Tisztelt Elnök Úr! Kedves János!

A Fidesz születésnapja alkalmából írok neked, mint az alapítók egyike. Több évtizedes ismeretségünk okán engedd meg, hogy közvetlen formában szólítsalak meg. Nem szeretném unos-untalan ugyanazokat leírni, ami már mindenki számára világos: azt, hogy a 33 évvel ezelőtt megalakított Fiatal Demokraták Szövetsége nyomaiban sem hasonlít a mai Fideszhez sem a politikáját és céljait, sem pedig belső demokratikus működését illetően. Hogy hogyan és miért vált egy demokratikus és liberális párt szélsőjobboldali képződménnyé, az még érdekesebb, de ennek az elemzését is meghagynám a történészeknek, politológusoknak. Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy Te, akit mindig egyenes, őszinte és tisztességes embernek tartottalak, hogyan éled meg ezt az óriási pálfordulást, és miért tűröd szótlanul, hogy katasztrófába sodorja az országot egy láthatóan már a saját hazugságaiba is belezavarodó, ön- és közveszélyes elme. Igen, Orbánról beszélek, arról az emberről, akit többek között mi segítettünk a hatalomba annak idején. 

Emlékszel, a kezdeti években mennyire lelkesedtünk azért, hogy egy jobb Magyarországot építsünk, ahol majd a következő generációk is fejlődni, boldogulni, gyarapodni tudnak? Alapvető célkitűzésünk volt egy elnyomó rendszer után az emberi jogok maradéktalan elfogadtatása, és ennek garantálása az Alkotmányban és a törvényekben. Tiltakoztunk, és több-kevesebb sikerrel mindent elkövettünk a pártállami vagyon átmentése és a korrupció ellen. Szekuláris államban gondolkodtunk, ahol az állam és az egyház teljesen szétválasztott a vallásszabadság biztosítása mellett, és mindenkinek magánügye, hogy miben hisz vagy nem hisz. Olyan államot képzeltünk el, „amelyben megfelelő intézményrendszer segíti elő a gazdasági hatékonyság és a szélesen értelmezett társadalmi esélyegyenlőség – állandó konfliktusokon keresztül megvalósuló – hosszú távú egyensúlyát, lehetővé téve a gazdasági versenyben lemaradt csoportok támogatását és felzárkóztatását a társadalmi szolidaritás elve alapján” (idézet az Alapító Nyilatkozatból). 33 év sok idő, és sok minden változott azóta a körülöttünk lévő világban is, így nem meglepő, ha a pártok, politikusok nézetei, programjai is változnak, és megpróbálnak alkalmazkodni a megváltozott világhoz. El tudom fogadni, hogy fiatalon az ember alapvetően liberális beállítottságú, ám az értékrendje idővel konzervatív irányba tolódik el. Ám ez nem jelentheti azt, hogy ilyen szinten kelljen szembeköpnie fiatalkori önmagát.

Mert mi lett azóta ebből a pártféleségből? Azért nem hívom pártnak, mert a szó igazi értelmében már nem az. A mai Fidesz-tagok csak statiszták egy színjátékban, amelyben az elnökük irányít mindent. Semmiféle belső demokrácia nincs, megszűntek a viták, a vélemények ütköztetése. Nincsenek testületi döntések. A főnök eldönti a dolgokat, a többiek meg gondolkodás nélkül végrehajtják. Még a saját maguk alkotta szabályokat sem tartják be, amire az élő példa a legutóbbi, mindenféle testületi felhatalmazás nélkül hozott döntés az Európai Néppártból való kilépésről. A főnök játssza kisded játékait a nemzetközi és hazai színtéren. A tagság biodíszletnek szolgál, a magyar választók pedig a fügefalevélnek. Engem hihetetlenül irritál, ha arra hivatkoznak állandóan, hogy "a magyar ember ezt akarja, a magyarokat megalázták, tiszteletet a magyaroknak" stb. Ez mind arról árulkodik, hogy mennyire lenéznek mindannyiunkat.

Az a mondás is nagyon találó, hogy madarat tolláról, embert barátjáról. Nézzük, kik ennek az embernek a barátai: autokrata, populista vezetők, diktátorok, akik a saját hazájukban bebörtönzik az ellenzéket, elcsalják a választásokat, elnyomják a szabad sajtót, háborús konfliktusokat robbantanak ki, vagy népirtásban vesznek részt. Gratulálunk! Szép kis társaság. És nem is lenne ezzel baj, mert Orbán jól megfér mellettük a demokráciáról vallott fals nézeteivel – de sajnos ez ránk nézve, az egész országra nézve nagy szégyen.  

Kedves János!

