői székekbe, akik sokkal inkább bábjai a politikai döntéshozóknak, önálló döntéseket nem hoznak vagy nem mernek hozni, és meg akarnak felelni a politika vélt vagy valós elvárásainak.

Az új rendszerben Rogán nem csak az NVSZ-t gyengíti meg, de megszerzi az irányítást Pintér másik kreálmánya, a Terrorelhárítási Információs és Bűnügyi Elemző Központ, a TIBEK fölött. A TIBEK-ből egy új szervezetet hoznak létre Nemzeti Információs Központ (NIK) néven, ami amolyan szupertitkosszolgálat, Rogán (Orbán) saját titkosszolgálata. A TIBEK-kel ellentétben a NIK nemcsak elemzi és értékeli a többi szolgálat által megszerzett információkat, hanem akár saját műveletet, saját titkos információgyűjtést is kezdeményezhet. Ráadásul

Rogánnak a NIK-en keresztül mindenre, de tényleg mindenre rálátása lesz: minden információt láthat, amit a több szerv összegyűjt, így azt is, amit a Pintér-féle NVSZ.

Azért is arculcsapás ez Pintérnek, mert ő a NIK-hez hasonló szupertitkosszolgálat létrehozását kezdeményezte még 2011-ben. A belügyminiszer akkor azt szerette volna, ha létrejön egy Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemzői Központ (NIBEK), ami a mostani NIK-hez hasonlóan minden szolgálattól (elhárítás és hírszerzés is) begyűjti az információkat. Ezt a koncepciót akkor Jóri András adatvédelmi ombudsman is bírálta, de ami ennél érdekesebb, hogy a salátatörvényben elrejtett szervezetet a parlament fideszes többségű honvédelmi bizottsága fúrta meg – állítólag Kövér László közbenjárására. Akkoriban Pintér azt is szerette volna, ha a NIBEK nemcsak információkat elemezhet, hanem ennél több jogosítványa van, ez is csípte a fideszesek szemét. Most a NIK – immár Rogán Antal irányítása alatt – még erősebb lesz, mint ami lehetett volna a NIBEK.

Az pedig már szabályos fricska, hogy bár a NIBEK nem alakulhatott meg, de ebből lett aztán a sokkal kisebb hatáskörű TIBEK, amelyet most Rogán felerősít, és megcsinálja belőle a NIK-et. Röviden: a Fidesz vezetése évekkel ezelőtt tartott attól, hogy a nem vérbeli fideszes Pintér akkora hatalmat kapjon, mint amit most gond nélkül megkap Rogán.

Ez a konstrukció nem csak azért lesz előnyös Orbánnak, mert esélyt sem ad arra, hogy valahol eresszen a rendszer. Hanem azért is, mert ezáltal lesz egy olyan szolgálat, amely közvetlenül a legbelső körhöz, azon belül is Orbánhoz tartozhat. Ennek a szolgálatnak – mivel újonnan alakul – nincs folyamatban lévő nemzetközi együttműködése más, például nyugati partnerszolgálatokkal. Nem tagja sem az európai szolgálatokat tömörítő Berni Klub nevű informális szervezetnek sem – ellentétben például az Alkotmányvédelmi Hivatallal. Ha véletlenül fény derülne arra, hogy a NIK nem éppen a szövetséges partnerszolgálatokkal mozog egy hullámhosszon, az sem lesz tragédia. Mivel nem tagja nemzetközi együttműködésnek, ki sem tudják majd egy ilyen klubból zárni. Ugyanakkor Rogánnak a NIK-en belül is le kell majd számolnia azokkal, akik Pintér emberei, hiszen magát a szervezetet a TIBEK jogutódjaként jelenleg a belügyhöz lojális emberek vezetik. A NIK-nél – az AH-val ellentétben – várhatóan gyorsabb lesz ez az átállás.

