A magyar kormány meggondolatlan, összességében árfelhajtó "ártámogatásaitól" ments meg, Uram, minket!
És ments meg, Uram, egyáltalán az egész orbáni nemzetrontó politikától, amely az ország teljes lerohadásához és elszegényedéséhez vezet!
A magyar kormány meggondolatlan, összességében árfelhajtó "ártámogatásaitól" ments meg, Uram, minket!
És ments meg, Uram, egyáltalán az egész orbáni nemzetrontó politikától, amely az ország teljes lerohadásához és elszegényedéséhez vezet!
Orbánnak, mint minden putyinista szélsőjobboldalinak, olyan tekintélyuralmi rendszer a célja, amelynek vallási életére a legmerevebb, legállampártibb ortodox kereszténység, valamint a legkevésbé liberális, legkevésbé európaias judaizmus jellemző.
Heisler András idézet a mellékelt cikkből: "Az orbáni zéró toleranciának vége. Budaházy már szabad! A kormány mesterségesen alapított zsidó szervezeteket erősít a független Mazsihisz-képviselettel szemben."
https://index.hu/gazdasag/2023/05/08/mazsihisz-orban-viiktor-heisler-andras-emih-gyongyosi-marton/?fbclid=IwAR2VaawnxH4FzUfFviHDWcVn5cFKnLMfZ5n6q_XfNppcsD1GbrGURj_wkig
„A zsidók a halálraítéltnek kivégzés előtt tömjénnel, mirhával fűszerezett bort adtak inni, mert ettől elkábult, s testi-lelki kínjai csillapodtak. Szentírás-magyarázók szerint Krisztus sem azért utasította el keresztre feszítésekor a mirhás bort, mert keserű volt, ahogyan Máté apostol írja, hanem azért, mert ismerve a zsidó szokásokat, nem akarta fájdalmát enyhíteni, nem akart elbódulni, hanem vállalni akarta a rá váró összes szenvedést…”
Járainé Komlódi Magda: Legendás növények – Gondolat, Budapest 1987; 63. old.
Habár Orbán elárulta mind a mentorát Soros Györgyöt, mind a Liberális Internacionálét a jobban jövedelmező "keresztény-nemzetinek" mondott és számára különösen kényelmes önkényuralomért, de azért azt még tudhatná, hogy a Föld egységes ökológiai egyensúlyáért aggódó, "globalista" liberálisok nem nemzetellenesek, hanem a bolygónk környezeti gondjaival nem foglalkozó, felelőtlen, saját korlátolt hatalmi pozícióival törődő nemzetállami formát kritizálják!
A Tanácsköztársaság az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborús vereségének volt a következménye: milliónyi fegyverrel hazaérkező elvadult katona, élelmiszerhiány, fosztogatások, erőszak... Mivel az állami apparátus eltűnt, minden város, régió úgy védekezett ahogy tudott... ebben az összeomlásban kezdődött meg a magyarországi nemzetiségek önszerveződése, amelyet felgyorsított az a szándék, minél messzebb kerüljenek a vesztesektől: Ausztriától és Magyarországtól és minél közelebb a győztes "Nyugathoz". Ausztria számára volt perspektíva: beleolvadni Németországba, Magyarországnak még az sem. Egyedül maradtunk.
A régi világ bukásával párhuzamosan az antifeudális és polgári demokrácia-ellenes baloldalon felcsillant a kétségbeesett remény, hogy úgy lehetne kitörni a Magyarországot szégyenpadra ültető és elszigetelő kapitalista világrendből, ha Oroszországgal összefogva egy a Nyugatot elsöprő világforradalmat robbantanának ki. "A múltat végképp eltörlő", társadalmi egyenlőségen alapuló világköztársaság lett a magyar kommunisták utópisztikus célja.
1919-ben a nyugati, polgári civilizáció ellen létrejött egységfront Tanács-Oroszország, Tanács-Németország és a Kun Béla-vezette Tanács-Magyarország között elbukott... de a liberális, kalmár-szellemű, hitetlen Nyugattal szembeni ellenérzés megmaradt.
Ma újra hallani Oroszország felől a "dekadens" Nyugat-ellenes világmegváltás szirénhangjait - csak éppen keresztény-birodalmi mázzal leöntve... Ma újra csatlakozni próbál hozzá Magyarország... És holnap újra példát statuálnak az orbáni-Magyarországgal...
Ha valaki nem értené Orbán keresztényietlen szóhasználatát:
A "szittya gondolkodásmód" az a fajta barbár harciasság, amely Attila és Dzsingisz kán hadait jellemezték az "elpuhult", civilizált Nyugattal szembeni hadjárataikban...
Buda Péter: A pápalátogatás politikai indokairól
444. hu - 2023. május 2.
A pápa magyarországi látogatásának egyik, ha nem éppen a legfontosabb célját egy húszperces találkozó szimbolizálja, amelyre közte és Hilarion orosz ortodox metropolita között került sor. Noha sokakat ez az esemény meglepetésként ért (a látogatás előtti napon ugyan feltételes módban előkerült ennek lehetősége), már a pápa magyarországi útjának meghirdetésekor teljes mértékben biztosak lehettünk abban, hogy sor fog kerülni erre a találkozóra, minthogy a kivételes látogatás hátterét eleve a háború és az orosz-ortodoxokkal való kapcsolat alakítása adta.Márpedig ez utóbbi tekintetben Magyarország több szempontból is kiemelt pozíciót foglal el.
A látogatás előtt nem sokkal Hilarion titkára, Philip Champion azt nyilatkozta, hogy „hihetetlenül fontos”, hogy a pápa az általa „a keresztény megújulás bástyájának” nevezett Magyarországra jön most, „ mert a magyar vezetők azon nagyon kevés európai vezetők közé tartoznak, akik a békére hívnak fel és fontos, hogy a pápa eljöjjön és beszéljen és találkozzon velük.” Több minden is kiderül ebből a megfogalmazásból.
