Nem lehet kimaradni
Tóth István János, a Korrupciókutató Központ Budapest igazgatójának írása. (Megjelent a 444.hu-ban március 2-án.)
A BBC február 24-én, az orosz támadás kezdetén adta közre egy brit katonai intézet szakértőjének elemzését arról, miért van Ukrajnának kevés esélye, hogy visszaverje az orosz támadást. Az elemzés szóba hozza a repülőgépek, a légvédelmi rakéták, a katonák számát, de egyáltalán nem szól az emberi tényezőről. Pedig – ahogy Jánossy Ferenc is felhívta a figyelmet rá – az emberi tényező a gazdasági növekedés trendjeinek meghatározójaként döntő jelentőséggel bír. Ha a békében fontos, hogy ne volna fontos egy háborúban?
Az ukránok a hazájukat, családjukat, feleségüket, gyerekeiket védik, míg a megszállók Putyint szolgálják – ez hatalmas különbség. A neten elérhető videók sora bizonyítja ez: az orosz kiskatona (akit becsaptak parancsnokai, mondván, hogy egy hadgyakorlatra meg) és mamája megrázó utolsó üzenetváltása; az orosz kommandós és a bátor ukrán nő párbeszéde („tegyél zsebedbe napraforgómagot, hogy ukrán földön hajtson ki, amikor meghalsz”), vagy akár a rövid üzenetváltás a Kígyó-szigeti ukrán határőrök és az orosz hadihajó között („orosz hadihajó, menj a f…szba”), hogy csak a legismertebbekről legyen szó.
Ukrajnában az internetet is fegyverként használják – egy orosz üzemanyagszállító szerelvényt azért tudtak felrobbantani, mert a helyi lakosok a közösségi médián keresztül szóltak az ukrán katonáknak, hogy itt a vonat. Az ukránok eddig sajátos hadviselési módot alkalmaztak: a területvédelmi erők és a reguláris haderő kevert stratégiáját. Ezzel pedig, akár akarják a megszállók, akár nem, illetve akár észreveszi a nyugati média, akár nem (eddig inkább nem, mint a fenti BBC-cikk is bizonyítja), az ukrán hadvezetés egy egészen stabil struktúrát, a gráfelméletben jól leírt kis centralitású, de nagy sűrűségű gráfot alkot meg akaratlanul.
Az ilyen gráfoknak nincs középpontja, de rengeteg csomópontja van, miközben minden szereplő nagyon sok szereplővel áll kapcsolatban (hasonlóra példa az internet). Szóval az ilyen gráfokat nem lehet darabjaira bontani, szétszedni úgy, hogy valaki kiemeli a központot, a „központi szereplőket”, és akkor majd a gráf széthullik. Mert nem hullik szét.
A NER például ennek ellenkezője: nagy centralitású és kis sűrűségű gráf. Ha kiemeljük a központi szereplőket (a NER irányítóit és közvetlen haveri körüket), akkor a gráf, azaz a NER, a darabjaira hullik.
Itt ez nincs, hiába számít erre az orosz vezetés. Csak akkor lehet elemeire bontani a gráfot, ha mindenkit, minden szereplőt külön-külön elszakítanak a kapcsolataitól: mondjuk, mindenkit megölnek, vagy Szibériába száműznek. Sztálin persze ezt is megtette a krími tatárokkal 1944-ben, vagy a lengyelekkel, az 1939-ben általa elfoglalt lengyel területeken.
Az orosz főerők a háború első napjaiban még nem támadtak. Oroszországnak jelenleg egymillió katonája van, ám ez az összes frontegységet jelenti, ebben a sokaságban benne van mindenki a logisztikától a haditengerészetig. Ebből a létszámból az orosz vezetés akár százezer főt is fel tud használni napokon, heteken belül erősítésként. De persze behívhatja a tartalékosokat is. És rengeteg fegyvere van.
Aztán: egy invázió biztos sikeréhez többszörös túlerő kell. Ez most még nincs meg, de persze meglehet két-három héten belül. Az esélyek latolgatásánál számításba kellene venni továbbá azt a fegyverzeti segítséget is, amelyet jelenleg és a jövőben az ukránok kapnak a NATO és a nem NATO-országoktól.
