MaGYAUR

MaGYAUR

A koronavírus-járvány egy új világrend előhírnöke?

2020. március 06. - Magyaur

Az ember „válságkezelő állat”, aki a túlélés érdekében termeszvárakhoz hasonló civilizációkat épít. A válságok sorában a koronavírus-járvány nem tűnik a legpusztítóbbnak és mégis valamiképpen szakaszhatárnak tűnik a túlnépesedett ezért önkéntelenül is természetpusztító, önző kényelmével és presztízsharcaival elfoglalt emberiség történetében.
Miért?
Mert az ember a természet vad erőivel folytatott harcában „túlgyőzte” magát. Azok az intézmények, amelyeket az emberiség a fejlődése során a fenyegető környezet és társadalmi káosz ellen talált ki, - tehát a közösségi szellemet kialakító és karbantartó vallás, a gazdasági-politikai játékszabályokat rögzítő és felügyelő állam, az emberi munkaerőt leghatékonyabban lekötő és kihasználó vállalatok – annyira jól működnek, hogy mára elfogyasztottuk a Föld meg nem újuló nyersanyagainak nagy részét és az emberi faj a bioszféra rovására túlszaporodott, aminek egyik káros következménye a hőmérséklet emelkedése (lásd a mellékelt klímacsíkokat, amelyben az utóbbi kétezer év évenkénti átlaghőmérsékletét egy-egy csík mutatja: a hidegebb év kék színű, a melegebb sárga, vagy piros).
Nem szokványos válságba rohan bele az emberiség, hanem halmozott, egymást erősítő katasztrófa-láncolatba. Az első dominó pont olyan lehet, vagy már az is, mint a koronavírus-járvány. Érdekes volt megfigyelni a különböző nemzeti egészségügyi-politikai hatóságok reagálásait (kivéve a Fidesz kormányzatot, amely rendszeresen utólag, de akkor nagyon „katonásan” és másokat hibáztatva reagál); mintha egy főpróbát láttunk volna amely azt sugallta volna, hogy ilyen és ehhez hasonló, de súlyosabb világjárványok, bajok elhárítására kell felkészülnünk a jövőben.
A 19. századi gazdasági-politikai paradigma, amely a kapitalizmuson és a nemzetállamokon nyugodott alkalmatlanná kezd válni a koronavírus-világjárványhoz hasonló globális problémák kezelésére. És az emberiség, ha valóban a környezetéhez legrugalmasabban alkalmazkodó élőlény a Földön, akkor léptéket kell váltania és új, globális túlélési stratégiát kell kidolgoznia és alkalmaznia!
Az új, de már „nem Ember-központú”, hanem „Bioszféra-központú” paradigma abból a feltevésből indul ki, hogy az emberiségnek nincs és nem is lehet más otthona, mint a Föld.
Sem a „nyáron” is Antarktisz-hidegű, rákot okozó kozmikus sugárzással bombázott Mars, sem az elérhetetlen távolságban keringő „Föld-szerű bolygók” nem teszik lehetővé, hogy amint a fogyasztó társadalomban megszoktuk az elpiszkolódott Földet, mint valami kifacsart gyümölcsöt, a szemétbe vágjuk és egy új, tiszta bolygón folytassuk azt, amit itt megszoktunk.
A bibliai Paradicsom után a földi Paradicsom is elveszőben van.
Ezt a 19. században ragadt, korlátolt gazdasági, egyházi és politikai vezetők tagadják világszerte, de sok tudós és a Thunberg-generáció világosan látja.
A megoldást jelentő „Bioszféra-központú” paradigmának nem az a célja, hogy kényelmes legyen az ember számára, de hisz épp ezért nem Ember-, Isten-, vagy Nemzetállam-központú gondolkodás, viszont az Élő Természet és benne az ember-állat nagyon hosszú távú túlélését biztosítja.
A „Bioszféra-központú gondolkodás” szemben a 19. századi gazdasági-politikai paradigmával messzebb tekint, a különféle identitások mellett és fölött a szellemi horizontja kiterjed a bolygónk élővilágára is. Leginkább a görög-római sztoikus bölcselettel („bármit cselekszel is, tedd fel magadnak a kérdést…az amit teszel, illik egy értelmes, közösségi életre alkotott és az istenekkel azonos törvények szerint élő lényhez?” ) valamint a buddhista felfogással rokonítható („a fogyasztás csak eszköz az emberi jólét megteremtéséhez, a cél a fogyasztás minimumával elérni a jólét maximumát.” ) – más szóval a „jószágai”-val gondosan foglalkozó gazda magatartását és felelősségteljes önkorlátozást a fogyasztásban. De ezt a „nem Ember-központú” világképet tükrözi például a kínai piktúra is amiben „a világ középpontja nem az ember. …Az ember világa itt az emberrel, mint a természet egyik potenciájával és részével kapcsolatos… világot jelenti”
A bioszféra védelme olyan fontos össz-emberi ügy, hogy nem lehet ráhagyni a „szuverén” nemzetállamokból álló, ezért megosztott ENSZ-re. Nem lehet ráhagyni az egyes ember jóérzésére sem, hanem kellenek a Mesterséges Intelligenciával megfejelt ellenőrző mechanizmusok, a pénzrendszeren túlmutató jutalmazó-kényszerítő eszközök.
Egy biztos; a járványok, a légkör és az óceánok hőmérsékletének emelkedése, ennek nyomán a felszabaduló metángáz, a járványok, a népvándorlás arra kényszeríti az emberiséget, hogy a Mesterséges Intelligencia segítségét igénybe véve, összefogjon a Bioszféra hosszú távú megmentése érdekében, világstratégiát dolgozzon ki és valósítson meg… ameddig még van rá ideje!
Marcus Aurelius Elmélkedései, Európa Kiadó, Bp. 1983: 107.old.
E.F. Schumacher: Small is beautiful, Le Seuil, Paris 1978: 57.old.
Miklós Pál: A sárkány szeme, Corvina Bp.1973: 99.old.

Sorosnak megint igaza van!