Hilarion (joggal feltételezhetjük, hogy a titkára nem képvisel az övétől eltérő álláspontot), a hivatalos orosz irányvonallal egybehangzóan, elítéli Ukrajna nyugati katonai támogatását, ezzel szembeállítja a magyar álláspontot, amely egyébként az orosz érdekeknek kedvez (hiszen egy azonnali tűzszünet a szakmai közmegegyezés szerint az orosz katonai erők és pozíciók konszolidálásával járna), és mindezt - vagyis az orosz és magyar álláspont tulajdonképpeni egyezését - annak tudja be, hogy Magyarország a „keresztény megújulás bástyája”. Ne hunyjunk szemet afölött sem, hogy az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatás implicit elítélése mellett egyetlen szót sem olvashatunk az orosz agresszió kritizálásáról.
Európa új evangelizációja
Na de hogyan függ össze az, hogy Hilarion Magyarországot „a keresztény megújulás bástyájának” nevezi, azzal, hogy az ország szerepet tölthet be a katolikus-ortodox közeledésben? Hosszú története van ennek a közeledésnek. Terjedelmi korlátok miatt legyen elég csak néhány kiemelt részlet. A különösen XVI. Benedek pápa trónra kerülése (2005), majd Kirill pátriárka megválasztása (2009) után erőre kapott katolikus-ortodox párbeszéd egyik csúcspontja a Vatikán és Oroszország diplomáciai kapcsolatfelvétele volt 2010 nyarán. (A korábbi kapcsolatok bonyolultságát jelzi, hogy erre mintegy két évtizedet kellett várni a Szovjetunió összeomlása után is.) Nem sokkal később személyes találkozójukon Hilarion metropolita, akkor a moszkvai pátriárka „külügyminisztereként”, közölte a pápával, „ hogy a katolikus egyház nem lesz egyedül a dekrisztianizált Európa új evangelizálásában, mert mellette lesz az orosz ortodox egyház, ‘immár nem versenytársként, hanem szövetségesként’". Az évek óta tartó közeledés szárba szökkent: a konzervatív Vatikán-szakértő, Sandro Magister szavai szerint „ Róma és Moszkva közötti szent szövetség született ... A közös cél: Európa 'új evangelizációja’".
A Vatikán ezzel egy félelmetes politikai szövetségesre talált - a kommunista helyett immáron új, „keresztény" birodalmi ideológiára váltó Oroszországban.
Az orosz ortodox egyház ugyanis, hűen történelmi hagyományaihoz, az orosz állam kinyújtott karjaként tevékenykedett a cári, majd kommunista érához hasonlóan az új, putyini rezsim alatt is. David Satter - a hidegháború időszakában a Financial Times moszkvai tudósítójaként tevékenykedő, neves orosz-szakértő - szavaival:
„I. Kirillnek az orosz ortodox egyház új pátriárkájává való beiktatása … nem fogja megszüntetni az egyház Putyin-rezsimnek való alárendeltségét. Éppen ellenkezőleg, az egyház valószínűleg a diktatúra és a Nyugat-ellenes ideológia még erősebb támogatójaként fog megjelenni.” És valóban: a "keresztény értékek” iránt elkötelezettnek mutatkozó orosz vezetés éppen a Vatikánnal újra indított kapcsolatok szárba szökkenésének időszakában, 2009-ben likvidáltatta például Sztanyiszlav Markelov, Anasztaszija Baburova, Szergej Magnyitszkij, Natalja Esztemirova orosz ellenzékieket.
Putyin Oroszországa számára a Vatikánnal való kapcsolatépítés valójában egy befolyásolási művelet része volt, amelyet annak érdekében indítottak, hogy megnyerjék vele a Moszkvával szemben a szovjet idők miatt hagyományosan idegenkedő nyugati konzervatív erőket, akik éppen ebben az időszakban kerültek hatalomra például az orosz geopolitikai szempontból kiemelt jelentőségű Németországban. Kristina Stoeckl szavaival: „Az orosz ortodox egyház antiliberalizmusa vonzó a nyugati konzervatív keresztények számára is, akik nehezményezik saját társadalmuk liberális és szekuláris jellegét. Ez különösen igaz az Európai Unió néhány újabb tagállamára, amelyekben a közelmúltban politikai jobboldali fordulat következett be. A gyorsan változó társadalmak miatti konzervatív ellenérzés gyakran párosul az EU és Brüsszel nemzeti ügyekbe való beavatkozásával szembeni általános ellenállással. Egyes európai jobboldali pártok nemcsak a hagyományos értékek antiliberális retorikáját vették át, hanem Putyin Oroszországát is a kormányzás tekintélyelvűbb megközelítése mintájának tekintik. Ebben az összefüggésben az orosz ortodox egyház ma aktív szerepet játszik az orosz külpolitikában és Oroszországnak a szekuláris Nyugat-Európával való szembenállásában.”
A Vlagyimir Putyin orosz elnök alatt éppen megújuló titkosszolgálati gondolkodás hasonlóan megannyi, a szovjet időszakban végrehajtott befolyásolási művelet módszertanához, megadta az ellenfélnek, amit az akart, hogy aztán az így kialakított függőségen keresztül szolgálja az orosz stratégiai érdekeket, amelyek tulajdonképpeni célja a nyugati szövetségesi rendszer megosztása és az európai biztonsági architektúra orosz geopolitikai érdekeknek megfelelő átalakítása.Az ortodox egyház felhasználásával folytatott nemzetközi orosz befolyásolási művelet kibontakozásához egészen konkrét politikai események is hozzájárultak.Németországban különösen fontos kihívásként jelentkezett az oroszbarát szociáldemokrata kormány bukása 2005-ben, amivel Putyin egy rendkívül fontos szövetségest veszített el a számára talán legfontosabb európai stratégiai színtéren, ráadásul egy kritikus időszakban.