A magyar ember nem született Fidesz-hívő és Orbán-imádó. Azt már megszoktuk, hogy Magyarországnak 2010 óta nincsen miniszterelnöke. Egy igazi miniszterelnök pártállástól függetlenül, minden állampolgár érdekét és méltóságát szem előtt tartja, és nem csak az ország egyik felével, annak is kiválasztott rétegével foglalkozik. Ki gondolta volna 33 éve, amikor megalapítottuk a pártot, hogy

egyszer csak egyvalaki kisajátítja előbb a pártot, azután pedig az egész országot?

Hogy történhetett meg mindez? Miért hagytuk? Miért mentünk bele nap mint nap újabb és újabb megalkuvásokba? Megérte?

Regnálása alatt Közép-Európa élmezőnyéből kiesve sereghajtókká váltunk. A több ezer milliárd eurós EU-s támogatást zömében sikerült értelmetlen beruházásokra elverni. Teleszórta az országot kihasználatlan, teljesen felesleges stadionokkal. Az értékesebb állami ingatlanokat, üzleteket bagóért privatizálta és a barátai között szétosztotta. A korrupció lett a mindennapi boldogulásunk kulcsa. Soha annyit még nem loptak el az adófizetők pénzéből, mint amennyit az ő uralkodása alatt. Közröhej tárgya a gázszerelőből lett milliárdos és NER-es társai meggazdagodása, és röhögnék is, ha nem lenne szomorú, hogy ezt mind mitőlünk vették el, és hogy mennyi minden fejlődhetett volna ezekből az ezermilliárdokból az elmúlt években.

Teljesen hülyének néznek mindenkit. Felépítették a tökéletes, Orwell képzeletét is felülmúló hazugsággyáraikat a mi pénzünkből. A közszolgálati tévék és rádiók, meg az országos és megyei lapok, online felületek megszállásával, gyakorlatilag gombnyomásra tudják hazug üzeneteiket nap mint nap az emberek agymosására használni. Az a maroknyi független és kritikus média, ami maradt, agonizál és a túlélésért küzd. De a még megmaradtakat is sorban vadássza le az orwelli gépezet. Nem felejtjük el, amit a Népszabadsággal, az Indexszel tettek és most éppen a Klubrádióval folytatnak. 

És akkor merjen az ember kri

Míg a kormányzati tájékoztatás szerint rendben zajlik a védekezés, addig a frontvonalban dolgozó orvosok szerint háborús állapotok vannak a kórházakban, ahol se elég szakember, se elég ágy nincs ahhoz, hogy minden fertőzöttet el tudjanak látni.

Miközben az utóbbi napokban lakosságarányosan Magyarországon haltak meg legtöbben koronavírusban az egész világon, a kormányzati kommunikáció szerint a védekezés sikeres. Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter hétfőn azt mondta, „Magyarország a legeredményesebben védekező országok első harmadába tartozik”.

Míg Orbán Viktor a járvány utáni újranyitás ütemezéséről beszélt, addig az Országos Kórházi Főigazgatóság önkéntesek toborzásába kezdett, a Magyar Orvosi Kamara pedig további szigorításokat követel.

A kórházak lassan kezdenek megtelni, és a nyilatkozatokról amúgy letiltott orvosok közül is egyre többen érzik úgy, hogy nyilvánosságra kell hozniuk, mivel szembesülnek nap mint nap a munkájuk során. Ezek közül gyűjtöttünk össze most néhányat.

Imolya Patrícia, a Semmelweis Egyetem ötödéves orvostanhallgatója, egy különösen megrázó posztot tett közzé.

„Úgy kezdtem a mai műszakot is, ahogy minden eddigit. Átöltöztem a mosdóban, mert máshol már nem nagyon lehet, majd elindultam a konyha felé, ahol a cuccainkat tartjuk.

Ahogy kinyílt előttem a konyha ajtaja, rá kellett jönnöm, hogy erre nem lesz lehetőség. A konyha ugyanis már nem létezett. Kórterem lett belőle – a helyiségbe, ahol eddig épphogy elfért két asztal és a fal mellett a táskáink és kabátjaink, most öt ágy volt begurítva, mind az öt foglalt. Melléjük még pont befért két szék, amikre eddig mi ültünk le enni ‒ oda ültettek két másik beteget, akik még szerencsére tudtak ülni. Annyira zsúfolt volt a terem, hogy mozdulni alig lehetett.”

És ez még csak a ma átlagosnak mondható munkanap előtti néhány perc leírása, a munkaidő első perceiben pedig befutott egy mentő egy azonnali ellátást igénylő 44 éves eszméletlen nőbeteggel. Lélegeztetőgépre kellett tenni, a koronavírus-gyorstesztje negatív lett, de sokáig nem tudták eldönteni, mi lehet a baja.