Híranyag a 444.hu-ban: Soros György szerint Európának Törökország pártjára kell állnia a Szíriában háborús bűnöket elkövető Oroszországgal szemben
"Mint Soros írja, az, hogy hatmillió szíriai állampolgár vált menekültté, az nemcsak Putyin szíriai stratégiájának egyik mellékterméke, hanem épp az egyik fő célja volt. Az orosz elnök ugyanis a közel-keleti felfordulást arra akarta felhasználni, hogy hatályon kívül helyezze azokat a nemzetközi normákat és humanitárius törvényeket, melyek a második világháború óta kialakultak.
A milliárdos kitér arra is, hogy véleménye szerint Aszad a legbarbárabb uralkodó, kit a világ Sztálin óta láthatott, és amikor saját népe fellázadt ellene, olyan katonai stratégiát fejlesztett ki, mellyel a létező legnagyobb károkat tudta okozni: szándékosan célzott kórházakat, iskolákat és óvodákat és vegyifegyvereket vetett be egy olyan konfliktusban, melynek több mint félmillió áldozata volt. Putyin pedig az orosz légierővel asszisztált ehhez, mely nélkül Aszad nem jutott volna sokra."
Sajnos a mi Orbánunk attól lehet tartani, hogy az Aszad fajtájából való, a népének nagy részét gyűlölő, kritikus helyzetben pedig szadistává váló despota.

Van-e Isten?

„Az ősrobbanás legnagyobb rejtélye annak magyarázata, hogyan materializálódhatott a tér és az energia teljes, fantasztikusan hatalmas univerzuma a semmiből. A titok nyitja kozmoszunk legfurcsább ténye. A fizika törvényei megkövetelik a „negatív energiának” nevezett valaminek a létezését.

Annak érdekében, hogy megértessem önökkel ezt a furcsa, de kulcsfontosságú fogalmat, egyszerű analógiára szeretnék támaszkodni. Képzeljük el, hogy valaki egy dombot szeretne építeni egy sík földdarabra. Jelentse a domb az univerzumot. Emberünk egy lyukat ásott a földbe, és a kiásott talajból építette fel a dombot. Ezáltal persze nemcsak egy dombot épített, hanem egy lyukat is létrehozott, ami tulajdonképpen a domb negatív megfelelője. A korábban a lyukban lévő anyag most már a dombot alkotja, így minden tökéletes egyensúlyban van. Ez az elv rejtőzik azon esemény mögött, ami a Világegyetem kezdetén történt.

Amikor az ősrobbanás hatalmas mennyiségű pozitív energiát állított elő, egyúttal ugyanolyan mennyiségű negatív energia is termelődött. Ilyen módon a pozitív és a negatív energia összege mindig nulla. Ez a természet egy másik törvénye (az első törvény: a tömeg és az energia alapvetően ugyanaz, ha úgy tetszik ugyanazon érme két oldala. Híres E=mc négyzeten formulája egyszerűen azt jelenti, hogy a tömeg egyfajta energiának tekinthető, és megfordítva.)

De vajon hol van ma ez a negatív energia? Kozmikus szakácskönyvünk harmadik összetevőjében: azaz a térben. Ez furcsán hangzik, de a gravitációra és a mozgásra vonatkozó teermészeti törvények szerint – amelyek a tudományban a legrégibben felismert törvények közé tartoznak -, a tér maga a negatív energia hatalmas tárháza. Ez a negatív energia elég ahhoz, hogy mindennek az összege nulla legyen.

…a Világegyetemben a tér és az idő eredendően összefonódik. Valami nagyon csodálatos dolog történt az ősrobbanás pillanatában az idővel. Akkor kezdődött maga az idő.

Ennek az elképesztő ötletnek a megértéséhez képzeljünk el egy, a térben lebegő fekete lyukat. Egy tipikus fekete lyuk olyan nagy tömegű csillag, amely a saját súlya alatt önmagába roskadt össze. Olyan nagy a tömege, hogy még a fény sem szabadulhat ki a gravitációs teréből, ezért szinte teljesen fekete. Gravitációs vonzása olyan erős, hogy nemcsak a fényt görbíti meg, hanem az időt is torzítja. Ha tudni szeretnénk, hogyan, képzeljük el, hogy a fekete lyuk magába szippant egy órát. Ahogy az óra egyre közelebb kerül a fekete lyukhoz, egyre lassabban jár. Maga az idő kezd lassulni. Most képzeljük el ugyanezt az órát, amint belép a fekete lyukba (feltételezve persze, hogy képes ellenállni a szélsőségesen erős gravitációnak): abban a pillanatban az óra ténylegesen megáll. Nem azért áll meg, mert összetört, hanem mert a fekete lyukon belül nem létezik maga az idő. Pontosan ez az, ami a Világegyetem kezdetekor történt.

… Ahogy az időben az ősrobbanás pillanata felé utazunk, az univerzum  egyre kisebb és kisebb lesz, míg végül elérünk egy olyan pontig, ahol az egész univerzum valójában olyan kicsi, mint egy végtelenül kicsi és végtelenül sűrű fekete lyuk…Nem tudunk eljutni az ősrobbanás előtti időbe, mert az ősrobbanás előtt nem létezik az idő….Számomra ez azt jelenti, hogy nincs lehetőség a teremtő létezésére, mert nem létezik az idő, amelyben az alkotó létezhetett volna.”

Stephen Hawking: Rövid válaszok a nagy kérdésekre, Akkord Kiadó, 2019 – 52-58. old.

 

Szlovákiai magyarság: a "Székelyföld-Gettó"-minta csődje

Újsághír: „Nem jutott be magyar párt a szlovák parlamentbe”

Orbán semmiféle együttműködést nem akar a szomszédállamok többségi nemzete és magyar kisebbségek között. Számára csak a "Székelyföld-Gettó" típusú vallásos-idegengyűlölő-konfrontálódó nemzetiségi magatartás a kívánatos. Ha meg nem ilyen a hozzáállás, akkor bosszút áll; nem támogat anyagilag, eltapossa az ellenkezőket és inkább hagyja veszni a magyar politikai képviseletet Szlovákiában és Romániában (úgyis undorodik a parlamentarizmustól)...

Hazug emlékezetpolitika: Trianon emlékérem

1.)  Nem gondolja abszurdnak, hogy a „nemzeti összetartozás” jelképe Trianon, vagyis a Magyar Királyság szétszaggatása?

2.)  Nem tartja hazugságnak összemosni a nemzeti összetartozás ügyét a soknemzetiségű Nagy-Magyarországgal? A magyarság tudniillik nem egy tömbben, hanem kisebb-nagyobb foltokban helyezkedett el a többi nemzetiség közt a Magyar Királyságban; vagyis az akkori Magyarország kevert etnikumú volt!

3.)  Nem tartja hazugságnak úgy tenni, mintha létezett volna szuverén Magyar Királyság a mohácsi csatavesztés után? Magyarországot összeurópai keresztény hadak szabadították fel az oszmán-török uralom alól, ennek következtében tagozódott be a Kiegyezésig a Habsburg monarchiába. A trianoni békediktátum az Osztrák-Magyar Monarchia háborús vereségének és összeomlásának következménye volt és korántsem „magyar-ellenes” összeesküvés!