Ekkor ugyanis, sőt már 2002 óta, tárgyalás alatt állt az USA által különösen szorgalmazott, Csehországba és Lengyelországba telepítendő NATO rakétavédelmi rendszer kérdése, amit Oroszország ellene irányuló fenyegetésként értékelt. Ugyancsak folyamatban volt az Északi Áramlat I gázvezeték megvalósítása, amellyel szemben az USA és néhány európai ország próbált minden követ megmozgatni. Putyin számára ezért - a Jamestown Foundation elemzőjének megfogalmazásában - nélkülözhetetlenné vált a konzervatív politikai tábor megszólítása Németországban, „annak érdekében, hogy a Kreml politikájával kapcsolatban baráti fülekre találjon.” Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy éppen erre az időszakra tehető a magyar jobboldal vezetőjének 180 fokos fordulata is Oroszország kapcsán: Orbán Viktor 2009-ben, egy hónappal (!) az orosz-vatikáni diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló hivatalos döntés előtt, ellátogatott Szentpétervárra és találkozott Putyinnal. Az orosz elnök számára ekkor már teljesen világos volt, hogy az elkövetkező néhány ciklusban egészen biztosan a magyar politikus fogja vezetni Magyarországot, aki emellett ráadásul már évek óta egyre fontosabb szerepet töltött be az „Európa rekrisztianizációját” zászlójukra tűző nyugati keresztény politikai körökben is. Továbbá és nem mellesleg ezáltal egyre szorosabb kapcsolatokat épített ki a Vatikánnal, legfőképpen a katolikus-ortodox közeledésben meghatározó szerepet játszó – és jelenleg a leendő pápaesélyesek között is számon tartott - magyar bíboros, Erdő Péter támogatásával. Hogy miért érte meg ez a szövetség a magyar kormányfőnek, arról egyelőre csak találgatni tudunk, azonban az orosz külpolitikai érdekekkel egyértelmű egyezést mutató magyar külpolitikai mozgások - például Ukrajna kapcsán vagy a Nyugat-Balkánon - geopolitikai természetű egyezséget sejttetnek. Mindenesetre tény, hogy a magyar miniszterelnök az orosz invázió megkezdése előtt (február 24.) alig két héttel (február 12-én) a következőket jelentette ki évértékelő beszédében: „A keresztény Európa saját belső gyengeségei és a külső csapások ereje miatt nagy bajban van. Úgy látszik, magam is úgy látom, a latin kereszténység Európában már nem is tud megállni a saját lábán. Az ortodoxia, a keleti keresztényekkel kötött szövetség nélkül aligha éljük túl a következő évtizedeket.”
Különös szavak ezek egy miniszterelnök szájából, amelyekről azonban mindeddig kevés szó esett.Figyelemreméltó, hogy a magyar kormányfőnek erre a nyilatkozatára, amely az ortodoxokkal való szövetség mellett tett hitet, csupán mintegy tíz nappal azt követően került sor, hogy Putyinnal való személyes találkozóján (2022. február 1-én) - saját későbbi szavai szerint - már látta, hogy az orosz elnök készül valamire. Mindez aligha lehetett véletlen elszólás, vagy súly nélküli kijelentés, annál is inkább, mert az orosz ortodox egyházzal kötött szövetség az ortodox egyház orosz állammal és annak titkosszolgálataival való hagyományos összefonódás miatt egyet jelent az Oroszországgal kötött szövetséggel. (Noha ez közismert tény, érdemes felidézni, hogy Konsztantyin Preobrazsenszkij, a KGB egykori alezredese, a szovjet és orosz titkosszolgálatok elismert szakértője 2007-ben megjelent könyvében például azt a kijelentést teszi, hogy a Moszkvai Patriarchátust „KGB-ügynökök irányítják,” és “teljes mértékben állami ellenőrzés alatt áll.”) Érdemes még azt is megjegyezni, hogy már jócskán zajlott az orosz-ukrán háború, amikor a magyar miniszterelnök még mindig kitartott amellett, hogy „a legtöbb remény ma az ortodoxokban van. Ők nem vitatkoznak, hanem hisznek. Mi [protestánsok és katolikusok] állandóan vitatkozunk”. Ezt követően a miniszterelnök az ortodox keresztényeket „a legfontosabb tartaléknak” nevezte a nyugati keresztények számára, hogy visszanyerjék vallási támaszukat.
Ezen új „szent szövetség” tagjainak politikai egymásrautaltságát mi sem érzékelteti jobban, mint Oroszország Szentszékhez akkreditált nagykövetének, Alekszandr Avgyejevnek az orosz elnök és a katolikus egyházfő 2019-ben tartott találkozója alkalmával tett kijelentése, miszerint „eljött az idő, amikor a katolikusok már számos problémát és fennálló kihívást nem képesek megoldani anélkül, hogy figyelembe vennék Oroszország politikai logikáját és ortodoxiánk tapasztalatait”.
John Allen, neves katolikus Vatikán-szakértő és tudósító ekkortájt világított rá ugyanerre az összefüggésre, ugyanakkor az ebben rejlő morális dilemmára is, mondván, hogy amennyiben a Vatikán globális erkölcsi vezető pozíciót akar magának, „akkor a Putyinnal és csapatával való együttműködés az egyetlen reális lehetőség.” Viszont „a kérdés, amely a jelek szerint Ferencre a jövőben is ránehezedik, az, hogy mennyi a túl sok - más szóval, mikor válik a rugalmasság és a pragmatizmus gyáva megalkuvássá. A válasz e kérdésre még nem született meg,” fogalmaz a katolikus szerző.
Tény, hogy a „globális erkölcsi vezetői pozíció” megszerzésére irányuló vatikáni manőverezés olykor felettébb ambivalens morális és politikai helyzeteket produkál. Így például a színfalak mögött már javában zajlottak az Ukrajnával szembeni orosz agresszió titkosszolgálati és katonai előkészületei, amikor Erdő Péter meghívására Hilarion metropolita 2021 szeptemberében a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nyitóalkalmán beszédet mondott - ahogyan a metropolita fogalmazott: Kirill moszkvai pátriárka áldásával. Arról a Kirillről van szó, aki néhány hónap múlva már az ukránok legyilkolására induló orosz katonákat buzdítja a következőképpen: „A világ jövője a szó teljes értelmében hazánk, népünk, egyházunk jövőjétől függ, mert hazánk ma azokat az értékeket védi, amelyek gátat szabnak a hitehagyásnak, vagyis az idők vége felé, az antikrisztus uralma alatt való elmozdulásnak.”