„Ott álltunk egy agyhalott, 44 éves beteggel, és senkinek sem volt semmi fogalma, hogy mi baja lehet, vagy hogy hogyan lehetne rajta segíteni.”

Később kiderült, hogy a nő mégis koronavírusos. Tüdőgyulladása mellett a vírus megtámadta az érrendszerét és agyhártyagyulladást is okozott.

„Ő volt a második beteg, akiben azon a héten a klinikán covid okozta meningitist találtak.

Mintha a tüdő elpusztítása nem lett volna elég a covidnak. Az érrendszeri szövődmények, a pszichés hatások sem voltak elegek. Az agyhártyát is megtámadja, ha ahhoz van kedve” – írja Imolya Patrícia.

Az, hogy végül hogyan alakult a 44 éves agyhalott állapotban lévő nő sorsa, már nem derült ki, mert az ötödéves orvostanhallgatót a „vörös zónába” osztották be – ez az a részlege a Covid-osztályoknak, ahol a legsúlyosabb betegek vannak. Ide csak „szkafanderbe” öltözve, dupla maszkban és dupla kesztyűben, védőszemüvegben szabad belépni. Itt a hat órás műszakot étlen-szomjan, mosdó nélkül kell kibírnia az ápolóknak, orvosoknak a fertőzésveszély csökkentése miatt.

„A vörös zónába belépni olyan, mint besétálni egy állóháború közepébe… Odabent mindenhol betegek, sérültek küzdenek a levegőért, szorongatják az oxigénpalackjaikat, családtagjaikat hívják, miközben űrruhás orvosok, ápolók rohannak el mellettük… És sosincs csönd. Valaki mindig köhög, valaki mindig küszködve, kapkodva, hörögve próbál levegőhöz jutni, az oxigén folyamatosan sziszeg, az ápolók egymásnak kiabálnak, hogy a védőfelszerelés kapucniján át is hallják egymást. És valaki mindig sír.”

Tele volt a váró, hajnalban minimálisra csökkent a tartalék oxigén, a betegek pedig egyre türelmetlenebbekké váltak, miközben szó szerint egy percre sem tudnak leállni az orvosok, ápolók.

„Ne jöjjön már nekem ezzel a dumával – szakított félbe ingerülten a beteg”

„Tíz perce sem voltam bent, de már el voltam úszva a munkával, és tudtam, hogy úgyse fogom magam utolérni, akármennyire sietek is.

Nem sikerült elsőre megszúrnom a beteget a folyosón. Két kesztyűben, szemüvegben minden nehezebb, ráadásul már nagyon ki voltam merülve.

– Maga valami kezdő, hogy ennyire nem érti a dolgát? – mordult rám a beteg, akinek a branült próbáltam behelyezni.

– Ne haragudjon, megpróbálom még egyszer, és ha akkor sem sikerül, hívok egy kollégát – válaszoltam, de tudtam, nincs kit hívni, senki sem ér rá. Összeszorítottam a fogam, és kínkeservesen sikerült másodjára behelyeznem a branült. – Meg is vagyok – mosolyogtam a betegre megkönnyebbülten.

– Na végre – jött a felelet. – Hihetetlen, hogy erre ennyit kellett várni!

- Ne haragudjon – próbálkoztam újra. – Látja, hogy milyen sok a beteg, higgye el, igyekszünk…

- Jaj, ne jöjjön már nekem ezzel a dumával – szakított félbe ingerülten a beteg. – Hallottam, hogy még bőven van hely a kórházakban. Bár, ha ilyen lassan dolgoznak, nem csodálom, hogy mégis ennyien halnak meg ebben az influenzában.

Nem tudtam megérteni, hogy mondhat valaki ilyet, miközben itt ül, egy váróteremből átalakított kórteremben, ahol egymás hegyén-hátán ülnek a betegek. Úgyhogy inkább csak csöndben felálltam, és otthagytam, hadd szidjon tovább a hátam mögött.”

Sokkal több betegnek volna szüksége intenzív osztályos ellátásra, mint amennyi intenzíves ágy van, és sokkal több betegnek lenne szüksége kórházi ellátásra, mint ahány kórházi ágy van, derül ki a posztból.

Pár hónapja elképzelhetetlen volt, hogy lélegeztetett betegek hosszabb ideig feküdjenek a sürgősségin; az ő ellátásuk az intenzív osztály feladata...

