Ara-Kovács Attila, a DK Európai Parlamenti képviselője írta: nézzük meg azt a politikai teret, ami az elmúlt öt évben alakult ki, s amiben Orbánnak most mozognia kell. 

1. 2015-öt már jóval megelőzően elkezdődött a Fidesz hadakozása az uniós struktúrákkal. Ez a küzdelme 2015 után azonban felerősödött; alkalmat erre a menekültválság adott, de ha nincs ez, a kapcsolatok romlása akkor is bekövetkezik.
2. Ursula von der Leyen megválasztását (2019) követően a frontok száma kibővült. Brüsszel és az „uniós bürokrácia” mellett Orbán Berlin felé is frontot nyitni kényszerült. Ez a kényszer több elemből tevődött össze: (a) A migráns-válság kapcsán a magyar fél következetesen áthárított minden terhet a németekre, miközben propagandája Németországot diabolizálta azzal, hogy másokra rá akarja kényszeríteni a kvótát. A németek egyre inkább azt érzékelték, hogy már nincs különbség Brüsszel és Berlin között Orbán ellenségképében. (b) Manfred Weber bizottsági elnökké való megválasztásának a megakadályozása, a Fidesz EPP-tagsága körüli vita és a tagság felfüggesztése, megromló kapcsolata a német politikában befolyásos CSU-val, Orbán addigi legfőbb német támogatójával, megint csak kijózanítólag hatott Berlinre – és ez esetben – Münchenre is. (c) Az év elején Berlin lassan készülődni kezdett az uniós elnökség átvételére Horvátországtól, és az (a) pontban foglaltak, valamint a Covid-válság, s a gazdaság megmentését célzó pénzügyi tervezés során az Európai Parlamentben olyan határozott – és többséggel rendelkező – Fidesz-ellenesség alakult ki, amit a németek nem hagyhattak figyelmen kívül. (d) Az uniós büdzsé összeállítása rengeteg kompromisszumot igényelt, melyek során a németek olyan rész-csatákat kényszerültek vívni, amelyeken minduntalan a lengyelekbe és főként Orbánba ütköztek. Mindennek következtében annak a kompromisszumos javaslatnak, amely a jogállamisághoz kötné a kohéziós alapokban lévő pénzek, mi több, még a covid-segélyek kifizetését is, főként a német kancellárián nyert végleges formát, s benne van Merkel eltökélt szándéka, hogy ezt az ügyet még a német elnökség alatt (december 31-ig) lezárja.
3. Azzal, hogy tegnap elhangzott Orbán politikai vétója az említett megállapodással kapcsolatban, megakad mind a költségvetés működése, mind pedig a covid-segélyek folyósítása. Ezt követően Orbán – Brüsszel és Berlin után – már mind a 24 uniós tagországgal szemben frontot nyitott. Ha eddig, mondjuk egy ciprusi vagy máltai – a távolság okán – legyintett mindarra, amit Orbán saját országában összegarázdálkodik, ez után biztosan feladja „semlegességét”.
4. Budapest kapcsolatai a környező államokkal soha ilyen rosszak nem voltak. Egészen ellenségessé vált a viszony Kijevvel és Bukaresttel. Kifejezetten hűvös Pozsonnyal, és igen-igen „cserbenhagyásos” Béccsel. Míg Schüssel volt a kancellár, Orbán bármilyen disznóságban számíthatott Bécsre; amióta Kurz az, egy ilyen konzervatív barát mellett ellenségekre már nem is lenne szüksége.
5. A Visegrádi Négyek egy ideje teljesen széthullóban vannak; Orbán és Kaczyński vétója megpecsételte ezt a széthullást. Szlovákiának és Csehországnak épp úgy nagy gondokat okoz ez a vétó, mint bármely más uniós államnak, melynek szüksége van az uniós forrásokra.
6. Január-február óta az a benyomásom: egyre inkább romlanak a magyar-orosz kapcsolatok. Az okokat nem lehet tudni, de rengeteg rész-információ egy irányba mutat, kezdve attól, hogy a paksi bővítés nem halad előre, egészen addig, hogy Orbán tavaly és idén nagy tételben német fegyvereket vásárolt (és már nem oroszokat).
7. Orbán „elvesztette” az amerikai elnökválasztást. Senki sem kérte, Trump sem, hogy ilyen mélyen beleártsa magát az ottani bizonytalan kifejletbe, de megtette. Ha nem teszi, még esélye lehetett volna arra, hogy a kapcsolatok megmaradnak a hűvös távolságtartás szintjén, most azonban erre már nem lehet számítani
8. Ma is érvényes az a kínai politikai megfontolás, hogy „Távoli tüzeket, közeli vizekkel nem lehet eloltani” (Teng Xiao-ping). Orbán számíthatott Xi Ji-pingre, amíg az a kínai érdekeket támogathatta az unióban; ma a teljesen elszigetelt, sőt karanténba került Orbán esetleges közbenjárásai Kínának csak ártanának.