Magyarország ma egy gyáva képét mutatja magának és magáról a világ felé. Az EU-n belül például a mi kormányunk volt az utolsók között, amely Oroszország SWIFT-ből való kizárását támogatta, Zelenszkijnek külön kellett kérnie ezt tőlünk. A magyar külügyminiszter bejelentette, hogy az országon keresztül fegyvert nem lehet szállítani Ukrajnába, miközben három éve meg lehetővé tette, hogy orosz fegyverszállítmányok Magyarországon keresztül eljussanak Szerbiába. Megint a páriákhoz, a gyávákhoz, a vesztesekhez fogunk tartozni. Inkább ezt a sorsot választottunk magunknak. Vessük össze mindezt más államok, akár a többi visegrádi ország magatartásával, amelyek megértették, hogy miről is szól Ukrajna orosz megszállása (Lásd például Adam Michnik cikkét a 444-en).
Lehet, hogy győzni fognak a megszállók, igen, győzhetnek, ha mindent bevetnek. De milyen áron? Ukrajna lakossága csaknem negyvenmillió fő, a 18 és 60 év közötti, hadra fogható férfiak száma körülbelül tizenhatmillió lehet. De fegyvert fognak a nők is, mint az a fiatal kijivi tanárnő, aki AK-47-essel oldalán várja elkeseredetten az orosz támadást. „Vagy megölöd az ellenséget, vagy ő öli meg a gyermeked.” - mondják a fegyvert fogó ukrán nők.
Az ukrán közösségi médiában az orosz támadókat megszállóknak hívják, mert a szavak megválasztása nagyon fontos döntést takar: az okupanti (megszállók) szó itt egyértelműen a német megszállókra, az ördögnél is rosszabb fajzatokra, az emberbőrbe bújt nem-emberekre utal (ahogy őket ábrázolta Elem Klimov Jöjj és lásd című filmjében).
Meglehet, a férfiak között is lesznek sokan, akik nem akarnak, vagy nem tudnak harcolni, de akkor is lesz sok millió ellenállásra kész ukrán. Persze őket is le lehet győzni egy jól felszerelt többszázezres inváziós hadsereggel, repülők, rakéták és tankok garmadájával. Szóval igaz, győzhetnek a megszállók, de akkor számításba kell venni több százezer, vagy akár több millió ember elpusztítását és azt, hogy akár négy-ötmillió ukrán is elmenekülhet hazájából. Lengyelországba hétfőig majdnem négyszázezren érkeztek, a lengyel hatóságok óránként engednek be mintegy ötezer főt, nőket, gyerekeket, hatvan év feletti férfiakat, mert most már a férfiak közül csak ők hagyhatják el Ukrajnát.
S ne feledjük, az ukránok olyan szörnyűséget éltek túl (erről bizonyára minden családban vannak történetek, ahogy a családi holokauszttörténetek is elevenen élnek), amit mi magyarok elképzelni sem tudunk: a szovjet uralom által okozott 1932–33-as nagy éhínségre, a holodomorra gondolok. Ezért is ki fognak tartani, ameddig lehet. Harcolnak vagy menekülnek.
A világ látva ezt az elkeseredett és véres küzdelmet, leállíthatja ezt a szörnyűséget, ha mindenben segíti őket -- és akkor meg az ukránok bizony győzni fognak. Ami a magyaroknak nem sikerült 1848-ban, vagy 1956-ban, az az ukránoknak sikerülhet. De akár az orosz emberek, de még az orosz fegyveres testületek tisztjei is felléphetnek a háborúval szemben és megtehetik azt, amit ilyenkor jól felfogott érdekük, az erkölcs, vagy egyszerűen a józan ész diktál.
Végül: olyan soktényezős ez az egyenlet, annyi benne az ismeretlen, és olyan gyorsan változnak a feltételek, hogy nem lenne szabad olyan egyszerűsítő, egysíkú és íróasztalnál készült „számításoknak” hinni, teret adni, mint amit a BBC is közölt. Úgy látszik, az USA is elmérte a dolgot: lehet, hogy ott sem számolt minden elemző az emberi tényező erejével. De szerencsére felülvizsgálták már ezeket a kalkulációkat. Minél többen, minél hathatósabban segítik a világban az ukránokat fegyverrel, élelmiszerrel, logisztikai infrastruktúrával (lásd Elon Musk néhány nappal ezelőtti bejelentését arról, hogy a Starlink rendszert megnyitja a megszállók ellen küzdők számára), annál nagyobb az esélyük a győzelemre.