Borítékolható, hogy Rogán kinevezése a titkosszolgálatok élére, nem vet jó fényt a nyugati szövetségesek körében. Ennek két magyarázata van. Egyrészt Rogán nevéhez kötődik a közmédia átalakítása mellett az is, hogy a propagandagépezet EU- és Nyugat-ellenessé, emellett viszont oroszbaráttá vált, nem egyszer pedig egyenesen az orosz propagandát közvetítette. Másrészt nyilván annak sincs túl jó optikája, hogy az állami korrupció ellen is küzdeni hivatott szolgálatok legvégén egy olyan politikus áll, akinek a vagyonosodása tisztaságát legalábbis erősen meg lehet kérdőjelezni, ahogy korábbi életvitelét is. Ez nem azért fontos egy nyugati partnerszolgálat szempontjából, mert annyira fontos nekik Magyarország “tisztasága”, hanem azért, mert egy kétes hátterű vezetőnél felmerülhet a gyanúja annak, hogy zsarolható, fogható – akár egy külföldi, esetleg ellenérdekelt szolgálat, akár szervezett bűnözői körök által.

A jelenleg – törvényjavaslat szintjén – megismerhető struktúrából arra lehet következtetni, hogy ha az Alkotmányvédelmi Hivatalból vagy a hírszerzéséért felelős Információs Hivatalból (IH) nem is csinál Rogán olyan átpolitizált és a szakmai szabályokra fittyet hányó szervezetet, mint amilyen a közmédia lett, a “piszkos ügyeket”, a politikai motivációjú és a belső ellenségek (civil szervezetek, kormánykritikus nagyvállalkozók, újságírók, ellenzékiek) elleni műveleteket végre tudják majd hajtani a NIK-en belül. A NIK fölött ugyanis már nem lesz magasabb szint, csak Orbán Viktor, és a szervezetnek nem kell elszámolnia a műveletei során megszerzett adatokkal sem. Ellenben a többi szolgálat, legyen az az AH, IH vagy éppen az NVSZ, nem tud majd partizánkodni, mert az általuk összegyűjtött adatok is a NIK-nél landolnak majd.

Így könnyen lehet, hogy az AH és az IH is csak annyira lesz átpolitizált, nehogy házinyúlra lőjjön, a NIK viszont a legkényesebb esetben tud olyan műveletet kezdeményezni, amelyről tényleg csak egy nagyon szűk kör tud. Így kialakulhat egy olyan “politikai titkosszolgálat”, amely hasonló a magyar demokráciához és jogállamhoz: papíron minden rendben van vele, csak “trükkös”.

Ami viszont szinte biztos, hogy olyan szereplők lesznek nemzetbiztonsági kockázatnak (így titokban megfigyelhetőnek) elkönyvelve, akik eddig csak politikai kockázatot jelentettek az Orbán-rendszerre nézve, nemzetbiztonsági kockázatot viszont nem. Ami különösen ijesztő, hogy ezek a politikai kockázatok a legtöbb esetben ugyanazok a szereplők, akik az orosz politikai vezetés szemében is kockázatnak számítanak.

Egyáltalán nem biztos, hogy ez a negatív fordulat bekövetkezik, de semmi nem garantálja, hogy nem következik be. Hiszen a már meglévő szolgálatok fölött sem létezik valós külső kontroll, nemhogy egy olyan “belső körös” szervezet esetében, mint amilyen a NIK lesz. Ráadásul vannak rossz előjelek: ilyen például az, hogy éppen a Rogán-féle kampányban bukkantak fel magántitkosszolgálati hátterű kampányelemek. Ilyen volt, amikor a 2018-as kampányban az izraeli Black Cube dolgozott a kormánynak olyan civilek ellen, akiket ellenségként könyveltek el, de a Városháza-gate mögött is titkosszolgálati módszert lehet felfedezni. Sőt, úgy tudni, hogy a Városháza-ügyet Rogánéknak egy olyan ember komponálta meg, aki korábban az AH-ban dolgozott. Egykori munkatársai éppen ezért neki nagy karriert jósolnak az új titkosszolgálati struktúrában.

A Rogán-féle propagandagépezet a szemünk előtt működik, a tevékenysége mindenki előtt látható. Nevethettünk vagy éppen szörnyülködhettünk a közmédiás mémeken, az abszurd ellenségkép-kreáláson. A titkosszolgálatok rogánosítása korántsem lesz ilyen vicces. És a legkevésbé lesz látható.”