4.)  Ha a nemzeti összetartozásról van szó; nem lenne becsületesebb dolog, ha Nagy-Magyarország helyett például a Teleki Pál-féle etnikai térkép alapján tartanánk számon a magyarok által a Kárpát-medencében valóságosan lakott településeket?

5.)  Nem tartja visszásnak, hogy a nemzeti összetartozásról a jelenlegi kormánynak inkább a nemzetiségi széthúzással jellemezhető Nagy-Magyarország jut az eszébe és nem a 100 éve emigrálni kényszerült magyarok milliói Európában és világszerte?

6.)  Nem bántja az erkölcsi érzékét, hogy a populista pártok - köztük a Fidesz - elvetik a „harag és elfogultság nélkül” ókori Európából származó történetírói elvét, vagyis gyerekesen elfogultak és mindenkit „büszkeségre okot adó” mítoszokkal akarnak etetni?

https://www.eremkibocsato.hu/trianon100erem/?utm_source=ENNA-CT&utm_campaign=ENNA2001-Origo

 

Szakmaiság, becsület kontra fideszes dilettantizmus

A piaristák állásfoglalása az oktatás mai helyzetéről

"Mi, egyházi iskolákban dolgozó alulírott pedagógusok a társadalom egészével együtt fájdalmasan érzékeljük a magyar oktatás régóta elhúzódó, súlyos válságát. Az új Nemzeti Alaptanterv bevezetése és a kerettantervek megjelenése sokéves-évtizedes kérdéseket hozott újra felszínre. A magyar oktatás megújulásának elmaradása hosszan tartó károkat okoz mindannyiunk számára, a magyarság kulturális, lelki és anyagi gyarapodását fenyegeti. A jövő nemzedékek iránti felelősségünkből fakadóan kötelességünknek érezzük a megszólalást, a tanterv kérdésein túl az oktatás egészével kapcsolatban is.

Mindenekelőtt széles körű megegyezésre van szükség az oktatás minden szereplőjének részvételével! A szakmai konszenzus megteremtése az oktatáspolitika súlyos adóssága a rendszerváltás óta. Pedagógiai közhely pedig, hogy ezen a területen évtizedek kiszámítható működése szükséges a társadalom minden részében érzékelhető eredmények megszületéséhez.

Az iskola ügye elsősorban a ránk bízottakról, az ő teljes emberré fejlődésükről és az ezt segítő legjobb pedagógia megvalósításáról szól. Ők, a fiatalok veszítenek a legtöbbet, ha ezek a kérdések másodlagossá válnak az ideológiai elvárásokhoz, elvekhez, irányokhoz és politikai szándékokhoz képest.

Az iskola csak szabad közegben tudja betölteni a funkcióját, ahol a tanári közösség szerepet kap saját feladatának megtalálásában. Ez az autonómia a feltétele az elkötelezett, felelősséget vállalni tudó pedagógusok minőségi munkájának.

Elengedhetetlen, hogy a köznevelés rendszerének mindenkire gondja legyen. Egy szétszakadó társadalomban reményt, utat, modellt kell kínálnunk mindenkinek, hiszen elsősorban az iskola az a hely, ahol egy igazságosabb társadalom megszülethet. Az eddiginél nagyobb odafigyeléssel kell tehát fordulnunk a lemaradók, a nehézségekkel küzdők, a mélyszegénységben élők, a kirekesztettek felé. A különféle kihívásokra különféle iskolák és módszerek tudnak választ adni, amelyeket a helyi viszonyokat ismerő és értő, autonóm iskolai közösségek találhatnak meg.


A magyar oktatás egészének felemeléséhez szükségesnek tartjuk az alábbiak figyelembevételét:

  1. A médiában nyilvánosságot kapott kritikák egy része és az ezekre született reakciók azt a téves képzetet kelthetik, hogy a Nemzeti Alaptantervkörüli vita elsősorban ideológiai-világnézeti kérdésekről szól. Határozottan kiállunk amellett, hogy az alaptantervvel és a kerettantervekkel szemben világnézeti meggyőződéstől függetlenül, szakmai alapon indokolt és kívánatos a sok szempontú, lényeget érintő kritika. Sürgősen meg kellene teremteni azt a fórumot, ahol a tanterv szakmai vita tárgyát képezheti, nem pedig politikai érdekek eszközeként szolgál.

Üdvözöljük a NAT bevezetőjének korszerű pedagógiai szemléletét, a differenciálás, az aktív tanulás, a képességfejlesztés hangsúlyozását, amely a magyar oktatás halaszthatatlan megújulását szolgálhatná. Ennek a korszerű pedagógiának az érvényesülését azonban ellehetetleníti az alaptantervben és a kerettantervekben előírt hatalmas tananyagmennyiség, amely nagyrészt csak az ismeretanyag frontális előadását teszi lehetővé. Legkirívóbb példaként elég említeni a magyar irodalom tantárgyat, ahol csökkentett óraszámban kellene az eddiginél is több anyagot megtanítani.

A NAT-ban és a kerettantervekben foglalt tartalmakkal való azonosulásnak további akadálya a szakmai egyeztetés elmaradása, illetve a bevezetésükre adott minimális idő.

Úgy látjuk tehát, hogy a magyar oktatás egészének várt megújulását – néhány részterület kivételével – a bevezetett Nemzeti Alaptanterv és a kerettantervek nem segítik, hanem akadályozzák.