„Pár hónapja elképzelhetetlen volt, hogy lélegeztetett betegek hosszabb ideig feküdjenek a sürgősségin; az ő ellátásuk az intenzív osztály feladata. De most már ott sincs hely, úgyhogy mi is kialakítottunk egy intenzív osztályt. Nincsenek intenzíves orvosaink, ápolóink, és nagyon limitált az eszköztárunk. De nincs más választásunk.”

Máshol is hasonló a helyzet. Az ATV Híradó hétfőn arról számolt be, hogy olyan sok a súlyos beteg, hogy a Pécsi Tudományegyetem négyszáz ágyas klinikáján a 4-5. emeleti műtőket is koronavírusos betegek kezelésére alkalmas intenzív osztállyá alakították át. A sebészek és az érsebészek a szívcentrumba járnak hetente kétszer műteni.

Azt pedig, hogy egyre több ember veszíti életét, a gyászoló családok mellett az őket ellátó személyzetnek is különösen nehéz feldolgoznia.

„És a hullazsákok követnek is.”

„A folyosó teljes hosszában álltak a hordágyak, szépen, glédában a fal mellett.

Mindegyiken fekete hullazsák.

Egy pillanatra nem kaptam rendesen levegőt. Csak azt éreztem, hogy én ezt nem bírom, nekem innen azonnal ki kell mennem, nem bírom tovább ezt a ruhát, a dupla maszkot és dupla kesztyűt, nem kapok levegőt, nem bírom a folyamatos zajt, a kiabálást, a folyamatos ’siessen már’-t, ’segítsen már’-t és ’mi tart ennyi ideig’-et, hogy mindenkinek kell valami, belőlem, belőlünk, pedig már nem maradt semmi, csak a kimerültség, a bizonytalanság és a tehetetlen düh. De nem mehettem ki. Még volt három óra, amit bent kellett eltöltenem. Három keserves óra.

A hullazsákok nem csupán zsákok. Emberformájuk van. Látod, hol a fej, hol a láb, hol vannak a kezek. És ha nagyon fáradt vagy, és nem készültél fel rájuk, akkor arcokat is láthatsz rajtuk. Olyan betegek arcát, akiket pár órája még ápoltál, de tudtad, hogy már nem fogsz sokáig velük foglalkozni. Betegeket, akikkel nemrég beszélgettél, akik a családjukról meséltek, arról, hogy mit fognak csinálni, ha hazamennek, mit szeretnek csinálni a szabadidejükben. Vagy olyan betegek, akiket már csak lélegeztetőgépen láttál, és nem tudtál velük beszélgetni, de azért rájuk mosolyogtál, szóltál hozzájuk pár kedves szót.

És ha nagyon ki vagy merülve, ismerősök arcát is láthatod rajtuk. Kollégáidét, barátaidét, családtagokét.

És a hullazsákok követnek is. Látod őket álmaidban, amikből hideg verejtékben ázva ébredsz, miközben a szíved majd kiüti a bordakosarad. És egy idő után akkor is, amikor csak behunyod a szemed. Ott fekszenek, hidegen, mereven, néha megmozdulnak, néha nyögnek, néha a neveden szólítanak.

És néha nem tudsz máshogy gondolni rájuk, mint a saját hibáidra, olyan dolgokra, amiket talán megelőzhettél volna, ha egy kicsit okosabb vagy gyorsabb vagy, ha kicsit jobban koncentráltál volna, ha kicsit többet dolgoztál volna, ha, ha, ha…”

Imolya Patrícia azzal zárja sorait, hogy a műszak végén nem tudta megállítani a könnyeit, de próbálta elrejteni, hogy sír.

Kisétáltam a kórházból, megálltam az udvaron, és nem tudtam megállítani a könnyeim. Igyekeztem halkan sírni...

„Amikor vége lett a műszaknak, és végre kivetkőztem a védőruhából, levettem a szemüveget és a maszkot, és egy pillanatra megint kaptam levegőt. Kisétáltam a kórházból, megálltam az udvaron, és nem tudtam megállítani a könnyeim. Igyekeztem halkan sírni, nehogy valaki meghalljon, mert tudtam, hogy mindenkinek meglenne a véleménye rólam – a kollégáim azt mondanák, hogy szokj hozzá, csak rosszabb lesz; a betegeket pedig az érdekelné, hogy miért nem dolgozom épp.”

„Megírom a halotti zárókat, és hazamegyek az üres lakásomba, ahol hol dührohamom van...”

Kunetz Zsombor orvos, egészségügyi szakértő egy frissen végzett rezidens üzenetét osztotta meg oldalán.