A Kirill pátriárka áldását közvetítő Hilarion metropolita elmozdítását a moszkvai pátriárka „külügyminiszteri” pozíciójából és Magyarországra helyezését sokan kegyvesztésnek értékelték, hivatkozva arra, hogy a metropolita, eltérően főnökétől, visszafogottságot tanúsított a háború kapcsán.Hilariont azonban tévedés lenne Kirill ellenzékeként kezelni, ahogy téves az az értékelés is, miszerint pusztán a pátriárka pénzügyeinek intézése miatt került volna Budapestre.Keveseknek tűnt fel, hogy a metropolita, közvetlenül Magyarországra helyezése előtt Budapesten járt, és megköszönte a magyar kormánynak, hogy Magyarország határozottan kiállt Kirill pátriárkának az Uniós szankciós listára való felvétele ellen, mondván, hogy „a politikai válság korszakában az egyház hangját nem szabad mesterségesen elnyomni”.
Hilarion budapesti látogatásának politikai dimenzióját félreérthetetlenül előtérbe helyezte, hogy a magyarországi orosz nagykövet is fogadást adott számára. Hilarion egy neves, a katolikus-ortodox közeledésben fontos szerepet játszó, konzervatív katolikus szerző szerint is végletekig lojális volt Kirill pátriárkához, akinek az életrajzírója is volt. Ne gondoljuk továbbá azt sem, hogy feljebbvalójának, vagyis Kirillnek az engedélye nélkül került volna most sor a találkozóra közte és a pápa között.Ahogy azt se gondoljuk, hogy Kirill erre anélkül adott volna engedélyt, hogy ő pedig a saját „elöljárójától”, vagyis Putyin elnöktől ne kapott volna jóváhagyást.Azt is nehéz elképzelni, hogy a pápa és Hilarion budapesti minapi találkozójára mintegy véletlenül került csak sor, különösebb cél nélkül. Túl sok utánajárásra volt szükség ennek a találkozónak a létrejöttéhez ahhoz, hogy a szervezésbe ölt energiát pusztán udvariassági találkozásra pazarolják.
A vatikáni-orosz-magyar közös projekt
Noha az orosz ortodox egyházon belül többféle irányzat versenyez egymással, Hilarion titkárának fentebb idézet nyilatkozatából láthatjuk, hogy a volt ortodox „külügyminiszter” követi a hivatalos orosz irányvonalat, noha annak kétségkívül szofisztikáltabb szószólója. Jól jöhet ez akkor, amikor Oroszországnak egy békülékenyebb hangnem fog az érdekében állni, ha nem is éppen a Szentlélek hatására, hanem saját hadseregének katasztrofális teljesítményét és az Ukrajnának juttatott nyugati fegyver-szállítmányokat látva, egy kis szusszanás céljából. Hilarion szerepe egy esetleges „béke” közvetítésben megkerülhetetlen. Jó kapcsolatokat ápol az orosz vezetésen túl a katolikus-ortodox közeledésben az elmúlt évtizedekben kiemelt szerepet játszó Erdő Péter bíborossal.
„Történetesen" éppen az orosz vezetéssel kivételesen jó kapcsolatban lévő „békepárti” - és mint fentebb láthattuk: ortodox-párti" - Magyarországon tartózkodik. Magyarország régóta a vatikáni-orosz-magyar közös projekt része, “Európa keresztény megújulásának bástyája” , éppen ezért egy esetleges békítő folyamatban - Hilarionnal együtt- felértékelődhet a nemzetközi szerepe. A folyamatban játszott szerepe nem mellesleg felértékelheti az orosz-ortodox közeledésben Hilarionnal együtt fontos részt vállaló Erdő Péter magyar bíboros szerepét is, akinek ezzel viszont nagymértékben megnőnének pápaválasztási esélyei is. Ezt egészen biztosan örömmel fogadná Moszkva is, mivel ezáltal egy ortodoxokkal régóta szoros kapcsolatban lévő személyt tudhatna végre a pápai székben.
„A katolikus egyház és az ortodox egyház dogmatikailag olyan közel áll egymáshoz, hogy nekem személyes fájdalmat okoz, hogy a közösség nem teljes és tökéletes,” fogalmazott még 2010-ben Erdő Péter magyar bíboros, miután találkozott azzal az orosz ortodox Filaret minszki és szlutszki ortodox metropolitával, aki korábban a KGB ügynökeként az Egyházak Világtanácsa, a Keresztény Békekonferencia és nem mellesleg a Vatikán vezető tisztviselőivel kapcsolatos hírszerzési és befolyásolási műveletekben vett részt.
Az orosz-ukrán háború hátterén azonban nem minden katolikus örül a Vatikán ortodox egyházzal kapcsolatos, végső soron inkább megengedő politikájának. A neves konzervatív katolikus gondolkodó, George Weigel Kirill pátriárkának a háborús agressziót vallási célokkal felruházó szózata kapcsán a következőket jelentette ki: [Kirill pátriárka] „nyilatkozata … új mélypontot jelentett, amikor szándékosan keresztény jelképekre hivatkozott, hogy meghamisítsa az Ukrajnában zajló eseményeket. Az Isten dolgainak ilyen szándékos, eltévelyedett használatára a szakkifejezés az istenkáromlás. ... A Vatikán az 1960-as évek eleje óta odavan az orosz ortodoxiával való kétoldalú szövetség gondolatáért. Bármilyen nemes szándékok is voltak emögött, ez egy esztelen vállalkozás volt, és itt az ideje az ökumenikus újraindításnak. Ha a bolygó két legmegvesztegethetőbb, legkorruptabb szervezete - a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a FIFA, a világ futball-hegemónja - megszakíthatja kapcsolatait Oroszországgal annak halálos agressziója miatt, akkor a Vatikán is igazán megtehetné, hogy közli Kirill pátriárkával, miszerint a Szentszék ökumenikus kapcsolatai az orosz ortodoxiával mindaddig szünetelnek, amíg Kirill el nem ítéli Ukrajna megszállását, és ezzel nem bizonyítja, hogy nem Putyin bábja.”