Ezzel a kör lassan bezárul.

Figyeljünk oda erre alaposan, mert a történelemben ritkán látni ilyen vegytiszta és tanulságos sorsrontást. Majd bukást.

Ha vétóról van szó, akkor érdemes visszamenni a történelemben, mert a jelen politikai reflexeit öntudatlanul is befolyásolja a kelet-közép-európai múlt. Kezdjük ott, hogy a nemzeti/vallási tradíciók hívei számára a populizmust törvényesíti a „kisnemesi nacionalizmus” évszázados hagyománya. Az ő szemükben a populisták nem „maffiaállam”-ot működtetnek, hanem az „ősi” hűbéri viszonyrendszerhez térnek vissza: „A familiaritás már a nevében is egyfajta archaikus-patriarchális kapcsolatra utal … Igaz, a familiáris nem borult ura lábaihoz, mint keleti kollégája, de nem is játszotta el az alárendeltségen belül is megőrzött emberi méltóságnak azt a szimbólumjátékát, amit nyugati kollégája…Bárhova tekintünk, a „nyugatias” szerkezetek mindenütt megvannak, csak éppen valamilyen mértékben deformáltak,; hol csonkák (mint például a városok), hol aránytalanul túlburjánzók (mint éppen a nemesség)…a magyar középkor a Nyugatra jellemző egy százalék körüli arány helyett egy sokkal tömegesebb, a népesség mintegy 4-5 százalékát (Lengyelországban talán a 7-8 százalékát) kitevő nemesi masszát hagyott az újkorra, benne azzal a parlagian műveletlen, de kiváltságolt szellemmel eltelt kisnemességgel, melyet Bibó István teljes joggal „az újkori magyar társadalmi fejlődés legkártékonyabb jelenségének” nevezett. … E térség nemességének – orosz kollegáitól eltérően – intézményrendszeren alapuló világos és pontos elképzelése volt arról, hogy az állam corpus politicumában ő „képviseli az országot”, „az ország szabadságát”; elképzeléseinek egyoldalúsága annak arányában fokozódott, ahogy a válság megnövelte hatalmát parasztjai felett, a városokat pedig lesújtotta.” Még egy adalék a nemesi nacionalizmus nemzetre életveszélyes szűklátókörűségére: „Még egészen frissek a hantok a mohácsi tömegsírokon, még azt „várnánk el” a történeti köztudatunkban Mohácshoz fűzött asszociációink alapján, hogy az egész országot valami döbbent gyász és önmarcangoló felelősségkeresés bénítja meg, amikor 1526 novemberében Székesfehérvárott lezajlott országgyűlés forrásaiból valami egészen más atmoszféra bontakozik ki. Az összegyűlt nemesek táguló kebellel és magabiztos optimizmussal, harsány jókedvvel kontráznak a pártvezér Webőczi gyakori „Uraim, magyarok!” megszólítással tarkított szónoklataihoz, hogy végre „nemzet” királyt választhatnak…Szapolyai János személyében. „Tudjátok, mennyi szolgálatot tett a vajda úr nektek, magyarok – így Webőczi - ;hálátlanok akartok-e lenni iránta?” „Nem akarunk!” – zúg a nemesi gyülekezet válasza… majd a jelenlevők üdvrivalgásban törnek ki, amikor Werbőczi az 1505. évi rákosi végzés egy sokpecsétes példányát – a fikciókban és dikciókban kimerülő nemesi nacionalizmus e „magnum chartáját” – teátrális mozdulattal egy lándzsa hegyére tűzve, akárcsak egy zászlót, meglengeti a fejek fölött, a jelen levő lengyel követ pedig jelentésében így summázhatja összbenyomását:”a magyarok úgy érzik magukat, mintha újjászülettek volna.” Az időpont tehát 1526 novembere, pár héttel a Magyar Királyság bukása után - ennyit a nemesi nacionalizmus valóságismeretéről.