Ő fél éve végzett az egyetemen, de már 8 covidos beteget kell ellátnia, akik közül ketten oxigént kapnak, egy pedig mellkascsövezve van, „egy olyan tüdővel, hogy azt sem tudom, hogy hogy kap még levegőt. Az én betegeim közt vannak azok, akiket már nem tudunk gépre tenni. Vagy mert nincs elég hely, vagy mert tudjuk, sose tudnánk leszedni őket.”

„25 évesen családoknak kell megmondanom, hogy a szerettük meg fog halni. El kell magyaráznom, hogy a nagyapa, aki látszólag csak kicsit gyengélkedik, de tud beszélni, ülni, nem fog már soha többet kijönni a kórházból, mert kétoldali kiterjedt tüdőgyulladása van. És ott állok mellette, folyamatosan emelem az oxigént, és közben gyomorgörccsel nézem, hogy a szatmérő 70-et mutat, és mégis beszélünk. Tudom, hogy nem látszik a maszk alatt, de végig mosolygok bent, remélem, hogy valahogy mégis tudják. Majd levetem a védőruhát, megírom a halotti zárókat. És hazamegyek az üres lakásomba, ahol hol dührohamom van, hogy miért nem tudok semmit, de semmit ez ellen tenni, hol pedig csak zokogok azok miatt a döntések miatt, amiket hoznom kellett aznap. Hát ím, így telik egy Inas napja.”

Orbán Viktor múlt heti rádióinterjújában nevezte inasoknak a frissen végzett rezidens orvosokat. Erre reagálva a Magyar Rezidens Szövetség határozott közleményben szólt vissza a miniszterelnöknek, sok rezidens pedig facebookos profilképére írta ki, hogy inas.

„Látunk 30 éves kismamát gépre kerülni”

Mátéh Nóra szakorvos, ő is nyilvános posztban számolt be a tapasztalatairól.

„Kevesen vagyunk, március elsejével sajnos még kevesebben lettünk, bárki bármit mond, nincs elég egészségügyi szakszemélyzet, nincs elég ápoló, nincs elég háziorvos, nincs erősre építve az egészségügyi rendszer.

Én köszönöm, hogy kollégák napról napra csinálják ezt az őrületet. Köszönöm, hogy minden egyes pillanatban improvizálnak ebben a háborús helyzetben, hogy a lehető legtöbb emberéletet megmentsék. Köszönöm, hogy nem törnek bele még.”

Mátéh is megalázónak érzi a miniszterelnök szavait.

Bárki bármit mond, nincs elég egészségügyi szakszemélyzet, nincs elég ápoló, nincs elég háziorvos, nincs erősre építve az egészségügyi rendszer.

„Én köszönöm annak a megannyi rezidensnek, aki elvégezte a felsőoktatás leghosszabbra nyúló egyetemi képzését, majd állítólag inasnak állt további 3-7 évre, hogy kitanulja a szakmát. Köszönöm, hogy itthon maradt, és nem ment ki az értékes diplomájával, legalább két nyelvvizsgájával, fiatalságával, lendületével egy olyan országba, ahol nem hívnák inasnak.”

„Attól, hogy sokan tagadják a járványt, még létezik, a saját szemünkkel látjuk, a saját bőrünkön érezzük munka közben. Látunk 30 éves kismamát gépre kerülni, látunk 40 éves jó állapotú férfit lila szájjal oxigénért könyörögni, és olvassuk fel a gépre került 70 éves nagypapának írt szerető sorokat, melyben a családja hazavárja, miközben tudjuk, nem jut már haza.”

https://www.szabadeuropa.hu/a/orvos-beszamolo-covid-korona-intenziv-facebook/31165699.html

Dobrev Klára sok szempontból ideális ellenzéki miniszterelnök-jelölt mert koncepciózus politikus, európai uniós kapcsolati tőkével rendelkezik és legfőképpen tapasztalt válságmenedzser, amire égetően szükség lesz az Orbán utáni válság kezelésénél.

Külseje is jelzi, hogy férfiasan kemény és ha kell harcias is, de ugyanakkor nő, akit az orbánista propaganda-hiénák csak szőrmentén taposhatnak bele a maguk által dagasztott bűzös sárba. Mivel erkölcsileg támadhatatlan, ezért nem is őt próbálják „karaktergyilkolni”, hanem a férjén, Gyurcsány Ferencen keresztül próbálják lejáratni. Ezért hívják unos-untalan „Gyurcsányné”-nak, hogy az amúgy egyre halványodó emlékű Gyurcsány Ferenccel szemben táplált negatív érzelmeket átvigyék a Dobrev Klárára. De ebben benne van az orbánista-futball-macsó előítélet is, hogy egy feleség nem lehet más, csak politikához nem értő buta liba, akit a háttérből mozgatnak, mert a politizáláshoz magától nem lenne esze. A valóság ezzel szemben az, hogy Dobrev jobb, empatikusabb és integratívabb politikus, mint a férje. Amúgy nem nehéz jobb politikusnak lenni Gyurcsánynál, mert sem az MSZP élén, sem a miniszterelnökként nem bizonyult sikeresnek.