Alighanem ezek a megállapítások érvényesek lehetnek arra a Hilarionra is, aki védelmébe vette Kirillt, és aki fontos szerepet játszott a nyugati közvélemény oroszpárti „megdolgozásában”. Márpedig a nyugati közvélemény befolyásolására is alapozva kalkulált úgy Moszkva - tévesen -, hogy megéri számára megindítani az Ukrajnával szembeni inváziót, mert nem fog egyöntetű nyugati elutasításba ütközni.
Mindezek hátterén nehéz elhessegetni azt a benyomást, miszerint ami most a szemünk előtt zajlik orosz részről, valójában semmiben nem különbözik a szovjet időkben megismert „békeharctól”, amikor Moszkva kísérletet tett arra, hogy relatív katonai előnyt kovácsoljon a maga számára a nyugati közvélemény háborúellenes, a nyugati fegyverkezés visszafogására irányuló manipulálásán keresztül. (A közelmúltban számolt be egyébként a Washington Post arról minősített orosz titkos dokumentumok alapján, hogy Moszkva „háborúellenes” koalíciót akar létrehozni a szélsőjobboldali AfD és radikális baloldali politikusok részvételével. Ne gondoljuk tehát, hogy a módszer kiment volna a divatból.) Mint láthatjuk sok esetben még a szereplők is azonosak, a módszer pedig mindenképpen ugyanaz. Nagy kár és rendkívül komoly hiba volt egy későbbi háborús bűnössel „szent szövetséget” kötni. Még végzetesebb tévedés lenne ezt a félresikerült szövetséget egy újabb befolyásolási műveletben való közreműködéssel feltámasztani.
Buda Péter, volt nemzetbiztonsági főtiszt
Bűnös vagyok szentatyám; a kevélység bűnébe estem…Túl sokat küzdöttem a kisebbrendűségi érzésemmel, aztán megkeményedtem és égett bennem a bizonyítási vágy. Meg akartam mutatni a korábban az engem nem sokra becsülő szüleimnek, a falunak, az engem lenéző értelmiségieknek, hogy több és jobb vagyok náluk! Arra jutottam, hogyha mindenki olyan keményen építette volna a karrierjét mint én, akkor nem lennének elesettek. Csak maguknak köszönhetik sorsuk rosszabbra fordulását a gyengék, a hajléktalanok és a menekültek! Arra gondoltam, hogy nem is szabad ezekkel az akaratgyenge „vesztesekkel” különösebben törődni. Csak azt sajnálom, hogy az anyaszentegyházat puszta eszközként használtam fel a hatalom megszerzésében és a hatalmam megszilárdításában, de látnia kell szentatyámnak, hogy mivel számbelileg több katolikus magyar van, mint a saját, református vallásomhoz tartozó hívő, valamint a tiszteletet parancsoló egyházi hierarchia jobban megfelel a számomra kívánatos állameszményemnek, amit ezért politikai okokból is a katolicizmus felé fordultam. Elismerem túl nagyratörő álmaim voltak: Magyarország kormányzója, az Európai Unió vezető politikusa és a globalizmus elleni világméretű keresztény-nemzetállami küzdelem vezére akartam lenni. Belátom, hogy az önteltség és a gőg vezetett.
Szentatyám a fösvénység bűnébe estem. Túl mohó voltam, nem tagadom. A hatalom megszédített, mert nekem és a környezetemben élőknek, akik számára megnyíltak pénzforrások, hozzáférhetővé vált a közvagyon, mintha egymás után többször nyertük volna meg a lottó ötöst… Aztán ha kellett, az adóhatósággal, ha kellett jogi úton szorongattuk meg azt, akitől el akartunk venni valamit. Mámorító volt a hatalommal való szabad és gátlástalan élés érzete! Azt viszont különösen bánom, hogy elfogadtam „harminc ezüstpénzt” a magyar állam vendégeként itt tartózkodó keresztény örményt alvás közben, orvul, baltával meggyilkoló muszlim kiengedéséért.
Bűnös vagyok szentatyám a bujaság elnézésében akkor, ha ez érdekemben állt. A mundér becsületének megvédése, az erkölcsösség látszatának fenntartása miatt nem vettem tudomást a híveim kicsapongásáról, hiba volt az is, hogy nem nyomoztattam a pedofília, a gyerek molesztálások ügyében a papság körében, de hát a szövetségesem jó hírét csak nem akarhattam aláásni?
Bűnös vagyok szentatyám az irigység bűnében. Azt vallottam, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. Hogy a közvagyonból, az én közvagyonomból, nem adok csak úgy ránézésre a nyomorgó magyaroknak és migránsoknak/menekülteknek. És meg kell vallanom, hogy elirigyeltem politikai ellenfeleim vagyonát is. Ha valaki szembefordult velem, vagy nem támogatott eléggé, akkor számolhatott azzal, hogy nem kap megrendelést az államtól, vagy valakik „visszautasíthatatlan ajánlattal” keresik meg és vásárolják fel a tulajdonukat, olykor áron alul.
Bűnös vagyok szentatyám a torkosság bűnében, mert a pálinkafőzés engedélyezésével lökést adtam a hazai alkoholfogyasztásnak, holott milliónyian szenvednek nálunk a testet-lelket tönkretevő alkoholizmusban. De nem tettem a magyarországi népesség egészségéért, a sokféle szív-, és érrendszeri betegséget okozó elhízás ellen sem, inkább a politikai érdekeimnek megfelelő élsportot és látványsportokat támogattam és nem a hobbi- és tömegsportot...