Nem volt bölcsebb a nemesi nacionalizmus a lengyel-litván rendi köztársaságban sem, ahol „mivel nem alakult ki örökös főrend Lengyelországban, a szejmben /országgyűlésben/ minden nemes szavazat ugyanannyit ért…A nemességet alanyi jogon megillette a „liberum veto” joga, azaz a korlátlan vétó joga, mellyel az egybehangzó döntések meghozását kívánták biztosítani…” Sajnos éppen a vétók okozta döntésképtelenség okozta a független, ám vészesen meggyengült lengyel állam bukását és nagyhatalmak közti felosztását.

Ma Magyarország és Lengyelország az Európai Unióban, - a rossz nemesi nacionalizmus hagyományaiból következően is - vétójukkal a kontinens egységét és döntésképességét ássák alá!

Idézetek sorrendben:

Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról; Magvető, 1983 – 63-64 old.,77. old

Szűcs Jenő: Nemzet és történelem; Gondolat, 1974 – 563-564. old.

D.Fekete Balázs: Köztársaság és anarchia, a lengyel nemesi Köztársaság bukása a királyi hatalom korlátozásának tükrében; Regnum! portál

A katolicizmus számára a szex nem volt kiemelt téma, mivel a klérus felsőpapsága, "arisztokráciája" maga sem volt különb a "nem-egyházi" arisztokráciánál és annak szokványos feslettségével. Így a nemi eltévelyedések bocsánatos bűnnek, amolyan hóbortnak számítottak, amelyek gyónás és penitencia után jelentőségüket vesztik. Meg különben is, a felső kaszt előjogának számított nemcsak a köznép gazdasági kiszipolyozása, de a szolgálónők, az apródok, az énekkaros és ministráns kisfiuk szexuális kizsákmányolása is. Köztudott, de említésre méltó ezen a helyen is, hogy nem véletlenül létezik a "misszionárius póz" a szexben…

A szüzességnek általában nem volt jelentősége csak a tiszta vérvonalat ápolni szándékozó nemesi házasságok esetében, de később változott a helyzet és felértékelődött a puritán polgári/kispolgári körökben. Az esküvő egyre inkább elvesztette transzcendens jellegét, és olyan ügyletté vált, amelyben a házasulandó férfi romlatlan árut, szűz „eladó lányt” akart.

Európában a szex és vad kicsapongás kora alapvetően az arisztokrácia bukásáig, tehát a Nagy Francia Forradalomig tartott. De a polgári fejlődés által nem érintett kis hézagokban továbbra is fennmaradtak a kicsapongások a maszkos karneváltól, a kukoricafosztás és táncház utáni "hempergőzéseken" át a magyar parlamenti képviselők elit bordélyáig...

A katolikus egyház ebben a folyamatban vészesen lemaradt, hiszen számára idegenek maradtak a polgári, puritán erkölcsök. Mivel a tradicionális társadalmak szellemiségét a legutóbbi időkig, Ferenc pápáig, a katolicizmus képviselte ezért az egyház önmagára nem vonatkoztatta a polgári-puritán szexuális tabukat; tere maradhatott a homoszexualitásnak mind a Vatikánon belül és kívül, mind a gyerekek abúzálásának.