Dobrev Klárának akkor van esélye győzni, ha képes az állandó szereplési vággyal küszködő férjét önmegtartoztatásra bírni. Ha sikerül Gyurcsány Ferencet már az előválasztástól kezdődően úgy háttérbe szorítani és ott tartani, ahogy Thatcher, vagy Merkel tette a férjükkel.

Orbán azt hiszi, hogy a legfőbb küldetése a nyugati, hitetlen, vagy hippis multikulti „mocskában fetrengő” magyarországi lakosságot – nem válogatva az eszközökben - rászorítsa a vallási és hatalmi tekintélyek tiszteletére.

Elődeihez hasonlóan azt vallja, hogy a tekintélyt az egyenruha adja és viszont; a „mundér becsülete” lojalitásra, sőt önfeláldozásra kötelezi a viselőjét. Uniformisban jártak a papok, a katonák, a diákok nemcsak a háborúra készülő német császárságban, a cári Oroszországban, de Mao kommunista Kínájában is. Az egyenruha legfőbb feladata, hogy mindenkiből kis, könnyen kicserélhető „csavart” csináljon az ember-gépezetben és nem mellékesen, hogy a rangjelzések révén (kijelölés és nem rátermettség alapján) megteremtse a főnökök hierarchiáját.

Orbán hiába mond szép szavakat úgy általában a nemzetről, ha politikájára a bizalmatlanság jellemző az olyan dróton nehezen rángatható dolgozókkal szemben, mint a nem-egyházi iskolában tanító pedagógusok, orvosok és tudományos kutatók. Melléjük, amennyire csak lehet, katonákat, rendőröket és papokat vezényelt. Nagyjából hasonló a helyzet az újságírók többségével is, akiket „hadrendbe állított” a Fidesz által irányított média-konglomerátumban.

Paradox módon Orbán ugyanolyan korlátolt konzervatív lett, mint a kommunista pártfőtitkárok: a brezsnyevek, kádárok és ceausescu-k, akik ellen lázadt egykoron. Homogén, központosított és általa személyesen irányított államhatalmat épített ki. Talán azoknál egy fokkal könnyebben elviseli a fiuk hosszú haját, de az egyénieskedést, a valódi hallgatói önkormányzatokat már semmiképp.

Mire megy ki a játék?

A 2022-es választások előtt Orbán példát akar statuálni az ellenzéki városokkal a rákosista recept; „aki nincs velünk, az ellenünk van” alapján. Rothasztani akarja a helyzetet, hogy aztán annál fényesebb legyen a kormánypárt győzelme. Ha majd az önkormányzatoknak, az állami elvonások miatt nem lesz pénzük szemétszállításra, ha majd akadozik a tömegközlekedés, ha a helyi döntési jogköröket elveszik tőlük, akkor - az orbánista stratégák szerint - oly nagy lesz a káosz az „istentelen, ellenzéki” városokban, hogy mindenki rendért fog kiáltani. És akkor Orbán Viktor, az EU-s pénzekkel jól kibélelve, mint valamely megváltó tűnik fel a színen és a honvédséggel, rendőrséggel, TEK-kel egy csapásra rendet teremt…

Nem biztos, hogy ez a stratégia növeli a hazára, nemzetre hivatkozó kormánypárt esélyeit a választásokon, de az biztos, hogy nem szolgálja a magyar nép hosszú távú érdekeit.

• Egy ország nem lehet szuverén, vagyis teljesen független, ha nem világhatalom.
• Egy nemzetállamnak csak annyi mozgástere van, hogy - jó esetben - maga választhatja meg azt a szövetségi rendszert, amelyben szava lehet.
• Egy ország jelentőségét korunkban sem a történelmi múlt dicsősége, sem az ősi államalapító képessége, de még a sportversenyeken elért eredményei, olimpiarendezési képessége sem határozza meg.
• Egy ország jelentőségére nincs hatással vezérpolitikusának ismertsége.
• Egy ország jelentőségét hosszabb távon csökkenti a hintapolitika, mert megbízhatatlannak könyvelik el.
• Egy ország jelentőségét nem a „katonás szervezettség” adja, hanem ellenkezőleg: a „rendet” látszólagosan felborító innováció.