  1. Minden változás lehetetlen az oktatásban addig, amíg a változtatások végrehajtói, a pedagógusok nem rendelkeznek az ehhez szükséges idővel, energiával, akaraterővel. A kollégák jó része fáradt, reményvesztett, napi szinten kudarcokkal küzd. Pedagógiai változásokról, szemléletváltozásról akkor érdemes egyáltalán beszélni, ha a pedagógusok ehhez megkapják az alapvető támogatást.
  2. A megalázóan alacsony pedagógusbéreklehetetlenné teszik a tanári hivatás teljes megélését, az értelmiségi életformát.  (Az egyházi iskolák tanárai ugyanazon bértábla szerint kapják a bérüket, mint a nem egyházi intézményekben dolgozó kollégák.) A pedagógusok társadalmi megbecsültségének is elemi feltétele a bérek rendezése. Egy egyetemi diplomás kezdő pedagógus bértábla szerinti illetménye ma bruttó 203.000 forint. Ez a garantált bérminimum alatt van, amire még sohasem volt példa! A bruttó 300.000 forintot legkorábban nyolc év után érheti el egy egyetemet végzett tanár, egy tanítónak vagy óvodapedagógusnak ehhez tizennyolc év kell! A 2013-tól több lépésben bevezetett fizetésemelés mára teljesen értékét vesztette, elsősorban amiatt, hogy a pedagógusbérek már öt éve nem igazodnak a minimálbérhez, az ígéretekkel ellentétben. Elvárjuk a pedagógusok bérrendezését, értékálló fizetésekkel, újra a minimálbérhez igazított illetményalappal! A pedagógusok illetményének rendezésével kapcsolatban egyetértünk a Nemzeti Pedagógus Kar 2019. decemberi állásfoglalásával.
  3. Heti 24-26 megtartott tanórában nem lehet minőségi munkát végezni. A minőségre törekvő pedagógusok állandó meghasonlottságban dolgoznak, hiszen a legjobbat szeretnék nyújtani, de folyamatosan időhiánnyal küzdenek. Vagy kizsákmányolják önmagukat, lelki és testi egészségüket, vagy kénytelenek a maguktól elvárt színvonalból lejjebb adni. A minőségi munka érdekében az óraterhekhatározott csökkentésére van szükség!
  4. A 21. század iskolája olyan kihívásokkal szembesül, amelyek jelentős részére a pedagógusok nincsenek felkészítve. A társadalmi bajok az iskolában hatványozottan jelennek meg: a tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő diákok növekvő aránya mutatja ezt. Hatékony tehetséggondozás, képességfejlesztés és felzárkóztatás is csak differenciált oktatás megvalósulásával lehetséges. Ezek az új kihívások megkövetelik, hogy a tanárok új szerepben jelenjenek meg. Ehhez szemléletváltozásra van szükség, amelyhez a tanároknak támogatást kell kapniuk: elsősorban időt, minőségi tanári továbbképzést és szakmai kísérést.
  5. tanárhiánymára jó néhány helyen már az alapfeladatok ellátását veszélyezteti. A tanárképzésbe egyre kevesebben jelentkeznek, még kevesebben végeznek közülük, a diplomaszerzés után sokan nem az oktatás területén helyezkednek el, a pályakezdők egy része pedig rövid időn belül el is hagyja az iskolát. Mindez nagyon is érthető, ismerve az elfogadhatatlanul alacsony béreket, a tanári munka kihívásait és alacsony presztízsét. A tanári pályát ismét vonzóvá kell tenni a legjobb képességű fiatalok számára! Ez csak versenyképes fizetésekkel és minőségi tanárképzéssel lehetséges.

Állásfoglalásunkat egyházi iskolában tanító tanárként fogalmaztuk meg, de benne a magyar oktatás egészének helyzetére kívánunk reflektálni. Mindnyájan mélyen hiszünk abban, hogy az oktatás felemelése csak széles körű konszenzussal, az egész tanártársadalom együttműködésével lehetséges."

Budapest, 2020. február 27.

https://budapest.piarista.hu/hirek/allasfoglalas-az-oktatas-mai-helyzeterol?fbclid=IwAR2LNYNmp4wNjgnHhnXLX_4RgU87FlwDObSymyxno4D3L0dEqaUmkCtV31c

 

Tankönyvbe való igazság VIII Henrikről és Orbánról...

Lengyel László szerintem hibátlan visszatekintése!

Nem minden önkényuralom korrupt. Nem minden korrupt rendszer autokrácia. Az Orbán-rendszer korrupt önkényuralom. Egymás nélkül nem élhetnek. Autokrata eszközökkel szüli és tartja fenn a rendszer urainak gazdagodását. A törvénytelen gazdagodás szüli az önkényuralmi megoldásokat.

Közhatalom és magánvagyon

Nem volt mesterterv. 2010-ben Orbán Viktor csak arról döntött, hogy a politikai kétharmad mellé meg kell szerezni a gazdasági- és média-kétharmadot, mert a kvázi-egypárti, centrális erőterű politikai hatalom csak így tartható fenn tartósan. A politikai és jogi tér megszállása Orbán, a gazdasági és média téré Simicska Lajos feladata volt. A két kétharmados rendszer nem egyesült volna se intézményesen, se személyeiben egymással. Orbán fő kifogása, sőt, vádja Simicska ellen éppen az volt, hogy behatolt a politikai térbe, minisztereket, államtitkárokat nevezett ki, megsértette a politikai hatalmi tér autonómiáját. Sérelmezte, hogy a központi, helyi politikusok rendre Simicskához fordultak forrásokért, személyes támogatásért, hogy a karrierutak immár nem kizárólag rajta keresztül vezettek. 2014-ben Orbán a politikai teljhatalmát féltette Simicskától, és megértette, hogy a kétharmados gazdaságot is uralnia kell a politikai kétharmada érdekében. Sőt, ráérzett arra, hogy büntetlenül magáévá teheti a gazdasági kétharmadot, vagyis egyesítheti a közhatalmát a magánvagyonával. Ezt a határátlépést Simicska nem akarta, merte, tudta megtenni. A vörös vonal átlépése nem volt benne Orbán eredeti tervében. Politikai okokból szította az első ciklusban a társadalom többségének dühét a multinacionális – pénzügyi, nagykereskedelmi, energetikai és telefónia – szolgáltatók ellen, amikor nemcsak különadókkal, hanem a válságért való felelősséggel is terhelte őket. Deklarálta, hogy Európa transznacionális vállalkozásai többet visznek ki profitként az országból, mint amennyit ugyanennek az EU-nak az adófizetői Magyarországnak juttatnak. Ki a multinacionális szolgáltatókkal! A magyar intézhesse pénzügyeit magyar bankban, vásárolhasson magyar kereskedőnél, vehessen energiát magyar cégtől stb. 2014-ben határozta el, hogy a magyar alatt őt magát és családját, az általa vezérelt új osztályt lehet, sőt, kell érteni. Azokat, akik vele együtt, mohón vágynak a tulajdonra, amiért bármit hajlandók megtenni. Amikor VIII. Henrik szakított a pápasággal, az egyházi vagyon kisajátításával nemcsak a koronát gazdagította, de örök időkre hűségessé tette az e vagyonból részesedő híveit. Orbán is személyes nemzeti egyházat alapított, amelynek ura és parancsolója, egyszerre a hitelvek kimondója és a közösségéhez tartozók tulajdonának teremtője. Henrik bűnrészessé tett mindenkit, amikor elvehették a pápisták tulajdonát, Orbán ugyanezt tette. A különbség az, hogy aki e fordulat ellen föllépett, az nem a jó erkölcsöt képviselő Morus Tamás, hanem a korábbi consigliere Simicska. Ha Morus Utópiájában az olvasható, hogy „a királynak a jó tanácsadó azt tanácsolja, amit tennie kell, nem, amit lehet”, mindegy, hogy e tanácsadó a tisztesség vagy a nyers uralom okán adja a tanácsot. Ahogy a kancellár Morus volt az utolsó, aki a „kell”-t mondta, és a consigliere és barát Simicska engedhette meg magának, hogy a „kell”-re figyelmeztessen, úgy lett Henrik és Orbán Viktor további élete a bármit „lehet” mocsárba süllyedése. S elegendő összehasonlítani a fiatal Tudor Henrik képét a dagadtra torzult, mindenen és mindenkin uralkodó öregedő Henrikével, hogy lássuk mivé és kivé tesz a „mindent lehet”. 