A Ferenc pápával kezdődő modernizálódási folyamat szembe találta magát a kelet-közép-európai klerikális őskövületekkel. Így aztán a feudális (és már kevésbé szexuális) előjogaikat érvényesíteni szándékozó magyar és lengyel egyházak természetes szövetségesei lettek a magukat "keresztény-nemzeti konzervatívnak" hazudó populistáknak, mert mindkét oldalnak érdeke lett az Egyház által megszentelt, merev társadalmi hierarchia újrateremtése.

Ebben a kurzusban a közös ellenséget, - a liberalizmust - szexuális oldalról próbálják hitelteleníteni, és közben magukat olyan erkölcsi magaslatokba emelni, ahol már támadhatatlanokká válnak.

Egymásra találtak tehát a hatalomért bármire képes fideszes populisták és a hatalomért bármire képes egyházak és immár együtt, közös erővel viszik végromlásba Magyarországot… ha hagyjuk.

Egyszerűen nem értem, hogy miért olyan fontos a nemi szerepek témaköre az egyházaknak és a politikának? Nem értem, hogy jönnek ahhoz a papok, rabbik és a muftik, hogy beleszóljanak abba, hogy ki, kivel, mikor közösülhet, vagy nem közösülhet? Vagy abba, hogy legyen-e fitymája egy kisfiunak, vagy csiklója egy kislánynak?

A vallásnak nem erről kellene szólnia!

De mintha a hatalom-mániás papok és politikusok rögeszméje lenne az életmódunk és emberi kapcsolataink "túlszabályozása"! De szó sincs rögeszméről, hanem csak arról a manipulációs technikáról, hogy a közfigyelem középpontjában még véletlenül se a közerkölcs hanyatlása, a korrupció, a hatalmi visszaélések álljanak, hanem a magánerkölcsi kérdések és az ezekért érzett bűntudat.

A bűntudatos embernél nincs alázatosabb alattvaló...

• Olyan társadalom az ideálom, amelyben mindenki kap alapjövedelmet, ami csak arra jó, hogy mindenkinek legyen fedél a feje felett, tudjon mit enni, kiválthassa a gyógyszerét és ne fagyjon meg a saját otthonában.
• Amennyiben az iskola jól végzi a dolgát, akkor a tanulókat érdeklődővé és ambiciózussá teszi, olyan felnőtté, aki képes és akar is fejlődni. Ehhez olyanná kell tenni a munka- és az érvényesülés világát, hogy abban kizárólag a tehetség és a szorgalom számítson, semmi más. Tehát az alapjövedelmet jócskán kiegészíti az így szerzett pénzkereset.
• A jövőben „érett gondolkodású felnőttek” milliárdjaira lesz szükség, olyanokra, akiknek a munkaidő csökkenésével egyre több idejük lesz a szűkebb, családi és lakóhelyi problémákkal foglalkozni, társadalmi munkát végezni, akik a nemzeti, vallási, vagy ateista identitásuknak megfelelően képesek ápolni a kulturális hagyományokat. De az identitásuk magában foglalja a kontinensnyi óriásállamok és a világkormány iránti, - kritikától sem mentes – lojalitásukat. Ezt koronázza meg a bioszféra védelme iránti tudatos elkötelezettség.
• Az önként vállalt közösségi cselekvések nagyságát és sokféleségét - a már ma is meglévő technológiával - személyre szóló digitális pontrendszerrel lehetne jutalmazni. A digitális kontroll és ösztönzés eszközrendszerét nem szabad a zsarnoki államok kezében hagyni, arra kell törekednie a következő generációknak, hogy elsődlegesen a Bioszféra érdekeit szem előtt tartó, a Mesterséges Intelligenciára támaszkodó „bölcsekből” álló világkormány gyakorolja. A bölcsek alatt nem feltétlenül vénembereket értek, hanem a politikai, vallási érdekeken felülemelkedni képes, elismert gondolkodókat; Attenborough-féle biológusokat, informatikai szakembereket, talán egy-két nagy tapasztalattal bíró politikust stb. akiknek a feladata és jogköre a Bioszféra egyensúlyának a fenntartására szorítkozik.
• A nemzetállamokra építő, egyre tehetetlenebbé váló ENSZ helyébe lépő világkormány a „Felettes Én” szerepét játszhatná az emberek, civilizációk felett mind a reális, mind pedig a digitális térben!