Egy ország jelentősége attól a képességétől függ, hogy mennyire képes reálisan felmérni az adottságait és mennyire képes megtalálni azokat a kitörési pontokat, amelyekkel a gazdasági nagyságánál jóval nagyobb mértékben érhet el sikereket a világpiacon. Orbán legnagyobb, meglehet szándékos tévedése az, hogy jog- és hatalomközpontú politikát folytat a kapitalista környezetben és nem gazdaságközpontút, ami az ország megtartó erejének további meggyengüléséhez vezethet.

Az orbánista technokrata elit szemében pont olyan impotens őskövület Orbán, mint Gyurcsány. Az elavult nacionalista, bürokratikus kamarilla-, és pártpolitikát folytató Orbán Viktor elszigetelődött nemcsak az országtól, de a saját neveltjeitől is; a varga juditoktól, lázár jánosoktól és szijjártó péterektől.

Ez utóbbiak a legutolsó időkig azt hitték, hogy az Apa-Vezér vezetésével olyan „nemzetállam-vállalat”-ot építenek fel, amely hatékony lehet az ellenlábas globalista-liberális konkurensek ellen belföldön és külföldön egyaránt. De az Orbán vezette populista EU-ellenes egységfront, - akárcsak az óceán túlpartján Trump - képtelen volt áttörést elérni, szégyenletes kudarcot vallott.

Kiderült az is, hogy a Nyugat-ellenes, hun-kurultájos-türk szimpatizáns Orbán-Kásler duó becsapta őket: szó nincs sem a kereszténység védelméről, sem a függetlenségi harcról (mivel a kormány simán lefekszik mind a kínai, orosz és török gyarmatosítóknak), sem valamiféle nemzeti vállalkozásról, hiszen a „vállalkozás”-t csak egy primitív, harácsoló bányatulajdonos szintjén menedzselik és nem egy kifinomult, hosszú távra spekuláló, modernista tőkés módjára.

Így hét csak idő és alkalom kérdése, hogy a haszonelvű és racionális fideszes/fidelitas-os politikai elit mikor fog szembefordulni az alapító atyával, az „Orbán-Caesar”-ral.

Magyarország jövője pedig azon múlik, hogy az Európa-párti elit képes-e kezet nyújtani a nemzetállami technokrata elitnek és viszont. Lehetséges-e egyfajta kiegyezés a Gyurcsányt és az Orbánt egyaránt a történelem süllyesztőjébe küldő a két szellemi és politikai elit közt?

Remélem igen!

"Magyarország, mint állam válik működésképtelenné, és az oltáskampány ezzel szembesít. A kudarcokat pedig a jól bejáratott magyar propagandagépezet nem tudja leplezni, és azért nem tudja leplezni, mert ez az autokrácia elbízta magát. Egyszerűen nem volt felkészülve erre a helyzetre. Nem látta be, hogy a maga gerjesztette társadalmi konfliktusok, az állami intézményrendszerek leépítése, a transzparencia hiánya hol és mikor fog visszaütni. Itt és most." 

Parászka Boróka teljes bejegyzése:

"Hogy egy országban hogyan működik az oltáskampány, az attól függ: milyen szerepet vállal a kormány a kampány megszervezésében, mennyire felkészült az egészségügyi rendszer, és milyen a társadalmi megítélése az oltásoknak (ez utóbbi szorosan összefügg a kormányzati szándékokkal).

Romániában napi harminc-negyvenezer embert oltanak be, a beoltott emberek száma ma meghaladja a másfél milliót. A román viszonylag sikeres oltáskampány mögött ott a frissen kinevezett kormány, amelyik most nagyon igyekszik bizonyítani a szakértelmét, elkötelezettségét. Nyakában ott liheg az ellenzék, nem hibázhat. Jól is taktikáztak a románok: jól határozták meg az oltási rendet, illetve készek voltak kompromisszumot kötni (amikor a pedagógusok oltása lelassult, a szakszervezetek nyomására újragondolták a rendszert, mobil oltóközpontokat hoztak létre, és átcsoportosították az oltóanyagokat). Eleinte Pfizerrel oltották az első, illetve második kategóriába sorolt embereket (idősek, egészségügyi dolgozók I, stratégiai iparágban dolgozók II kategória). Ám amikor látszott, hogy a Pfizer nem érkezik abban az ütemben, hogy az oltási rendet tartani tudják, akkor a II kategória számára a Moderna majd az AstraZeneca oltóanyagot különítették el. Ehhez kellett a jól működő adatbázis, hogy emberek ezreinek oltási időpontját lehessen megváltoztatni, és tájékoztatni tudják az érintetteket időben a változásokról. Szóval: a rendszer nagyon rugalmas, és folyamatosan követi a gyártási kapacitást, ha módosulás áll be, Románia azonnal korrigál.