A központ és a helyi oligarchák

Simicska jogot formált a gazdasági kétharmadra, de nem többre. A korábbi alkuk és annak az észszerű feltételezésnek alapján, hogy egyetlen politikai hatalom se tart örökké, tiszteletben tartotta volna az ellenzék jogosultságát az egyharmados politikai, gazdasági és médiatérre. Nemcsak békés rendszerváltást szeretett volna, hanem büntetlen elvonulást is, cserébe az egyharmadért. Ellenben Orbán a „centrális erőtér”, a „kvázi-egypártrendszer” révén minimálisra kívánta szorítani az ellenzék politikai, gazdasági és médialehetőségeit – egyszer s mindenkorra megsemmisíteni. Ellenzék itt soha többé nem kerülhet hatalomra! Se politikai, se gazdasági váltógazdaság nem lesz, mindig mi leszünk az urak! Bármit megtehetünk és meg is teszünk. A centrális erőteret nemcsak az ellenzékkel, de a helyi oligarchákkal szemben is érvényesíteni lehet és kell. Az orbáni politikai rendszer megteremtésekor Orbánnak komoly szüksége volt a helyi elitek, oligarchák segítségére. Az önkormányzati vezetők komoly politikai és anyagi önállóságot élveztek a Fideszen belül. Bár már Orbán kialakította a központból irányított választókerületi jelöltek rendszerét, de az évszázadok óta mély beágyazottságú megyei, és a Kádár-rendszerben, a rendszerváltásban megerősödő nagyvárosi politikusokkal szemben 2010-ben még nem volt erős alkupozíciója. Ezért a Simicska-féle gazdasági rendszer azon az Orbánnal közösen kialakított megállapodáson nyugodott, hogy az állami nagyberuházások, a nagy európai pénzek a központot, a helyi beruházások, vállalkozások és európai projektek a Fidesz helyi oligarcháit, családjait illetik meg. Bár folyamatosan voltak határvillongások Simicska és a helyi oligarchák között, de a megállapodás 2014-ig érvényben maradt. Az abszolút monarchia nem kívánt osztozni a helyi urakkal se hatalmon, se pénzen. Orbán felszámolta a rendi monarchia politikai és gazdasági alapjait, megteremtve az abszolút monarchia központosított intézményrendszerét és az ehhez tartozó „királyi uradalmat”. Putyin mintájára, felrúgta az oligarchákkal kötött hallgatólagos szerződést, sorra vette el Mészáros, Tiborcz, vagyis a központ javára a helyi fejlesztéseket, európai pénzeket, sajátította ki a tulajdonokat, s ad helyi oligarchákat rendőr- és ügyészkézre. A központ és a helyi oligarchák, Fidesz önkormányzatok között súlyos konfliktusok alakultak ki. A helyi oligarchák, a városokat kézben tartó családok nem tudták, hogy kitől féljenek jobban. A gyenge helyi ellenzéktől, vagy a tulajdonukat, vállalkozásaikat, életmódjukat fenyegető orbáni politikai, gazdasági, adóhivatali-ügyészi hatalomtól. Orbán nem számította be, hogy Putyin a jelcini időben nagyra nőtt oligarchákkal végzett, ő viszont a sajátjaival. A „Ki védi meg városunkat?” kérdés nagyon is aktuálissá vált, amikor Mészárosnak vagy Tiborcznak lehet és kell az összes építési, közvilágítási, turisztikai stb. pályázatot kiírni és megnyeretni, a helyiek feje felett. Az „idegen” (alien) immár nem(csak) a láthatatlan migráns, hanem a nagyon is látható Mészáros vagy Tiborcz.