Ha azt a rendszert keressük, amely a leginkább kedvez a döntésképes, innovatív, a kis közösségtől egészen a Föld nevű bolygóért is felelősséget vállalni kész felnőttek tömeges „előállításához”, akkor ez a liberális rendszer.

Ha azt a rendszert keressük, amelyben nem az égiek, vagy a hatalmasságok megtorlásától való félelem mozgatja az embereket, hanem a személyes érdekeltség felkeltése, a szabad véleményalkotáson és szabad közösségválasztáson alapuló együttműködés, akkor ez a liberális rendszer.

A liberalizmus piaci logikájú: tehát közel egyenlő felek közti olyan „hoci-nesze” ügyleten és konkurenciaharcon alapul, amelyeket szerződésekkel és független bíróságokkal korlátoznak. Ezt a kereskedelmi modellt ültették át a polgári filozófusok és jogászok a politika színterére: a politikai érdekképviseletek, vagyis a pártok, a kormányzás és hatalom érdekében vetélkednek a „vevők”, vagyis a választópolgárok voksaiért és kegyeiért. Amennyiben nem csinálják jól a dolgukat, akkor a „vevők/állampolgárok” leváltják őket. A politikai játékszabályokat előre kell rögzíteni, méghozzá közös megegyezéssel, - már csak ezért sem legitim az orbáni „Alaptörvény”, amelyet nem előzött meg sem érdemi vita, sem jóváhagyó népszavazás - a bíróságok, az alkotmánybíróság feladata a törvények betartásának, így a végrehajtó hatalom ellenőrzése.

Mind a baloldalon, mind a jobboldalon a vannak olyan polgári irányzatok, amelyek elfogadják a liberális hozzáállást, ugyanakkor az utóbbi 150 évben többször előfordult lázadás vele szemben a forradalmi baloldaltól az ellenforradalmi jobboldalig. Ennek hátterében mind az egyes emberek, mind a tömegek iránti bizalmatlanság áll. Ha a hatalom szerint az Ember könnyen kerülhet a Gonosz („a kommunisták, fasiszták, Soros” stb.) hatása alá, vagy eleve rossz és bűnös, akkor a minden eszközt be kell vetni az „Ember” lelkének megmentésére a vallás, az ideológiai átnevelés, vagy ha másképp nem megy, akkor a példás büntetés révén.

Az egy más kérdés, hogy az utóbbi negyven évben a kapitalizmus „neoliberális” irányba mutálódott azzal, hogy olyan senki által nem ellenőrzött globális pénzügyi rendszert hozott létre, amely a vagyoni különbségek indokolatlan növekedésével kiváltotta a nemzetvédelemre, illetve vallásvédelemre hivatkozó nacionalista, bezárkózó populista reagálást. Egyben azt is, hogy korunk minden Trumpja, Putyinja, Erdoganja és Orbánja ne is akarjon semmilyen nemzetközi szervezet által gyakorolt kontrollt; se WHO-t, se NATO-t, se Európai Uniót!

A fejlődés iránya viszont minőségileg új, egyre inkább mátrix jellegű, mesterséges intelligenciával hatékonyabbá és átláthatóbbá tett transznacionális szervezetek felé mutat. Új nagyhatalmi pólusok jönnek létre – ezek közt reményeim szerint az önálló, erős és egységes Európai Köztársaság – amely pólusok közt kialakuló kommunikációs, gazdasági, pénzügyi, egészségügyi és környezetvédelmi együttműködésen múlik az emberi faj fennmaradása.