Bűnös vagyok szentatyám a harag szabadjára engedéséért. Felkorbácsoltam a nacionalista és idegengyűlölő indulatokat csak azért, hogy én és pártom a „nemzet megmentője” szerepében tetszeleghessen. Töredelmesen bevallom azt is, hogy bosszúszomjas vagyok és kivárom az alkalmat a törlesztésre. De nemcsak az ellenségeimet, meg a civileket akartam megbüntetni, hanem mint jól tudja Szentatyám, Önt is túl engedékenynek, szegénypártinak és liberálisnak tartottam, ezért hagytam, hogy a média-vérebeim besározzák. Remélem nekem, bűnös léleknek, meg tud bocsátani…
A folyton támadó politikai taktikám egyenes következménye lett az ország politikai megosztottsága. Az hogy fontosabb lett a hozzám való lojalitás, mint a szakértelem, hogy fontosabb a protekció mint a tehetség. Ennek folyományaként (a kereseti különbségek mellett), ez is Nyugatra kényszerített sok dinamikus, kreatív magyar fiatalt, mintha egy újabb ország-csonkítás történt volna. De talán ez a vérveszteség az ára annak, hogy a vallással szemben közömbös, lázadozó „félig közép-ázsiai” népemet jámbor, az Egyházat és a Nemzetállamot hűségesen szolgáló alattvalóvá formáljam, nem?
Bűnös vagyok szentatyám a jóra való restség bűnében, mert a teljes győzelemre törekszem, az „egészpályás letámadásra”. Azt a harcias, macsó férfimintát követem, amelyben az önérzetünk nem engedi meg a „langyos” kompromisszumokat. Totális és végérvényes győzelemre vágyom, ezért nem annyira a népem iránt szeretet, vagy a hosszú távú előrelátás vezet a kormányzásban, hanem inkább az, hogy ráerőltessem az akaratomat - akár kíméletlen módszerekkel is - a vonakodókra.
Szentatyám, ugye az őszintén és töredelmesen bevallott bűneimre kaphatok megbocsátást? Ugye kapok feloldozást?
…
Atyám, miért nem válaszol?
A munkahelyi kiégés problémájának gyökere az "emberi erőforrás" semmibevétele Kelet-Európa-szerte.
Sem a katonák élete, sem a munkaképes férfiak és nők fittsége, pláne nem a gyerekek boldog iskolai élete majd az élethossziglan tartó tanulás öröme nem fontos a konzervatív, tekintélyelvű hatalomnak Észak-Koreától, Oroszországon át Magyarországig...
A főnökök nem tanulnak meg embereket, közösségeket menedzselni, csak dirigálnak. Még mindig a polgárosodás előtti fegyelmezési módszerekben hisznek, de már nem a fizikai bántalmazás, hanem a lelki gyötrés formájában.
HVG - Élet+Stílus
Meglepő, elgondolkodtató, különleges dokumentumfilm, egyfajta katolikus kormányinfónak tekinthető alkotás került fel néhány hete a Disney+-ra, amiben a napokban Magyarországra érkező Ferenc pápa konkrétan tíz fiatallal beszélgetett el, ám millióknak üzent. Például a homofób, migránsellenes politikának.
„Nem vagyunk hívők, ezt a pápa is tudta. De szerintem minden vezetőnek, politikusnak előnyére válik, ha az ellenkező térfélen állókkal találkozik.
Mostanában a politikai vezetők csak oda mennek, ahol könnyű kérdéseket kapnak a saját híveiktől.
Ferenc pápa is választhatott volna kényelmesebb terepet, de minket választott” – magyarázta egy interjúban Jordi Evole spanyol rendező a Ferenc pápa válaszol című dokumentumfilm társrendezője (Márius Sánchez volt a másik rendező).
Már ez nagyon furának hangzik egy olyan országban, ahol a politikai vezetők kizárólag a saját közönségük előtt szoktak beszélni, ahol a kormányfő egyáltalán nem ad interjút egy kicsit is kritikus lapnak. A katolikus egyház vezetője pedig simán belemegy, hogy egy olyan filmben szerepeljen, amit nem hívők készítenek, és ahol tíz – a Vatikán által nem kiválasztott – fiatal tehet neki fel kemény és semmilyen módon nem szűrt kérdéseket.
Az alkotók, akik pár éve egy másik interjú miatt találkoztak először Ferenc pápával, azt állítják, hogy amikor elővezették neki az elképzeléseiket a filmről, „két másodpercbe telt, mire azt mondta: oké". Pedig jelezték, hogy olyan kényes témák is előkerülhetnek majd, mint az abortusz, a szexuális visszaélések, az LMBTQ-jogok.
Csak annyit mondott viccesen, hogy a beszélgetésre kiválasztott fiatalok között azért legyen egy katolikus is.
A két rendező több mint 200 jelentkező közül választott öt spanyol, valamint egy perui, egy argentin, egy kolumbiai, egy amerikai és egy szenegáli fiatalt arra, hogy egy római külvárosban találkozzon a pápával, és viszonylag kötetlen formában elmesélje történetét és feltegye kérdéseit.
A fiatalok kiválasztásába tehát a Vatikán nem szólt bele, a filmesek (bár a kiválasztásról nem esik szó, sajnos) viszont nyilván úgy válogattak, hogy a bekerülők igencsak izgalmas kérdéseket tudjanak feltenni. Van köztük hívő és ateista, sőt egy muzulmán is, van egy kitért apáca, van egy önmagát nem binárisként meghatározó, és egy korábban egyházon belüli szexuális zaklatás áldozatává vált fiatal is.
A big boss nem vágatott ki semmit az anyagból
Öt és fél órát beszélgettek spanyolul a kamerák előtt, ebből vágtak egy másfél órás filmet. A pápának megmutatták a végeredményt, lett volna lehetősége javasolni, hogy vágjanak ki az anyagból valamit, de az alkotók elmondása szerint „azt mondta, hogy ez a világ valósága, ilyen sokszínűek a fiatalok. Örült, hogy közel kerülhetett hozzájuk. Számára ez egy újabb lelkipásztori találkozás volt.”
A fiatalok megszólítására – ha már a politikát keressük a dokumentumfilmben – szüksége is van az egyháznak, hiszen egyre kevesebb fiatal tartja magát hívőnek a világon, még a hagyományosan vallásosabb országokban is a 18 és 24 év közötti korosztály nagyrészt ateistának vagy agnosztikusnak vallja magát.