Független hatalmak nem létezhetnek

A „királyi udvar” nemcsak helyi urakkal kötött majd szakított szövetséget, hanem országos oligarchákkal is. A tízes évek közepéig a „királyi uradalom” békésen megfért, többek közt a Csányi-, Simicska-, Spéder-, Matolcsy-birtokokkal. Nemcsak a Mészáros-, Tiborcz-, Garancsi-uradalmak voltak mindig jókor, jó helyen, részesültek jogszabályi privilégiumokban, pályázati nyereményekben, hanem a lojális szövetséges oligarchák is. Valamennyiüknek nemcsak a mindenható vezetőhöz volt szoros kapcsolatuk, hanem azokhoz a megbízható udvari emberekhez is, akiknek feladata az üzletek közvetítése és technikai lebonyolításának nyomon kísérése. A gyanú azonban végig ott kísértett, hogy a politikai és gazdasági egyeduralom hosszabb távon nem tűrheti tőle némileg független hatalmak létezését, s különösen azt nem, hogy politikai utódjelöltek, potenciális versenytársak bármiféle gazdasági hátteret tudjanak maguk mögött. Az első figyelmeztetés Simicska birodalmának megsemmisítése volt. Így végzi a legjobb barát és a legveszélyesebb ellenfél is! Egyszerre volt pokoli figyelmeztetés a Fidesz vállalkozói körének és a párt alapítóinak: nincs védett személy! Ha nem rettegtek volna eléggé, másodiknak Spéder Zoltán következett, aki egyszerre állt a királyi uradalom gazdasági terjeszkedésének útjában, volt egy fiatalabb menedzseri kör központi embere, és ápolt szoros kapcsolatot Lázár János miniszterelnök-helyettessel. Ezután még egyértelműbbé vált, hogy az élet- és vagyonbiztonság nem létezik Magyarországon. Bárkit, bármikor, bárhol meg lehet életveszélyesen fenyegetni, s egy visszautasíthatatlan ajánlattal meg lehet vagyonától szabadítani. És nincs politikai utódlás: Orbán Viktor van, volt és lesz. A Simicska-rendszer a rejtőzködésen, a gazdagodás és az életforma-változtatás titkolásán alapult. Simicskát soha senki nem látta. Más tolvajnak lenni, és más annak látszani. Orbán 2014 utáni felfedezése, hogy az igazság és a valóság nem számít. Az igazságot én hazudom, a valóságot én csinálom. Ha a rendszert és még inkább önmagát sikerül, mint egyetlen hatalmi alternatívát elfogadtatni, akkor meggazdagodása, a rendszer részeként, semmit se számít. Ezért az Orbán-féle személyes rendszer arcátlan nyíltsággal, törvényekkel és szabályokkal nem törődve, látványos urizálással, dzsentri módjára, ej haj, sose halunk meg/sose bukunk le alapon lop. Nem élhetnek muzsikaszó nélkül. Mit ér a gazdagság, ha nem lehet vele élni, dicsekedni, a világnak megmutatni? Azok vagyunk, amit ruházkodásban, autóban, helikopterben, repülőben, jachtban, kastélyban felmutatunk! Aki nem így él, az balek, irigy és ostoba. Miért kellene titkolóznunk, ügyeskednünk, amikor az ellenzék soha nem kerülhet hatalomra, amikor az adóhatóság, a rendőrség, az ügyészség a miénk, éberek ellenfeleinkkel, de vakok velünk szemben. Nem állítjuk, de nem is tagadjuk, hogy ez a rendszer azért van, hogy családjaink meggazdagodjanak. Magánügy. A közügy: cigányok, Soros, kommunisták, liberálisok! Orbán Viktor gúnyosan mondhatja: - Mindent tudnak rólam, rólunk, s mégis engem, minket választanak! Budapest és a nagyvárosok nem őt választották. S vajon meddig választja őket a vidék?

SZERZŐ

Lengyel László

 

Az „utánam az özönvíz”–típusú, Orbán-féle populisták tévedése

A világ egyenlőtlen fejlődéséből és demográfiai hullámzásból következően újra és újra előáll a történelmi képlet; az „aranykalická”-ban élő kisebbség és a mindenre elszánt, szegény nagy tömegek ellentéte. Róma a germánok ellen, Kína a Mongólia felől támadó sztyeppei népek, Konstantinápoly az oszmán-török törzsek ellen próbált védekezni falakkal, de hiába: a „Történelem Ura” úgy látszik nem igazán bánja, ha a „sok lúd disznót győz”.

A megállapodottság veszélyes, ahogy a magánember elkényelmesedik, elpuhul és terméketlenné válik szellemi és fizikai értelemben, úgy egy adott civilizáció is hanyatlásnak indulhat. Annak ellenére, hogy a liberális kapitalizmus állandó konkurencia-harca dinamizálja a gazdaságot, a 20. század két civilizált társadalmának, a németnek és az orosznak az kevés volt és „ál-barbár” mozgalmaikkal: a fasizmussal és a bolsevizmussal mozgósították a népüket a „Nyugat hanyatlásának” sorsszerűségével való szembeszegülésre, az egyik az árja faj, a másik a világ szegényeinek nevében.

A korábbi minta-gazdaságot, az etnikailag bezárkózó Japánt, mint a mellékelt cikkben is olvasható, egyre inkább fenyegeti a népességcsökkenés. A demográfiai vákuum, ami a fejlett északi féltekét jellemzi, önmagában elegendő a szívóhatást fejt ki ahhoz, hogy a túlnépesedett országokból származó, szegény, de fiatal és dinamikus afrikaiak, dél-amerikaiak, ázsiaiak útnak induljanak és képletesen megrohamozzák az Északot védő falakat.

A pozícióit veszélyben érző „megállapodott” északi népesség hibás önvédelmi reflexe a populizmus, aminek téves voltáról az értelmesebb populista vezérek is tudnak, de a hatalmuk megtartása érdekében, felelőtlen módon, nem vesznek tudomást róla. Mint említettük a határvédő falak és limesek nem védenek meg semmitől. És akkor még nem szóltunk a nagyobb népességszaporodást felmutató belső népcsoportokról: az Egyesült Államokban a latin-amerikaiakról, Oroszországban a nem-szláv eredetű etnikumokról és Európában az arabokról, törökökről, romákról!

Az olyan népességnövelésére szolgáló állami intézkedések mint a GYES, illetve a „családvédelmi akciótervek” Kádár Orbánig csak önáltató pótcselekvések. Ha Európa, és benne Magyarország elöregszik, akkor klíma-katasztrófára sincs szükség az „idegenek” árvízszerű betörésére.

A kérdés az, hogy mi a célszerűbb: ha bezárkózunk, vagy ha előre gondolkodva, európai szinten összefogva, okosan szabályozva engedjük feltölteni a létszámot, szüntetjük meg a vákuumot és indítunk be újszerű, hatékony integrációs programokat? Ausztráliában és Svájcban már léteznek olyan mechanizmusok, amelyek révén megszűrve engedik a bevándorolni szándékozókat a vákuum csökkentése érdekében – és a legcsekélyebb mértékben sem Soros nyomására!:)

Az Orbán-féle „idegengyűlölő” populisták látszólag az illegális bevándorlás ellen agitálnak, de valójában semmilyen bevándorlást nem tartanak elfogadhatónak. A „körkörös”, kakaskodó nemzetvédelemmel, az Európai Unióval szembeni „szabadságharccal” ugyan lehet választást nyerni Magyarországon, de az előre-nem-gondolkodó, „utánam az özönvíz”-típusú politikusok miatt 2050-re bizonyosan nem lesz a nyugdíjakat előteremtő munkáskéz és a magyarság védtelenül fog állni az egész bolygóra kiterjedő természeti-geopolitikai viharban...

https://bmcpublichealth.biomedcentral.com/articles/10.1186/s12889-019-6677-5?fbclid=IwAR36qipXw7T3ei-zSwXqBMrf53S1Ag11qrXXAknYvg2jWwATS-TkHQypUBc

Emmanuel Macron felhívása stratégiai párbeszédre

Kardos Gábornak az „Azonnali”-n megjelent tanulmányának rövidített változata

macron4.jpg_1280x852

„Macron példátlan bizalmi lépést tett, kijelentve, hogy a francia érdekeket „európai dimenzióba helyezve« elindítanak „egy stratégiai párbeszédet a francia nukleáris elrettentés szerepéről a közös biztonságban, azokkal az európai partnerekkel, akik készek erre. Akár a francia nukleáris elrettentési erők hadgyakorlataiba is társulhatnak azok az európai partnerek, akik elköteleződnek ebben az irányban. Ez a stratégiai párbeszéd és együttműködés természetesen részét képezné az európaiak közt kialakítandó valóságos (védelmi) stratégiakultúrának”.