Nemcsak új korszakba léptünk 2022. február 24-én, hanem egy olyan új korszakba, amely ezzel a gyorsan eszkalálódó háborúval kezdődik. Olyan háborúval, ahol mindannyiunk szabadságáért folyik a harc, és ha akarjuk, ha nem, de nekünk is részt kell vállalnunk ebben: segítséggel, pénzzel, önkéntes munkával. Igen, ez már világháború, olyan értelemben, hogy mindenki, illetve – az Orbán-féléket leszámítva – majdnem mindenki Putyin ellen lép fel. Nem az orosz emberek ellen, hanem a putyini rendszer ellen. Litvánok, észtek, lettek, britek, franciák, belgák, hollandok, dánok, németek, csehek, szlovákok, románok, svédek, amerikaiak, és persze, a lengyelek is szállítanak fegyvert, hadi felszerelést az ukránoknak; önkéntes hekkerek tették elérhetetlenné több orosz kormányzati tévéállomás, sőt kormányzati szerv oldalát néhány percre; sokmillió dollár gyűlt már össze az Ukrán Védelmi Minisztérium által elindított online közadakozáson...
Egy kormányzat közadakozásra hív, hogy védekezni tudjon egy megszálló hatalom ellen. Az ukrán vezetők egyszerűen csak élnek az internet nyújtotta lehetőséggel, és más országok sokszor korrupt, illetve nehézkes kormányait megkerülve közvetlenül a világ polgáraihoz, hozzánk fordulnak segítségért. Lengyelország kórházvonatot indít. A lengyel cégek, multinacionálisak és hazaiak egyaránt, egymással versengenek, hogyan segítsenek az ukrán menekülteken (például visszavezetik a tranzakciós illetéket a számlára hazautalás esetén), a határmenti városokban a lengyel orvosok önkéntes szolgálatot vállalnak.
Aki józanul gondolkodik és ismeri a történelmet, emlékezik az 1938-as müncheni megállapodásra, az felmérhette, hogy ha Putyin most sikerrel jár, nem fog megállni. Nem állhat meg, mert étvágya megmarad, sőt a siker csak felerősíti ezt az étvágyat. Rövidesen más országokat próbál majd leigázni. Nem a mai invázió volt az első eset. „Dziś Gruzja, jutro Ukraina, a później może i czas na mój kraj”, azaz „Ma Grúzia, holnap Ukrajna és később lehet, hogy az én országomon kerül sorra” – írták a grúziai invázió tizedik évfordulóján, 2018 augusztusában Lech Kaczyńskit idézve a lengyel lapok. Most vasárnap pedig a varsói orosz követséggel szemben ezt a plakátot drótozták a tüntetők egy kerítésre: „Dzis Ukraina – Jutro Polska” („Ma Ukrajna, holnap Lengyelország”). De ez a „holnapi ország” lehet bármelyik balti állam, Szlovákia, vagy akár Magyarország is. Minden „pávatánca”, megalkuvása és meglapulni akarása ellenére is. Ne legyenek kétségeink.
Ez a háború Magyarországot nem hagyja érintetlenül (most egyáltalán nem szólva a minket érő várható komoly gazdasági hatásairól). Mi sem tudunk „kimaradni” belőle, mint ahogy – tudomásul vesszük vagy sem – egy területen már mi is régen hadszíntér vagyunk: a magyar kormányzati és kormányközeli médiában már régóta erős az orosz befolyás (lásd erről például a CRCB, a Korrupciókutató Központ Budapest 2018-as elemzését). Ez a dominancia ma már olyan szintet ért el, olyan szembetűnő, hogy a legnagyobb lengyel újságok és hírportálok (a Gazeta Wyborcza, a wp.pl és az onet.pl) is erről cikkeznek.
Most, a háború a felszínre hozta és már egyre világosabb külföldön is, hogy a magyar kormány kettős játékot játszik. Számunkra, magyarok számára sem mindegy tehát, hogy a most Ukrajnában folyó harc hogyan végződik. Éppen a fentiek miatt nem nagyon lehet másként: ez a szabadságharc nem bukhat el, nem hagyhatjuk magára Ukrajnát, mert ha elbukik, akkor ez előbb vagy utóbb nekünk is fájni fog. És ha így történik, akkor sokkal nagyobb lesz a baj és tovább tart a szenvedés.
Tóth István János, a Korrupciókutató Központ Budapest igazgatójának írása.