Ki veszített ezen a stratégián? Paradox módon a legkiszolgáltatottabbak: akik nem rendelkeznek internetes kompetenciákkal (nem tudnak bejelentkezni a központi, online regisztrációs felületre), vagy akiknek nincs internet hozzáférésük. Az állami rendszer az állampolgároktól is rugalmasságot, állandó figyelmet és felkészültséget igényel. A legidősebbek, vidéken élők, alulképzettek lassan reagálnak, rendszerint ők maradnak le a frissen elérhető új vakcinaszállítmányról.

Bulgária hasonló taktikákat választott. A bolgár stratégia alapja, hogy - hasonlóan a románokhoz - ők is váltottak február elején. Amikor látszott, hogy a Pfizer nem fog időben beérkezni, nagy mennyiségű AstraZenecát kötöttek le. Ebből érkezett annyi, hogy mindenki számára megnyitották az oltási rendszert. Nem működtetik azt a bonyolult szisztémát, amit a románok. És nem is foglalkoztak azzal különösebben, hogy a lakosság bizalmatlan az AstraZenecával szemben. Akinek ez kell, az megkapja szabadon, aki nem akarja, nem kapja meg. Ez a nem működő állam modellje, amely beismeri a maga korlátait.

Különutat jár be Szerbia, ahol orosz és kínai vakcinával oltanak - nagyon sikeresen, mivel nem uniós tagállamként nem bízhatták magukat az Uniós elosztó rendszerre. Ők február elején 500 000 kínai Sinopharm oltóanyagot, 100 000 Sputnyikot 88 ezer dózis Pfizert kötöttek le. Ezzel a taktikával a Nyugat Balkánon a legsikeresebb oltáskampányt szervezték meg, és az európai országok között is élen járnak.

Mi történik Magyarországon?

Sajnos Magyarországon a kormány egyrészt alárendelte a saját politikai játszmáinak az oltáskampányt, másrészt az egészségügyi rendszer is válságban van. És mivel a lakosság jól érzékeli a kormányzati szándékokat és az egészségügy működési zavarait is, ráadásul nagyon könnyen felül a nacionalista hergelésre, ezért az oltási hajlandóság is alacsony, azok között is, akik egyébként élnének a vakcina nyújtotta lehetőséggel.

Már az oltáskampány elején meglebegtette a kormány, hogy "Brüsszel" miatt nem jut a (Brüsszellel szemben amúgy is folyamatos szabadságharcot vívó) Magyarország kellő vakcinához. Nem követték a gyártási kapacitást, nem korrigálták a megrendeléseket úgy, ahogy a románok. A szerbekhez hasonlóan ők is a kínai és az orosz vakcinára hagyatkoztak. Ezek azonban lassabban érkeztek a vártnál. Ráadásul nagyon nagy a gyanakvás ezekkel szemben.

Valószínűleg, ha a magyar-orosz, magyar-kínai kapcsolatok transzparensebbek lennének, ha nem terhelné megannyi korrupciós botrány ezeket, ha nem élezte volna ki az Orbán-kabinet a Brüsszel-Moszkva ellentétet, az oltásra jogosultak sem idegenkednének annyira. Ebben a helyzetben viszont részint biztonsági kérdéssé vált az orosz, kínai vakcina alkalmazása (vajon, nincs valami mutyi emögött is? - kérdezi az átlagpolgár), másrészt identitás kérdéssé.

Nagyon sokan azzal, hogy kitartanak a Pfizer vagy a Moderna mellett a kormány EU ellenes politikájára mondanak nemet, és "elkötelezik magukat Brüsszel mellett". Nyilván, ezek a döntések egészségügyi szempontból alig értelmezhetőek, de a magyar közviták rég túlvannak a racionalitás határain, bármiről legyen is szó.

Magyarország sok szék közt esik most a földre. Sem Bulgária, sem Szerbia, sem Románia nem teljes, kifogástalan sikertörténet. Mindenhol vannak zavarok. De ezek az államok az állampolgárai érdekei szerint járnak el.

Magyarország, mint állam válik működésképtelenné, és az oltáskampány ezzel szembesít. A kudarcokat pedig a jól bejáratott magyar propagandagépezet nem tudja leplezni, és azért nem tudja leplezni, mert ez az autokrácia elbízta magát. Egyszerűen nem volt felkészülve erre a helyzetre. Nem látta be, hogy a maga gerjesztette társadalmi konfliktusok, az állami intézményrendszerek leépítése, a transzparencia hiánya hol és mikor fog visszaütni. Itt és most." (Parászka Boróka blogja, 2021. február 24.)