Macron ajánlata nem mond olyat, hogy végleg a francia védőernyő kerülne a NATO, vagy a közös európai haderő helyére, hanem éppen ezek kiegészítésére, illetve nyilvánvaló gyengeségeik áthidalására szolgál: a ma egyre szembeötlőbb biztonságpolitikai vákuum kitöltésére, aminek fő oka az, hogy Trump Amerikája erőit a Kínával szembeni konfrontációra és a csendes-óceáni térségre csoportosítja át – Európa pedig egyre kevésbé számíthat rá.

Akár Magyarország is bejelentkezhetne most Macron ajánlatára, ahelyett, hogy Orbánék továbbra is Moszkvához közelednek, vagy az egyre távolódó és semmilyen biztonságpolitikai alternatívát nem kínáló briteknek udvarolnak, rém egyoldalúan, ahogyan vérbeli lúzerekhez illik.

 A jelen realitásaihoz visszatérve: Macron ugyan diplomatikusan elismételte, hogy mennyire fontos lenne persze a korábbi atlanti együttműködés folytatása Amerikával, de mondandójának lényege mégiscsak az volt, hogy Európának egyre sürgetőbb saját védelmi rendszert kialakítania – Moszkva bevonásával! Márpedig ebben az EU tagországai reálisan mindaddig csak a francia atomhatalmi képességekre és a francia haderőre számíthatnak, amíg csupán elméleti felvetés egy közös európai hadsereg – miközben a nemzetközi egyensúly felbomlása Macron szókimondó helyzetértékelése szerint egyáltalán nem elméleti fenyegetéseket jelent Európa számára már a jelenben is.

Miről szól Macron védelmi ajánlata?

Macron az előadásában ugyanis kiemelte, hogy a békét ma leginkább éppen az fenyegeti, hogy a nagyhatalmak, illetve a feltörekvő középhatalmak egyre nyíltabban veszik semmibe a nemzetközi jogot, és egyre kevésbé deklarált jogelvek szerinti stratégiát követve járnak el, a gyakorlatban következetesen alkalmazva hivatalosan deklarált stratégiájukat – ami a kiszámíthatóság alapja lenne.

A magyar sajtóban elvétve megjelent beszámolók ugyanis az MTI hírére szorítkoztak, amibe csak pár, kontextusából kiragadott mondat került be, és sajnos épp a legizgalmasabb felvetések maradtak ki, mint például az is, hogy Macron szerint nem lehetséges európai biztonságpolitika a Moszkvához való közeledés és szorosabb partnerség nélkül.

Közeledés Oroszországhoz

„Az európai polgárok számára nem lehetséges védelmi és biztonsági terv olyan politikai vízió nélkül, mely kedvezően hatna arra, hogy fokozatosan helyrehozzuk a bizalmat Oroszországgal. (…) Azt várom Oroszországtól, hogy konstruktív aktora (acteur!) legyen közös biztonságunknak.” 

Macronról már eddig is írogatták az elemzők, hogy bizonyos jelek szerint közeledik Moszkvához, de ilyen egyértelműen most mondta ki először. Ez pedig nyílt visszatérés a sok évszázados francia geostratégiához, ami lényegét tekintve kontintentalizmus – és nem atlantizmus.

Hiába is próbálják ma még sokan atlantista szólamokkal kendőzni: pőre geopolitikai tény, hogy a britek kilépésével az Unióban csak hagyományosan kontinentális hatalmak maradtak. Ráadásul egy olyan nemzetközi térben, amelyben a legdöntőbb geopolitikai fejlemény szintén a kontinentális szuperhatalmak térnyerése, látványos erősödése – az orosz és a kínai befolyás növekedése.

 Már nem a terrorveszély a legnagyobb fenyegetés a békére

Macron a médiában uralkodó narratíván túllépve – azt nyíltan félretéve – kiemelte, hogy a nemzetközi egyensúly olyan mértékben és módon bomlik fel, hogy már egyáltalán nem a terrorizmus jelenti a legnagyobb biztonsági fenyegetést Európában. A nemzetközi jog és a békés államközi konfliktusrendezés intézményei helyére világszerte egyre nyíltabban erőszakos, illetve a jog helyett nyers erőre bazírozó térnyerési törekvések kerülnek.

A feltörekvő középhatalmak is olyan nagyobb hatótávolságú rakétákat fejlesztenek, melyekkel akár már ma is, vagy a közeli jövőben elvileg csapást mérhetnek európai célpontokra is. Itt Macron viszonylag egyértelműen az amerikai bázisra januárban mért iráni rakétacsapásra utal, aminek geopolitikai jelentőségét és várható következményeit az Azonnalin részletesen elemeztük. Macron szerint egyes hatalmak vegyi fegyverek bevetésétől sem riadnak vissza ma már – Szíriában, Malajziában és Európában sem, ami szintén új természetű kihívás.

Információs hadviselés és Európa technológiai szuverenitásának elvesztése

Macron is pont erről és pont így beszélt a francia tisztek elitjének, hangsúlyozva, hogy a digitális térben nem csupán piaci verseny tanúi vagyunk, hanem a nagyhatalmi törekvések kiemelt szférája lett az információs hadviselés. Megjelent egy új „digitális tekintélyuralmi rendszer” modellje – ami elég nyilvánvaló utalás Kínára.

 Európa szerepe az új globális világrendben

Macron szerint az USA is önállóbb európai biztonságpolitikát akar: „Nézzünk szembe a valóval, és halljuk meg, mit mond nekünk az Amerikai Egyesült Államok: »költsenek többet biztonságukra, hosszabb távon nem leszek egyfajta gyámjuk, végső biztonsági garancia«, »vállaljuk végre magunkért a felelősséget!«

A holnap Európáját nem építhetjük úgy, hogy a normái amerikai ellenőrzés alatt vannak, hogy az infrastruktúráink, kikötőink és reptereink kínai befektetők kezében vannak, digitális hálózataink pedig orosz nyomás alatt.

Európai szinten ellenőrzésünk alatt kell tartani a tengeri, energetikai és digitális infrastruktúráinkat. E tekintetben eddig nagy tévedésben voltunk” – mondta Macron.