A film elején belepillantunk a szereplők mindennapi életébe pár kép erejéig a saját lakókörnyezetükben, majd Rómában a várakozás idején elmondják, mennyire izgulnak a találkozástól („beszélgetni fogunk Ferenc pápával, nem mindennapi beszélgetés lesz, mégiscsak ő főnökök főnöke, a big boss” – nevetgélnek), hogy a legtöbben még soha nem jártak az örök városban, és kifejezik reményüket, hogy szelfizhetnek majd a híres beszélgetőtársukkal.
Hamar a külvárosba, Pignetóba érkezünk azonban, egy második emeleti, kicsit lepusztult, amolyan romkocsmás hangulatú közösségi irodába, amely olyan 20 percre van a Vatikántól autóval (ezt már onnan tudjuk, hogy Ferenc pápa útját is leköveti a kamera). Ez persze mind csak kis bevezetés, hangulatfestés a nagy beszélgetéshez, ami a kedves köszönések („adhatok két puszit?”) után el is kezdődik.
Nem unalmas egy pappal beszélgetni?
– teszi fel a kérdést mindenekelőtt Ferenc pápa. (Spoiler: kicsit sem.)
Először könnyebb kérdéseket kap a – hétköznapi ruhában lévő, mintha csak haveri beszélgetésen lennének: lazán, asztalok tetején, székeken ülő – fiataloktól arról, hogy van-e bejelentett munkahelye, mennyi a fizetése (nincs fizetése, enni kap, elég puritán életvitelt folytat, ha nagyobb kiadása van, kér rá pénzt), van-e mobilja, közösségi oldala (nincs mobilja, a Twitter-oldalát pedig a titkárai kezelik), de gyorsan komolyabb területekre terelődik a szó. Például a hívek erősen fogyatkozó számára. Ezt szomorúan elismeri Ferenc pápa, és kifejti, hogy ő a hitelességet tartja fontosnak, amely nélkül „az egyház berozsdásodik, mert átalakul kedves emberek klubjává, akik teljesítik vallási kötelességeiket, de nincs bátorságuk, hogy elmenjenek a határterületekre”, ahol lehetne találkozni a valósággal, a társadalmi igazságtalanságokkal.
Nagyjából úgy épül fel a film, hogy minden fiatal mesél magáról, a problémáiról, majd azokkal kapcsolatban tesz fel kérdést. Egy indiai származású, de az Egyesült Államokban élő lány, és egy szenegáli (muzulmán) fiú, akinek a testvére menekülthajóval érkezett Európába, a rasszizmusról és a migrációról kérdez.
A pápa szerint a migráció az emberek kizsákmányolásával függ össze, és hangsúlyozza, vannak országok, ahol különbséget tesznek menekült és menekült között.
Ha Ukrajnából érkezel, abból a nagy tragédiából, szívesen és szeretettel látunk, ami rendben is van. Ha azonban Afrikából jössz, elutasítanak, vagy megpróbálják megtalálni a módját, hogy visszaküldjenek.
Pedig ő úgy véli, a migránsokat szívesen kellene fogadni, pártfogolni, támogatni és integrálni kellene őket. „Vannak európai országok, amelyeket nem említek meg, hogy ne legyen diplomáciai probléma, amelyeknek vannak kis városaik, vagy falvaik, amelyek szinte üresek, amelyek demográfiai télen mennek keresztül, ahol az átlagéletkor 46 év, és ők sem fogadják szívesen a migránsokat” – mondja, és leszögezi,
amíg az országok nem érik el az integrációt, a migrációs kérdés nem lesz megfelelően megoldva.
Lesz mit megbeszélnie a hétvégén a magyar vendéglátóival – tehetnénk hozzá.
És nem csak a migrációval kapcsolatban, mert egy másik, magát nembinárisnak mondó fiatal arra kíváncsi, hogy van-e helye az egyházon belül az LMBTQ-embereknek.
Ferenc pedig egyértelmű: „Minden ember Isten gyermeke. Mindenki. Senkit nem utasít el. Nincs jogom, hogy bárkit is kirúgjak az egyházból. Az a kötelességem, hogy mindenkit szívesen lássak”. De a témának itt nincs vége (a film nagy erénye, hogy a fiatalok mernek visszakérdezni, merik megcáfolni a pápát olykor). Jön a következő kérdés azokról a papokról, akik a Bibliára hivatkozva hirdetik a gyűlöletet a nem heteroszexuális emberek ellen. Ezeket Ferenc „beszivárgóknak” nevezi, akik az egyházat használják a személyes szenvedélyeik kiéléséhez, a szűklátókörűségükhöz.
„Ezek az emberek azért ítélkeznek mások felett, mert nem bocsátják meg a saját hibáikat.
Ha az egyház elveszti egyetemességét, akkor megszűnik egyháznak lenni” – teszi hozzá.
Egy másik kérdésre adott válaszból kiderül, hogy a pápa szerint nem számít hit szempontjából, hogy valaki feminista („nem a melléknevekben, a főnevekben, az emberekben hiszek, azokat kereszteljük meg”), de azt nem tartja elképzelhetőnek, teológiai okokból, hogy az ő székébe nő kerüljön. Vagy egyáltalán, hogy női papok lehessenek. Ezt kicsit nyakatekert gondolatmenettel támasztja alá arról, hogy maga az egyház nőnemű, Krisztus felesége, és nem a férje. De hozzáteszi, sok nő visel magas rangú tisztséget a Vatikánban is.
Visszaélések az egyházon belül
Egy perui lány azt meséli, hogy apáca volt, de egy idő után kitért a hitből, és azóta sokkal boldogabb, mert így közelebb kerülhet az emberekhez, a szeretethez. Nagyon rossz élmény volt számára a vallási képzés, mint mondja, „nem csak szexuális zaklatások vannak az egyházban, hanem pszichés visszaélések is”. Ő például olyan helyen tanult, ahol nem lehetett a családjával, nem is kommunikálhatott velük és a barátokkal, nem mehetett ki szabadon. Felszabadulásnak élte meg, amikor elfordult az egyháztól.
Ezzel egyetért Ferenc pápa is. Mint mondja, az igazi egyház közepén jó emberek, szent emberek vannak, de nagyon nagy a korrupció is. (Az egyházon belüli korrupciót több ponton is elismerte a beszélgetés során.)
Sok kárt okoz a hatalommal való visszaélés is. A legjobb, amit tehetsz, ha ilyen helyzetbe kerülsz, ha elfutsz.
Hozzátette azért, hogy bár kitért a lány, Isten most is vele van.
Az abortusz nem matematikai probléma
Egy katolikus feminista lány az abortusz témáját feszegeti, szerinte az egyháznak nem kellene a nők jogaiba beleszólni, sokkal inkább támogatnia kellene az abortuszon átesetteket, hiszen Jézus is ezt tenné, nem ítélkezne.
„Mindig azt mondom a papoknak, hogy amikor egy ilyen helyzetben lévő személy bűntudattal fordul hozzájuk…, azt tanácsolom, ne kérdezzenek. Legyenek irgalmasok, mint Jézus volt. Jézus mindenkit befogad” – kezdi Ferenc, de hozzáteszi, azt a kérdést kell feltenni, hogy helyes döntés-e egy emberi élet kioltása egy probléma megoldása érdekében. Sőt az abortuszt végző orvosokat bérgyilkosokhoz hasonlítja. Ezután a fiatalok egymás között is vitatkoznak a témáról, az egyik lány abszolút abortuszellenes, másik két lány viszont árnyaltabban látja a kérdést, és azt fejtegetik, vannak realitások, olyan nehézségek, amelyek miatt nem vállalhat egy nő gyereket. Senki nem hoz könnyen erről döntést, nem szabadna ítélkezni – vélik. Egyikük tulajdonképpen ki is kéri magának a pápa bérgyilkosos hasonlatát.
Ő jó ideig csak figyel, majd megállapítja, hogy az abortusz „nem matematikai probléma, hanem emberi.
Egy abortuszon átesett nőt nem hagyhatunk magára, vele kell maradnunk. Nem szabad a pokolra küldenünk, elszigetelnünk. De mellette maradni és igazolni a tettet, az már más.”
A szex és a pornó
Minimum érdekesnek nevezhető, amikor egy pápa a szexről beszél tiniknek, de a pornóoldalt üzemeltető Alejandra kérdése és a pornófüggésről szóló, a fiatalok között lezajló újabb vita után ez a történelminek is nevezhető tematizálás is megtörtént.
„A szex az egyik legszebb dolog, amit Isten adott az embereknek…
A szexnek megvan a maga dinamikája, okkal létezik, az a szerelem kifejeződése. Bármi, ami eltér ettől, az lealacsonyítja a szexet” – mondja a pápa a pornóval kapcsolatban. Hozzáteszi: a katekizmus a szexszel kapcsolatban még nagyon korai stádiumban van.
Ezen a ponton egyébként megint elhangzik egy „tinis” kérdés a Tinderről, kiderül, ezt az alkalmazást nem ismeri a pápa, viszont bevallja, hogy volt neki is kapcsolata még a szeminárium és a cölibátusa előtt.
A pápa takarít
Sok fiatal törölgeti a könnyeit a saját története mesélése közben, a pápa pedig biztató szavakkal lendíti túl ezeket a valóban drámai, a nézőket is megrendítő pillanatokat. A legerősebb ilyen talán a spanyol Juan sztorija. Ő visszaélés áldozata volt 11-12 éves korában az Opus Dei egyik iskolájában. Az elkövetőt elítélték ugyan, de később felmentették, és most is ugyanabban az iskolában taníthat gyerekeket, mint Juan idejében. Apja levelet is írt a pápának felháborodásában, amire a vatikáni titkárság egy, az ügyet eltussoló levében válaszolt. Most, a kamerák előtt Juan átadja ezt a levelet a pápának, és elmondja, azóta újabb jogerős döntés állapította meg a szexuális zaklatás vádját. Ferencre néz, és rákérdez, megváltoztatja-e ezután az egyház az álláspontját.
„A kiskorúak zaklatásáról nincs előírás. Ez súlyos kérdés mindenhol, de az egyházban még inkább botrányos, mert ott pusztít, ahol az embereket meg kellene védeni” – mondja Ferenc pápa. Elismeri, hogy vannak rossz emberek az egyházban, ezért, mint mondja,
„az én politikám a takarítás.
Ha valaki valami rosszat csinál, azt jelenteni kell, hogy eltakaríthassuk. Zéró tolerancia, ez az egyház politikája. Az egyház mindig az eltitkolás felé hajlott, amíg rá nem jött, hogy ezt nem szabad.”
Megígéri Juannak, hogy újra fogja vizsgálni az ügyét. Hogy a többi áldozattal, akiknek nincs módja a pápához fordulni jogorvoslatért, mi lesz, arra kiforrott válasza nincs az egyházfőnek. „Ez a munka évekkel ezelőtt kezdődött. Figyelmeztettünk mindenkit, megbüntettük a bántalmazó papokat, vagy világiakat. Folyamatban van. A zaklatás, visszaélés kultúrája mindenütt megvan, az egyház megpróbálja meggátolni a papjait, apácáit. „Papok vannak börtönben mindenfelé.” Az egyház jó úton jár, de nem tud megoldani minden problémát – mondja.Ferenc pápa fiatalokkal a Szent Péter téren
Öt és fél (filmidőben másfél) óra után a pápa megköszöni a fiataloknak, hogy elmondták a történeteiket és fel merték tenni a kérdéseiket, mint mondta ő is nagyon sokat tanult a beszélgetésből.
Azzal zárja a beszélgetést, hogy az egyház útja a testvériség, hiszen minden ember más, mindenkinek lehet más álláspontja, de valahol mindenkit el kell fogadni.
Reméljük, ezt az üzenetet elhozza Magyarországra is. Ahol aztán valóban mintha a legtöbb kérdésben teljesen más állásponton lenne a magát kereszténynek címkéző kormány, mint az egyetemes Egyház legfőbb főpapja, Szent Péter utóda.
https://hvg.hu/elet/20230425_ferenc_papa_valaszol_disney_dokumentumfilm_katolikus_egyhaz_vallas_papi_pedofilia_zaklatasok_porno_homofobia_migransellenesseg_LMBTQ