Közös stratégiai kultúra nélkül nem jöhet létre közös, európai, szuverén érdekvédelem, Európa nem tudja nagyhatalomként érvényesíteni legelemibb érdekeit sem, és más rivális hatalmaknak teret adunk arra, hogy megosszanak és gyengítsenek minket.

Hatalmas illúzió volt az is, hogy a hidegháborús fegyverkezési verseny után egyedül Európa hitte el, hogy most már drasztikusan csökkenthetjük katonai büdzsénket, „miközben más globális és regionális hatalmak jelentősen növelték e téren kiadásaikat”. Pedig új fenyegetésként immár fel kell készülni komolyabb fegyveres konfliktusokra, akár atomfegyvert fejlesztő, vagy más tömegpusztító fegyverekkel rendelkező hatalmak erőivel is. „A területszerzés, egy szövetségesünk, illetve stratégiai partnerünk destabilizálása, a nemzetközi jog alapjainak megkérdőjelezése nem csupán a múlt forgatókönyve már, hanem okai lehetnek holnap annak, hogy a szövetségeseink oldalán szárazföldi, tengeri és légierőinknek egy nagyobb konfliktusban kelljen részt vennie.”

Fő stratégiai célként Macron a béke védelmét és a joguralom helyreállítását jelölte meg – egy „más világrend megalapozását, olyan világkormányzással, mely a jognak érvényt szerez, és tekintélyét helyreállítja”. Macron paradox módon csak a katonai költségvetés jelentős növelésével és az európai biztonságpolitika elmélyítésével látja reálisnak, hogy valamilyen globális leszerelés kereteit megteremthessük. Ebben Európa vezető szerepét emelte ki történelmi felelősségünket.

 A németek sajnos nemcsak azért nem tűnnek ma alkalmasnak a nagyhatalmi státuszra, mert nem rendelkeznek atomhatalommal, és mert két elvesztett világháború után máig szövetséges katonai erők maradtak az országukban (vagyis katonai szuverenitásuk sem teljesen egyértelmű), hanem azért sem, mert éppen az ilyen megnyilvánulások mutatják: a nagyhatalmi politikát alapjaiban nem képesek értelmezni. Vezető politikusaik is rendre úgy nyilatkoznak, ahogy csak azok szoktak, akik kívülállóként próbálnak bekiabálni a nagypolitikába, a partvonalról. Sajnos pont ezért szoktak olyan sokan azonosulni velük magyar részről, mert ugyanez a laikusság jellemzi a magyar megközelítést is hasonló geostratégiai témákban. A hazai közvéleménynek már csak azzal az illúzióval kellene leszámolni ezután, hogy Európa vezető nagyhatalma Németország lenne. Ez ugyanis katonai téren gyakorlatilag értelmezhetetlen, teljesen komolytalan elképzelés.

Mégis mi a házifeladata most mindezekkel kapcsolatban Magyarországnak?

Minden más (gazdasági és politikai) szuverenitás alapja az a szellemi szuverenitás lenne, hogy legyen egy olyan elitje az országnak, amelyik képben van a geopolitikai helyzetünket és lehetőségeinket illetően, nem enged különféle hatalmak manipulációinak, hanem az ország érdekei alapján valóban szuverén belátással rendelkezik, és erre alapozva képes konszenzusteremtő nemzetstratégiát kialakítani. Ha lenne ma ilyen szellemileg szuverén elitünk és ilyen önálló geostratégiánk, arról valószínűleg tudnánk.

Szembe kéne néznünk a pőre ténnyel: ma az egyetlen komoly és konkrét védelmi ajánlat számunkra, ami tartósan az európai béke és biztonság érdekeit szolgálná (ezáltal pedig evidensen a magyar érdekeket is), az bizony Macron ajánlata.

Nincs konkrét brit, vagy amerikai alternatíva, az oroszról meg jobb, ha nem önállóan próbálunk tárgyalni Putyinnal, mert az Európai Unióval együtt összehasonlíthatatlanul nagyobb érdekérvényesítő képességünk lenne Moszkvával kiegyezni – annál is inkább, hogy ez része a macroni ajánlatnak is. Csak nem úgy, hogy Putyin szatellitállamává váljunk, hanem egy önálló európai biztonsági rendszer részeként.

 Épp ezért érdémes alaposabban megismernünk és megértenünk Macron vízióján keresztül, milyen egy nemzeti és európai értelemben szuverén biztonságpolitika, testközelből. Ahelyett, hogy mindig mindent mindenkinél eleve jobban tudunk, és majd mi megmondjuk a tutit, egyszer az életben megpróbálhatnánk reálisan értelmezni a biztonságpolitikai helyzetünket és a felmerült javaslatot.

Sok időnk nem lesz tűnődni rajta.”

 Kardos Gábor - AZONNALI - 2020. február 13.


Alkalmatlan a magyar jobboldal a ’veszteség kezelés’-re?

„Miért volt meg például „sógorainknak”, az osztrákoknak tehetségük a kicsiséghez, noha bizonyos nézőpontból még többet veszítettek a versailles-i békekötéssel, mint mi magyarok. Azért mert náluk végül is győzött a polgári forradalom, 1918 után nem következett sem 1919, sem 1920, talán mert polgárságuk eleve erősebb volt, és mert az ausztriai közgondolkodásra nem nyomta rá a bélyegét a „nemesi nemzet” hagyománya, főleg az államból élő dzsentri hamis, önheroizáló mítosza, mint a magyaréra.”
„Ezért rekedt meg a trianoni veszteséget követő, lélektanilag elengedhetetlen társadalmi gyászmunka – a veszteség elgyászolása – abban a fázisban, amelyben a gyászoló megkettőzi a világot, és a veszteséget megpróbálja fantáziavilágába menekíteni. Magyarország hivatalos propagandája – a „Nagy-Magyarország”, a Csonka-Magyarország” a „Kálvária keresztjére feszített ország” giccses gyászkliséire gondolok.”
„Ezek a förtelmes társadalomlélektani tünetek, frusztráltságok, hisztériák, komplexusok: a magyar társadalom önmaga ellen vívott háborúi, terméketlen, önpusztító megosztottságai, dezintegráltsága nem kívülről elszenvedett Trianonból, hanem az ellenforradalmi rendszer „belső Trianonjának” – a politikai nemzet 1920-as halva születésének – a következményei.”
 Szilágyi Ákos: Trianon a mi bajunk? Mozgó Világ 2016/4
 
süti beállítások módosítása